október 1st, 2026 |

ÍRÁSFRÁSZ – Magánszociográfiák 1956-ról Horváth Júlia Borbála összeállításában (VIII. rész: Kovács katáng Ferenc, Simó Márton írásai)

Kovács katáng Ferenc

Sípolós adás a világvevőn

Nyíregyházán 1956. október 23-án még csak suttogtak a budapesti eseményekről. Másnap a szovjet csapatok Beregsuránynál átlépték a határt, s városunk felé közeledtek. Sokan azt hitték, hogy határ-közelben megállnak, kivárják, hogy elcsitulnak a pesti események.

Második elemibe jártam. A város központjában, a főút mellett, az evangélikus templommal szemben volt az akkorra már régen államosított evangélikus iskolánk.

Október 25-én délelőtt esőre állt az idő. Valaki bekopogott az osztályajtón, majd választ sem várva bejött. A fiatalember egy szuszra elhadarta, hogy hazaviszi az öccsét. A tanító néni odament hozzá s fojtott hangon vitatkoztak. A mezítlábas osztálytársam engedély nélkül odament a bátyjához, megfogta a kezét és köszönés nélkül távoztak. (Akkoriban még előfordult, hogy novemberig egy-két gyerek mezítláb járt iskolába.)

A tanító néni kiviharzott utánuk, majd egy jó ideig nem is jött vissza. Jól megszeppentünk, ilyesminek nem volt szabad megtörténnie. Nagyon szigorú rend volt az iskolánkban. Naponta kapott valaki körmöst vagy nádpacsit, néha pajeszhúzást. Halálos csöndben vártunk. Égő arccal jött be a tanító néni, csendben bepakoltatta velünk az iskolatáskát, kikísért bennünket a kapuig s a lelkünkre kötötte, hogy hazáig meg se álljunk. Másodikban már csak egy-két tanulóért jött valaki, egyedül jártunk iskolába. De a hazamenet szigorúan, csoportokban történt, amikből fokozatosan vált le a közelben lakó.

Otthon rossz volt a hangulat, már előző napon is. Könnyen leesett egy pofon olyanokért is, amikért korábban még korholás sem járt. A felnőttek suttogtak, de leginkább hallgattak. Sebtében pokrócba tekert batyukat készítettek, a zsebkendő négy csücskét összekötve, karórákat, jegygyűrűket, nyakláncokat gyűjtöttek bele – a hamutartó mellé készítették. Dédi a füles piaci kosárba kenyeret, kolbászt, szalonnát csomagolt. A pokrócos batyukon jót lehetett lovagolni, egyikről a másikra ugrálni. Ezért pont két pofon járt és térdlepés a kályha melletti sarokban. Azt hiszem, megfeledkeztek rólam, ott aludtam el. Szuroksötét volt a szobában, mert villanyt nem gyújtottak. A lelkemre kötötték, hogy eszembe se jusson, mert lesz hadd el hadd! És nem a nagyszobában ágyaztak, hanem a konyhában, s dédinek a mosókonyhában.

Október 26-án nagy felfordulás volt a városunkban. Nem mintha szemtanúja lehettem volna, az udvarra sem tehettem ki a lábam. De fülem az volt, jó hosszú, ajtókon is átnyúlt, hallottam mindent. Hogy apám a sípolós adást keresi a világvevőn (ez volt a Szabad Európa Rádió). Néha elosont otthonról s olyasmikről hozott hírt, hogy leverték a vörös csillagot az irodaház tetejéről (nem is tudtam, hogy volt ott), ledöntötték a Kozák-lovasszobrot (azt a felnőttek csak Malinovszkij szoborként emlegették, mert a marsall rendelte el a felállítását), tüntetéseket szerveztek a Kossuth-os és a Vasvári-s gimnazisták. Estefelé berontott hozzánk a kert végében lakó suhanc egy feltekert zászlóval s egy bronz lófarokdarabbal, rejtsük el azonnal, mert nála keresni fogják. Apám rendezte el a dolgot, de már a gangajtón kívül. Tény hogy ezeket a „relikviákat” azóta sem láttam. Soha.

1956. október 27-én szombaton a szovjet csapatok elérték Nyíregyházát. Az országos 4. számú főút átszelte a városunk közepét, Debrecenen át Budapest felé csak így lehetett eljutni. Elhaladtak az előző nap ledöntött Kozák-lovasszobor talpazata mellett. Ez a főút majdnem a városhatárig sárga keramit kövezetes volt. Elképzelhető, hogy a durva lánctalpak mennyi kárt tettek bennük. ’56 után sok-sok évig aszfaltfoltokkal javítgatták. Nem elfedték, hanem emlékeztették a város lakóit a szovjet csapatok átvonulására.
Nagy dübörgésre riadtunk fel. A morgás egyre közeledett. A főúton, a Dimitrov utcában laktunk, mennydörögve közeledtek a tankok. Dédi bevezényelte az egész családot a mosókonyhába. Ő már átélte az 1919-es román megszállást is, a házról házra járó katonák fosztogatását. Minden polcot lesepertek, fiókokat dobáltak szét. A mosókonyha ajtaja mögötti világra nem voltak kíváncsiak. Ugyan mi lehetne ott? Dézsák, vödrök, teknők… A végén semmit sem vittek magukkal. Dédiék szegények voltak.

Most mi is ott kuksoltunk, ki tudja meddig. Kiszöktem, mentem a hang irányába, az utcafronti ablakhoz. Odahúztam a tonett karosszéket, a karfájára ültem, s elbűvölten néztem a konvojt. Araszolt, megállt. Meglendült, elakadt. Millió látnivalóm akadt, ágyúcsövek, periszkópok. Zárt és ponyvás teherautók. Katonák sehol, csak egyenruhás sofőrök, mellettük a váltás. Már álltak egy ideje, egyszer csak felcsapódott a hátsó ponyva, kíváncsi fejek bukkantak elő. Szenvtelen, fáradt arccal kémlelték a konvoj elejét, és a szürke eget. Előttünk szűkült be az utca. A járdából csípték le a hiányzó egy-két métert. Az ablakunktól szinte kartávolságra állt a jármű. Egy fiatal katona nézett rám hirtelen. Csodálkozva bámultuk egymást. Halálra rémültem.

Anyám épp ekkor lépett a szobába. Ő is a katonára meredt. A karomnál fogva lerántott a székről. Húzott maga után, majd ölbe kapott. Remegett a félelemtől, szinte behajított a mosókonyha ajtaján. Arca hófehér volt. Az enyém meg lángolt, mert ebbe a kapkodásba is befért valahogy, hogy szabad kezével lekeverjen egyet. Jött a hegyi beszéd, a fojtott veszekedés, hogy kinek kellett volna jobban figyelnie rám (megjegyzem, ez soha, senkinek sem sikerült. Nem, nem volt láthatatlanná varázslóköpönyegem. Csak érzékeny szenzoraim, amik mindig találtak rést a felnőttek radarzónái között.) Nagyapa mély hangja csendesítette le a társaságot. Szakszerűen elmagyarázta, hogy mi folyik odakint. Amit persze innen nem is láthatott. Csak fülelt. Felismerte a nehéz járművek vaskos brummogását. Azokon lőszert, fegyvereket szállítanak. Előttük, utánuk tankok, hogy valamennyire védve legyenek. Most csak surranó hangok hatoltak be hozzánk hosszú ideig, Nagyapa ujjain mutogatta. Számolni már tudok, de elvesztettem a fonalat, amikor tán harmadszor kerül sor az ökölbe zárt jobb kezére. Végül persze hangosan kimondja a végösszeget, huszonöt. Ha zsúfolt mindegyik plató, az ezer ruszki (ezt a szót ő bezzeg kimondhatta, én sosem…).

Honnan tud ilyeneket? A Nagy Háborúban Horthy flottájában volt matróz Pulában, Cattaróban (ugye ismerős városok? Utóbbiban néhány forrófejű komcsi fellázította a matrózokat, s amikor két hajót kivezényeltek az észhez térítésükre, a lázítók gyáván elmenekültek. A legénység közel állt ahhoz, hogy szétlőjék alattuk a hajót. Pedig nagy részük nem is értette, hogy mit szónokoltak nekik, mi ellen lázadtak s főleg miért. A Monarchia besorozott katonái egyszerű, tanulatlan emberek voltak, még az idegen parancsszavakat is alig értették. Ezeket nagyapa mesélte, nem az épp aktuális történelemkönyv). A második háborúban már ötven éves volt, persze apámmal együtt bujkáltak, mert nem tudták, hogy mi éppen a parancs, kellenek-e tartalékosnak vagy hátországinak.

Nagyapa, amikor kora reggel a város másik végéből meghallotta a konvoj hangját, a kertek alatt rohant megtudni, hogy jól vagyunk-e. És megbeszélték, hogy segít délután behordani a szenet a kamrába, eső várható, ne ázzon (Apám, földművesek gyereke, mégsem szokott kapához, lapáthoz. Vékony, hosszú ujjai között a varrótő úgy állt, mint a miniatúrákat festő kezében a tűhegyes ecset.) És azt is, hogy a fuvar késni fog, ugyan szembe kell jönnie az autó- és tankáradattal, de lesz-e annyi rés a konvojban, hogy befordulhasson hozzánk. A családi kupaktanács nem tudta eldönteni, hogy ki legyen, aki kitárja a nagykapu két szárnyát. Ha dédi és anya teszi, nem támad-e rájuk valamelyik vadbarom muszka (ez is nagyapám szava, én csak szovjet felszabadítókat mondhatok).

Ha nagyapa és apa teszi, még fenyegetésnek vehetik (ugyan már, mért rajtuk végig dédi, és főleg a csontkollekciónak, kákabélűnek csúfolt apámra gondolt). Mi, gyerekek szóba sem jöhettünk, pedig én elsőnek jelentkeztem. A veszély abban állt, hogy nem láthattuk, mikor érkezik a stráfkocsi. Az utcaajtóban vagy az ablak mögött kellett volna állni valakinek egész délután. Vagy a padlás résnyire nyitott tetőablakában, kotyogtam közbe, ahonnan pont az utca déli irányában lehet leskelődni. Ezzel le is lepleztem magam, hogy ismerem oda a járást. Na, ezért még számolunk, volt a lesújtó válasz. Meg is bántam, mint a kutya, amelyik hetet kölykedzett, mert oda a kedvenc kilátómnak, búvóhelyemnek… Természetesen ezt sem fogadták el. Egyáltalán, mintha én lettem volna a legnagyobb gondjuk, mindenki engem bámult, szidott, leckéztetett, mintha nem is a téli tüzelő lett volna fontosabb…

Végre megérkezett, szentségelt a kocsis, sötétedéskor engedte át a kereszteződésnél a zászlókkal mutogató motoros. Máskor csak ímmel-ámmal lapátolt volna, a nehezét a háziaktól várva, de most iszkolt haza, a lova is rángatta a kikötött gyeplőt. Éhes nem lehetett, egy hétre való lucernát zabált fel a nyakába akasztott zsákból. Szemerkélő esőben késő estig hordtuk a szenet. Nagyapa lapátolt, apám tolta a megrakott talicskát, dédi és anyám a vesszőkosárral térült-fordult. Végre én is kirohangálhattam magam a félig rakott zsákkal, amibe kézzel szedtem a nagyobb széndarabokat. Azokból lehetett gátat építeni, hogy a mögé öntött aprószén ne torlaszolja el a kijáratot. (Nagyapám szentségelt, hogy túl sok alig égethető szénport sózott ránk a mázsázó – persze, mert apám nem lehetett ott pár forint borravalóval a felrakodásnál.)

Végre, munka végeztével, mint az ázott verebek, bevonultunk a mosókonyhába. Villanyt gyújtottunk. Egy döbbent pillanat után, nevetés rázta meg a falakat. Minden szem rám szegeződött. Alig láthattak, mert a nagy derültségtől mindnek megtelt a szeme könnyel. A feszült nap után megkönnyebbülten hahotáztak, törölgették a szemüket, s maszatolták koszos kézzel az arcukat. Most már egymást fürkészve nevettek, csapkodták a térdüket. Én még sosem láttam családomat ilyen boldognak, felszabadultnak. Ahogy elcsendesedtek, újra én kerültem a középpontba, mert én ráadásul tetőtől talpig koromszínű voltam. A szeneszsákot hol a hasamra fogva, hol a jobb-bal vállamon átvetve cipeltem. Úgy néztem ki, mint a Ludas Matyi vicclap kedvenc figurája, a kéményseprő. Zsebtükröt tartottak elém, de én semmi vicceset nem láttam benne…

„1956. november 4-én a Nyíregyháza körül állomásozó szovjet csapatok megszállták a várost. Hozzákezdtek a forradalom egy hete alatt alakult bizottságok, munkástanácsok felszámolásához. A leváltott tanácsi vezetőket visszahelyezték a posztjukra. Egyes emberek a forradalomban tanúsított magatartását vizsgálták és megkezdődött ezek alapján a tisztogatás.” [1]

A forradalom három főszereplője közül egyet határátlépés közben lőttek fejbe, kettőt halálra ítéltek. „205 fő börtönbüntetést kapott, 107-et közbiztonsági őrizetbe, 72 főt rendőri felügyeletre, 344 főt bűnügyi nyilvántartásba vettek. Több száz embert rúgtak ki a munkahelyéről, vagy helyeztek alacsonyabb beosztásba.” [2]

[1] Egy hét Nyíregyháza 1956. októberében (Nyíregyházi társalgó)

[2] https://nyiregyhazitarsalgo.hu/2024/10/22/nyiregyhaza-1956-oktobereben/

Simó Márton

Amikor a szekussal együtt tanultuk a Székely Himnuszt

Muresán – vagy akkor épp: Mureşan – elvtárs rezzenetlen és komor arccal ült az íróasztala mögött. Biztos, hogy csakis a román identitású Mureşan lehetett őfontossága, mert szolgálatban volt, azt a munkát végezte, amelyért az állam fizette. Az a jólétünkért és biztonságunkért felelősséget érző gépezet, amelyet úton-útfélen fennen dicsérni kellett, az tartotta el… Egy kinyitott dosszié hevert előtte. Lapozgatott benne, megfordított egy-egy papírt, a másik oldalán is nézegette a feljegyzéseket, majd letette. Újabb dokumentumot vett a kezébe, megint olvasott valamiket. Mintha ott sem lennék. Mintha épp akkor készülne fel belőlem, az én életem folyásából, a témából, abból az ügyből, amelybe belecsöppentem. Vagy amelybe belehelyezett. Nem telhetett el túl hosszú idő, talán egy-két perc, de én végtelennek éreztem. Mintha megkövült volna körülöttem minden. Mintha betonba kevertek volna, amelyben mozdulni sem bírok, csak nézek ki belőle, csak elviselem, hogy az a massza egyre jobban sűrűsödik körülöttem. Igen intenzíven éreztem, hogy élek, látok, tapasztalom a valóságot, de nem úgy, mint normális körülmények közepette szokás. Tudtam lélegezni, vert a szívem, mint a csurdi veréb segge, de ez nem jelentett megnyugvást a levésben. Azt szerettem volna, hogy ne én legyek a magam helyzetében, hanem valaki más, akihez semmi közöm, s csak nézhessem kívülről. Mintha valaki megállította volna az idő múlását.

– Ülj le! – mutatott az íróasztala előtti rozoga székre, s közben kifordította az olvasólámpáját elém, úgy, hogy annak fényköre jórészt rám essen és a képembe világítson. Ő maga pedig kívül került, félárnyékban maradt, s onnan mordult rám, mint egy szolgálatos kisisten. Távolról indított.

– Ezek szerint te fasiszta irodalmat olvasol! Tudod-e, hogy ki ez a Nyirő? Szálasi utolsó pribékje, aki akkor is ment a nyilas horda után, amikor már esélytelen volt minden. Tudod ugye? Egy szerencsétlen bolond, aki a tehetségét fasiszta eszmék szolgálatába állította… – aztán hirtelen elhallgatott. Felállt a helyéről. Tett néhány lépést, s megállt a baloldali fal mellett, közvetlenül a nagyfőnök, a pártfőtitkár N.C. portréja előtt, mintha tőle várna helyeslést, vagy valamiféle utasítást.

– Tudjuk, hogy milyen a te családod! – fordult felém, s mintha felerősödött volna benne a rendszerszolgai indulat

– Az egyik nagyapád annak idején szabotálta a kollektivizálást. Mint kulák, ellene szegült a mezőgazdaság szocialista átalakításának. Uszított a rokonságban és községi szinten. Nagybátyádat, aki valaha híresen jó szakember volt, el kellett távolítani a Vörös Csillag pártbizottságából. Ki kellett rúgni, mert nem működött együtt. A másik nagyapád egyik öccse a Magyar Népköztársaságban él. Annak a felesége egy volt horthysta katonatiszt lánya. Két gyermeket neveltek fel, de mindketten disszidáltak, s ma Kanadában élnek. Kapcsolatban álltok velük, rendszeresen írtok nekik, és kaptok tőlük leveleket Torontóból, meg Brantfordból. Tudjuk jól. Tavaly fogadtátok Albert Revesz ottani állampolgárt, akinek érkezését késve jelentettétek. Megmondták nekünk a kollégáink, hogy kifizette a szállodát, de négy napon át mégis a faluban tartózkodott, Moise Fodor nagyapádnál, ahelyett, hogy gyönyörű és fejlődő hazánk szépségeivel ismerkedett volna… Tavaly házszenteléskor ott voltál, vízkeresztkor kísérgetted a plébánosotokat, olyan hírvivő, izé…, vidimus voltál, Francisc Tóthéknál tartottátok az estebédet, ott hangzott el több felelőtlen kijelentés, miszerint az istenetek mindent lát, s nem hagyja büntetlenül a sok vétket, hogy nem ver bottal, s úgy kell neki, mert utolérte a végzete Ludovic Fabian elvtársat is, aki meggyónt a halálos ágyán és kitagadta az örökségből Leonte nevű fiát… Azonban mi vagyunk, akik mindent észre szoktunk venni…

Megdöbbentettek ezek a részletek. Ilyenformán sejthettem meg, hogy a plébános úrra is ráállítottak valakit. Jól behálóztak mindenkit! Egyébként sokan mondták, hogy a papokat erősen figyelik, mert hatásuk van a népre, főleg falun, s ez nem volt titok… Vagy a kántor, vagy a megyebíró lehet a besúgó. Nem, Balázs bá’ nem olyan. Lehetetlen. Inkább megyebíró felesége, Ilonka ángyó, aki akkor nekünk a vacsorát készítette. Ő lehet, az a jómadár, a vén kurva, mert félnormával a falusi bodegában dolgozik, ott lehet igazán fülelni, majd kikotyogni fűnek-fának. Olyan. Mocsok vetemény, s ráadásul még közeli is. Hogy a fene egye meg a jódolgát! Hiába, a barátját megválasztja az ember, de a rokonjait úgy kapja a családtól, aztán érnek valamit, vagy semmit. Jobb lenne az ilyen, ha nem is lenne!…

A százados megint pozíciót váltott. Ekkor a másik oldali falhoz közeledett, ahol egy megvakított ablak volt, amelynek üvegtábláit is szürkére festették. Voltak rajta itt-ott karcolások, rések, valami fény éppen csak átderengett kintről, de ez nem enyhítette a félhomályt, ami odabent a helyiségben uralkodott. Ismét árnyékba került Mureşan, onnan folytatta a dörgedelmeket.

– Tudom, hogy mi szeretnél lenni!… Hogy egyformán jól megy neked a matek, a fizika. De az irodalmat is kedveled, a történelmet, a filozófiát. Érdeklődésed alapján bármelyik irányt választhatnád. Hidd el, hogy tőlünk is függ majd az egyetemre való felvételed, mert referálunk rólad… Nincsen szükség a felsőoktatásban bomlasztó elemekre… – sorolta a lehetséges támadási felületeket, ahol retorzió érhet. Éreztette, hogy engem már jó előre tökéletesen bekerítettek, sötétre árnyalják a jövőmet és képesek majd megnehezíteni az életemet.

– Ügyes fiú vagy te! – mondta hirtelen, és kezdett dicsérni. Pár olyan mozzanatot idézett fel az életemből, amikor jó helyen voltam, amikor a KISZ-ben tettem valamit, amikor tanulmányi versenyt nyertem. Az iskola faliújságát is emlegette, hogy az milyen színvonalas. Ez igaz volt, hiszen egy időben hetente-kéthetente cseréltük a cikkeket, és jórészt én mozgattam a szálakat; nem győztem kapacitálni a társaimat, hogy írjanak minél részletesebben, minél választékosabban, hívják elő a friss képeket a lezajlott eseményekről, tegyenek ki legalább képeslap méretű fotókat, de olyanokat, hogy ne bolha nagyságú alakok legyenek rajtuk, hanem nagyítsák ki a fejeket, amikor levilágítják a filmkockákat a laborban, rajzoljanak karikatúrákat, de olyanokat, hogy az ne sértsen senkit, de azért csesztesse finoman a tanárokat, minket is, legyen görbe tükör, és hasson. Nevelőszándék volt ebben, elvárás volt, tulajdonképpen vizuális propagandaként működött, de ott állt mögöttünk Jean, a fiatal franciatanárunk, aki azért lenyesegette a szélsőségeket, mindig megmondta, hogy hol a határ, hogy mit írjunk, s mit ne. Ez a faliújság népszerű volt, ha arra jártak, a szülők, a vendégek is megnézhették. A szerv, annak bizalmi embere úgyszintén – nyilván –, de azt senki nem tudta rajtunk, néhány beavatotton kívül, hogy milyen nyögvenyelősen dolgoztuk fel az aktuális nagypolitikai eseményeket, a pártfőtitkár látogatásait és az új irányelveket. Újságból kivágott cikket nem volt érdemes kitenni, mert egy-két órán belül valaki mindig kiszúrta Csaucseszku szemét, vagy szakállt festett neki, olyant, mint amilyen a valóságban is volt a sokkal vagányabbnak látszó komájának, a kubai Fidelnek… Néha meg odabiggyesztette egy rejtélyes valaki, hogy: agentes sectetos[1], s akkor jött a cirkusz. Felelős nem került, nyilván, de jobb volt nem mutogatni a nagyfőnököt azon a helyen. Ígérhetett Béka néni tízest, akármit, akik ilyesmiket írtunk, egyszerűen kimásoltunk oda pár sort valamelyik pártos újságból, s ha lehetett, nem írtuk alá, odavéstük, hogy az AGERPRES[2] közleménye, vagy részlet az Előre[3] ekkor és ekkor megjelent számából…

A százados visszafordult, tett néhány lépést megint, de ekkor már a hátam mögött. Ott szöszmötölt, de nem mertem hátranézni, aztán nemsokára visszatért a helyére. Kényelmes, párnázott karosszéke volt, nem olyan, mint az a nyikorgó, rozoga alkalmatosság, amelyre engem ültetett. És nézett. Egyébként tiszta kék szeme volt, de amint összeráncolta a szemöldökét, valami jeges borzongás futott át rajtam, már nem a forróság hullámzott bennem alá s fel, hanem éreztem, hogy kiver a hideg veríték. Ez az ember nem viccel! Nekem annyi!… Már-már beletörődtem a megváltoztathatatlanba, hogy megbélyegzetté váltam, és ettől tova felé ennek tudatában kell élnem. Talán akkor lesz elviselhető az egész, ha… És következett az ajánlat. Elém helyezett egy A4-es papírlapot és golyóstollat tett melléje.

– Írd le! – mondta lakonikusan és ellentmondást nem tűrő hangvétellel.

– Mit? – kérdeztem ijedten.

– Mindent! Legyen benne az az izé, amit énekeltek… Hogy ’Ki tudja merre, merre visz a végzet…’ – gyorsan elhadart még pár sort a Mihalik-Csanády-féle szerzeményből.[4] A két közszájon forgó strófát kapásból tudta.

– Nincsen jó hangom. És nem tudom ezt tovább, csak annyit, amennyit maga most idézett, vagyis elmondott a …százados elvtárs – szabadkoztam. Erre a feje búbjáig elvörösödött. Aztán hamarosan lehiggadt. Diktálni kezdett.

– Írjad, hogy Declaraţie[5]…, aztán kezdd el, hogy: Subsemnatul…, ahogy a buletinedben van, születésed helye, ideje, kik a szüleid, anyád, s az apád, az iskolád neve, hányadikos vagy, az otthoni lakcímed… Úúúgy. Nem baj, ha tévedsz, vagy kihúzol egy-egy sort, később még egyszer újra fogod írni… Románul lesz az egész, nyilván… Akkor van az: … imnul aşa zis al secuilor, ez az egyik téma, aztán jön a másik: … romanul iredentistului Jozsef Nyirö…[6] Mind kérdezgette, hogy kikkel szoktuk énekelni? Megismételtem, hogy én nem szoktam. Hogy nekem mutál a hangom, nincsen beállva… Erre mondott egy dátumot: … február 19-én, szombaton este a bentlakás zuhanyzójában… Kikkel voltál?… Nem kellett nagyon megerőltetnem a memóriámat, mert jól emlékeztem arra a napra. Nyolcan voltunk, összepótoltunk és vásároltunk egy hétdecis Drobeta-konyakot, azt ittuk meg a fürdőben, s a végén Sanci elővette a hegedűjét, majd elkezdtük… Nemcsak ezt, nemcsak a székely himnuszt, hanem egyebeket is, mind olyan nótákat, miket szoktunk otthon is, ki-ki a saját falujában. Horthy is benne volt, és Csaucseszku rongyos pokróca, Kossuthról is szólt az egyik, meg a kurucokról. Aztán visszamentünk az emeleten dübörgő diszkóba… Akik korábban meghallgatáson voltak a diri irodájában, elárulták aztán csendben, hogy mi érdekelte a szekust. Igazodtam, hogy ne kapjon hazugságon. Csak azt mondtam el, amit a többiek is. Illetve annyit írtam le akkor. Sejtettük, hogy Bögözi árulkodott, mert híre volt, meg ugye a csajozás, hogy meghegesztette a Murasán-leányt.

A másik Csárli lehetett. Félárva volt, elég szerény körülmények között éltek, az anyja egyedül nevelte három kisebb testvérével együtt, de valamit elkövethetett, vagy éppen kiszolgáltatott állapota miatt vették rá, hogy legyen ifjú besúgó kiskorú létére. Előfordulhatott ez is. Csárliék annyira szegények voltak, hogy korábban – még ötödikes-hatodikos gyermekként, tehát tizenegy-tizenkét évesen – kiemelték a családból és gyermekotthonban helyezték el, mert ott volt étkeztetés, fűtés, s onnan járhatott iskolába. Aztán visszakerült az anyjához, úgyhogy a líceumba már abból a gyenge családi közegből jött, tudtuk róla, szociális körülményei miatt ösztöndíjat kapott, bentlakásban volt ő is, de úgy, hogy hétvégeken nem nagyon volt hová mennie. Hol egyik, hol a másik cimbora vitte magával, s így gyakorlatilag a fél megyét körbelátogatta. Sok család életébe betekinthetett. Széles körű élményei voltak, hiszen eleinte mindenki őt pátyolgatta a baráti körben. Ha rávették, akkor tudott árulkodni. Simán. Úgyhogy bűntudat nélkül írtam le a nevét. Mások is ezt tették. A Bögözi együttműködése százas volt. Annyi volt a bökkenő, hogy Mureşan kédezte a többi nevet is.

– Szóval ez a Csárli, azaz Szőcs Mária Károly, pontosabban: Szöcs Maria Carol, a bitang, mert ismeretlen személy az apja, az a gazember Bögözi, te, és… és kik voltak még? Nnnna! Öt név hiányzik! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Erre felvillant még egy név, a Sümecé. Leírtam, hogy ott volt Stefan Zill is. A százados elégedetten bólogatott, majd biztatott:

– Jól van. Négynek a neve még kell ide… – ökölbe szorította a jobbját, a bal kezét felemelve integetett a mutatóujjával, hogy nono, jó ez, haladunk, de nem elég, minden apró adatra szüksége lesz. Szeretett volna mindent kipréselni belőlem, még azt is, ami nem volt igaz.

– Erősen megrészegedtem akkor, százados elvtárs – menekültem hirtelen ötlettel az ittassági állapotba –, túl sok konyakot ittam abból az üvegből, mert ízlett, és csaltam, vagy két deci ment le… Aztán ez a Zill gyerek megitatott velem egy gyógy-sört, de még jobban felfordult a gyomrom. Kihánytam mindent, aztán bementem a hálótermünkbe és elaludtam… A fenyegetést nem hagyta abba, a vádló gesztus ismétlődött.

– Nem derült ki az alkoholizálás? – érdeklődött tovább. – Szerencsére nem! – Na én majd gondoskodom! Írd oda folytatólagosan: … am ajuns ȋn stare avansatǎ de ebrietate…, hogy akkor… nagyon berúgtál… Most pedig térjünk rá a könyvre… A Nyirő miatti meghurcoltatást úgy sikerült kibekkenelnem, hogy Zill gyerekre fogtam az egészet. Zill volt az értelmi szerző, a regényt is ő hozta volt be – állítottuk mindannyian, akik benne voltunk a leleplezettek körében. Zillék kőhalmi illetőségűek voltak, régi szász családból származott az apja, az anyja kadácsfalvi, de akkortájt már kifelé állt a szekerük rúdja, várták a Nyugat-Néteroszágba való kitelepedésük jóváhagyását. Mire ez a kivizsgálás elkezdődött, ők a Bornheim[7] nevű kisvárosban éltek.

Részlet egy készülő regényből.

(2025)

[1] Titkos ügynökök (spanyol)

[2] ~ betűszó, az 1889-ben alapított, ma is működő Agenţia Naţionalǎ de Presǎ [Nemzeti Sajtóügynökség – Romániában]

[3] ~ Bukarestben kiadott magyar nyelvű „országos demokratikus napilap” [tulajdonképpen a Román Kommunista Párt ideológiai kiadványa volt.

[4] A Székely himnusz szövegírója Csanády György (1895–1952), egyeztetve Mihalik Kálmán (1896–1922) jogutódával 1940-ben nyomtatásban is megjelentette (kanonizálta) Budapesten, a Rózsavölgyi Kiadónál.

[5] ~ Nyilatkozat…, ill. ~ alulírott – román

[6] Azaz: … az irredenta Nyirő József regénye

[7] ~ város Észak-Rajna-Vesztfália tartományban, mintegy 49 ezer lakossal (2023)