Nagy T. Katalin: Sziluett és kolorizmus (Bánki Tamás és Lichner Barbara kiállítása)

A középkorban Clairvaux-i Bernát, a ciszterci szerzetesek vezetője azt vallotta, hogy a kolostori életet csak megzavarják a színek, ezért fekete-fehér üvegablakokat terveztetett, a kódexekben is fekete-fehér illusztrációkat írt elő. Azt tartotta, hogy a színek „tiltott gyümölcsök”. A grisaille üvegablakok a grisaille festményekhez hasonlóan a szürke árnyalatait használták, monokrómban tartva a műveket. Tehát liturgiai oka volt a színek elhagyásának. Volt egy másik csoportja a műveknek, melyekből hiányoztak a színek, ide a vázlatok tartoztak. A festők gyakran fekete-fehérben készítettek el egy-egy előtanulmányt. A 15. században a grisaille festés nagyon népszerű lett, mondhatjuk – divatba jött. Számos példa van grisaille-ben megfestett szobrokra is. Gondoljunk például, Jan van Eyck Annunciáció-oltárának külső tábláira, melyeken Gábriel és Mária jelennek meg monokrómban. Sok nagyszerű alkotást ismerünk a későbbi korokból is; Ingres Nagy odaliszkjának grisaille-változatát vagy Picasso, híres monokróm képét, a Guernicát, és a mai napig sok művész igyekszik kiaknázni színek nélküli festészetben rejlő lehetőségeket, mint Gerhard Richter, Chuck Close, Bridget Riley vagy Jasper Johns.

Bánki Tamás részben kapcsolódik ezekhez a művészettörténeti előzményekhez, de el is tér az elődök módszereitől. Számára a kiindulás hol egy saját festmény, hol egy talált kép. A talált kép sokszor a művészettörténet egy-egy híres alkotása, egy Caravaggio-kép vagy egy Petrus Christus-festmény. De talált képeknek nevezem azokat a műveket is, melyeket tanítványai festettek egy pályázati felhívásra 2019-ben. Az egykor az isaszegi általános iskolában tanuló diákok munkáit Tamás „kisajátította”, másolatot készített a kisméretű festményekről, majd megfosztotta azokat a színeiktől.

Tamás több féle módon írta át a színes festményeket, egy software segítségével a fehértől a szürkéken át a feketéig a színeket analizálta, vagyis a színek tónusértékei át lettek fordítva a fehér-szürke-fekete skálára. A festőnek lehetősége van belenyúlni az analizálásba, módosítani a tónusértékeket, finomítani vagy éppen kontrasztosabbá tenni a képet. Bánki nem elégedett meg azzal, hogy átteszi fekete-fehérbe a festményeket, hanem a dekonstrukciós folyamatot tovább vitte, a festményeket negatívba is átfordította. A végső mű nem egy nyomtatott digitális kép, hanem egy klasszikus festői eszközökkel elkészített festmény, melyen a festő a saját döntése nyomán adott hangsúlyt például a fény-árnyék hatásoknak.

Felmerül a kérdés, miért roncsolja Bánki a saját és mások színes képeit? A festő gesztusa talán egy tudatalatti tiltakozás a minket körülvevő tökéletes, színes világ képdömpingje ellen. Talán az emlékezés, a bennünk felhalmozódó képek is szerepet játszottak e festői program kialakulásában. Tamás projektje számos kérdést vet fel; milyen kép rögzül emlékezetünkben egy-egy kanonizált mű esetében? Más emlék marad meg bennünk, ha csak reprodukcióból ismerjük a festményt és más, ha élőben is találkoztunk vele. Hogy befolyásolja ez a tény az emlék színességét? Egyes kutatások szerint többnyire fekete-fehér emlékeink vannak, de színeset álmodunk. Külön érdekesség lenne megvizsgálni, hogy a gyerekek kompozícióiban milyen szerepet játszottak saját emlékeik.

Bánki festői projektje láttán még számos kérdés vetődhet fel a látogatóban, de van ebben az átírásos gesztusban valami játékosság is, ami első pillantásra mindenképpen megfogja a nézőt.

A másik kiállító művész nagyon eltérő gondolkodással és festői elképzelésekkel dolgozik. Ha Clairvaux-i Bernát kolostorába véletlen bekerült volna egy Lichner Barbara kép, a szerzetes szerintem azonnal szívszélhűdést kapott volna. Szerinte a meditáció, a csend egy szerzetes életének legfontosabb része, a színek azonban ez ellen dolgoznak.

Barbara festészetét azonban mindig is a színek határozták meg, akkor is, amikor pályája kezdetén figurális jeleneteket festett. Később a színek szinte követelték, hogy nagyobb szerepet kaphassanak a vásznakon, hogy ne a témát, a narratívát szolgálják, hanem főszerepet játszanak. Ez a vágy vezetett oda, hogy a festői gesztusok, az ecsetcsapások elszabadultak, hogy a színek érvényre jussanak. Aztán a festő egyszer csak szükségét érezte, hogy mégis, valamilyen módon kordában tartsa a színek szabadon folyó áradatát, s kialakított egy mára már karakteres, lichneri világot, melyben a megállíthatatlan burjánzást amőbaszerű formációk, mikroszkopikus sejtekre emlékeztető alakzatok hívják életre.

Barbara képi világa nagyon közel áll a múlt század húszas-harmincas éveiben megjelenő biomorfikus szemlélethez. Egyik képviselője, Jean Arp gondolatát idézném ide: „Elutasítottunk mindent, ami másolás vagy leírás volt, és hagytuk, hogy az elementáris és a spontán teljes szabadságban lépjen reakcióba egymással. Mivel a felületek, a színek elrendezése és ezen felületek arányai tisztán a véletlenen látszottak alapulni, kijelentettem, hogy ezek a művek – akárcsak a természetben – »a véletlen törvényei szerint« rendeződtek el; egy olyan véletlen szerint, amely számomra csupán korlátozott része volt egy kifürkészhetetlen létezési oknak, egy olyan rendnek, amely a maga teljességében hozzáférhetetlen.” Két dolgot emelnék ki ebből, az egyik a véletlen, a másik a természettel való párhuzam. E két vonás Barbara képeit is erősen meghatározza. A nehezen megnevezhető képződmények párhuzamait a természetben, az organikus világban találhatjuk meg, melyben a véletlennek nagy szerepe van, egy-egy levél, virág úgy tud szabálytalan lenni, hogy valamiféle szabályt mégis követ, hiszen a természet törvényei mindig érvényesülnek. Valami ilyesmi történik Barbara képein is, a formák, a színek engedelmeskednek a festőnek, de mégis a szabadság levegőjét árasztják. Képein az alapszínek – sárga, vörös, kék – dominálnak, de ezek árnyalatai is jelen vannak és a feketének fontos szerepet oszt a művész, hol a tér mélységét erősítik, hol körvonalként emelnek ki egy-egy formát. Motívumai szertelenül változnak, eltűnnek, majd visszatérnek, ami élteti őket, az a folyamatos hullámzás és a színek energiája.

A kiállítás különlegessége, hogy két más úton járó, eltérő módon gondolkodó festőművész munkáit állítja egymás mellé, mely jól reprezentálja a kortárs művészetben uralkodó szertelen sokféleséget.

Isaszegi Művelődési Ház, 2026. május 29. – június 20.

Bánki Tamás

Kép 1.
Bacchus 2024
olaj, vászon, 30 × 24 cm