október 1st, 2026 |

Wehner Tibor: TAPLÓ 3. Kíméletlen Művészeti Napló 2017–2026 (részlet a feljegyzésekből)

A 2013-ban közreadott Tapló (1996–2006) és a 2018-ban a könyvesboltokba került Tapló 2 (2007–2016) után 2027 tavaszán jelenik meg a Tapló 3, a 2017 és 2026 közötti újabb tíz esztendő krónikáját dokumentáló, Wehner Tibor művészettörténész, a társadalom hasznos tagja által jegyzett Kíméletlen Művészeti Napló. Szemelvényünkben az Academia Humana Alapítvány támogatásával, a Napkút Kiadó gondozásában várhatóan az Ünnepi Könyvhétre megjelenő kötet egyik részletét idézzük.

2017 – BUdadaPEST

2017. május 3., szerda

P. Szabó Ernő művészettörténész hív telefonon: az Új Művészet szeptemberi számának melléklete szobrászatról szóló tematikus kiadvány lesz, és a szerkesztésével kapcsolatosan kellene megszerveznünk egy megbeszélést. Abban állapodunk meg, hogy valamikor majd a jövő hét után találkozunk. És Nikmond Beáta szobrászművész is jelentkezik: szeretné, ha elmennék hozzá, megnézni a legújabb munkáját. Megígérem, hogy majd meglátogatom. Kora délután átküldöm az időközben elkészült újabb szoborelemzéseket Török Katalin történésznek a Szentendre köztéri emlékei-könyvhöz, de még korántsem vagyok kész ezzel a nagy munkával. Hat órára a B 32 Galériába megyek, ahol Pázmándi Antal keramikus-szobrászművész kiállítását kell megnyitnom: a gyönyörű, dinamikus térplasztikák zöme a fal elé állítva, körüljárhatatlanul nézhető meg a szűkös térben – milyen szép lenne ez a kiállítás az (egykori) Ernst Múzeumban. Este még megcsinálom az időközben a Magyar Művészet szerkesztőségétől e-mailben befutott, Stefanovits Péter grafikusművész munkáiról írt tanulmány korrektúráját, majd készülök Kiss György szobrászművész emlékkiállításának szombati, az Erdős Renée Házban sorra kerülő vernissage-ára.

2017. május 8., hétfő

Nem halogathatom tovább: Körmendi Anna műgyűjtő, műkereskedő e-mailben érkezett felszólításának engedelmeskedve összeállítom Nagy Sándor szobrászművész tervezett könyvének fotó-, illetve reprodukciós anyagát. Mint Körmendi Anna írja, a hét második felében tárgyal Sárkány József művészettörténésszel a könyv megjelenéséről – a kiadó a pécsi múzeum lesz –, és így júniusra meg kell írnom a kötet bevezető tanulmányát is. E-maileket váltok a L’Harmattan Kiadóval is: végigböngészve a Magyar Művészeti Akadémia pályázati eredményének jegyzőkönyvét, szomorúan konstatáltam, hogy a Cizellőr című tervezett könyvem egyáltalán nem szerepel a nyilvántartásban, még az elutasított pályázók között sem, és így azt feltételezem, hogy a kiadó – holott erről biztosított korábban, és ezért egy részletes pályázati tématervet is íratott velem – nem adta be a pályázatot. Érdeklődésemre először azt válaszolják, hogy „Benyújtottuk könyvét a pályázatra, de sajnos nem nyertünk vele. További forrásokat keresünk a kiadáshoz, amennyiben Önnek van ezzel kapcsolatos ötlete, kérjük jelezze.” És miután felteszem a kérdést, hogy melyik pályázatra gondolnak, válaszukban megerősítik, hogy a Magyar Művészeti Akadémiára. Na erre nagyon finoman reflektálok: „Úgy tűnik, valamilyen adminisztrációs probléma van, mert a Magyar Művészeti Akadémia pályázati nyilvántartásában nem szerepel ez az elutasított pályázati tétel.” Valószínűleg új kiadót kell keresnem. Délután megcsinálom a csütörtöki-pénteki zalai körút menetrendjét: Fischer György szobrászművész köztéri szobrait kell megkeresnem, és Hahóton, a művész özvegyénél meg kell néznem, milyen művek maradtak fenn a családi körben. Délután R. Kiss Kornélia szerkesztő hív telefonon a Magyar Nemzet című napilaptól: a Szabadság téri szovjet emlékműről, illetve az emlékmű által keltett feszült helyzetről ír cikket, és az üggyel kapcsolatos vélekedésemre kíváncsi. Elmondom, hogy külügyi, diplomáciai kérdés, ugyanis az emlékmű fennmaradását, létét nemzetközi egyezmény garantálja, a kérdést csak ezen a szinten lehet megoldani. És persze most is elmondom, hogy alapvetően emlékmű-ellenes vagyok, és azonnal állítsanak le minden emlékmű-állítást. Este megírom Gergely Réka szobrászművész holnapi kiállításának megnyitóját: KÓAN címmel az Epreskertben, a Parthenón-fríz Teremben nyílik a tárlat. A zen buddhizmus által inspirált műveket múlt héten, csütörtökön láttam a művész biatorbágyi házában és kertjében, így viszonylag könnyen megoldom a feladatot. És késő este megkapom a L’Harmattan Kiadó magyarázkodó érvelését: „A pályázatunkat sajnos elutasították, mert a Képzőművészeti Tagozathoz sajnos csak civil szakmai szervezetek pályázhattak. A pályázatot egy hasonló jellegű szervezetünkkel adtuk be, de sajnos ebben az MMA nem volt rugalmas. Kiadónkat továbbra is érdekli könyve, további pályázati lehetőségek után fogunk nézni.” Hát így megy ez.

2017. május 11-12., csütörtök-péntek

A Fischer György szobrászművész munkásságát feldolgozó, a zalaegerszegi Göcseji Múzeum kiadásában ez év őszén megjelentetésre tervezett könyvvel kapcsolatos előtanulmányok kapcsán utazom Zala megyébe, és járom végig a művész köztéren álló, illetve különböző intézmények belső tereiben álló szobrait: Nagykanizsán, Bocskán, Bakon, Zalaegerszegen, Búcsúszentlászlón, Keszthelyen és Zalaváron. Szerencsére minden munkát megtalálok és minden céghez, intézményhez is sikerül el-, illetve bejutnom. Rendkívül szép, egységes, egyéni szemlélettel megformált figurális műegyüttes Fischer György köztéri kollekciója is, nem véletlen, hogy meglehetősen nehéz volt egy-egy alkotás elfogadtatása. Csütörtökön megállok Hahóton Fischer György volt feleségénél, Németh Klára festőművésznél, aki előzetes kérésemre összekészítette az egykori dokumentumokat, és válogatunk néhány, korábban általam nem ismert, nem látott kisplasztikát és néhányat a nagyon szép rajzok közül is. Mindezek alapján tisztázódik a szakmai életrajz néhány homályos pontja, és megbeszéljük a könyvvel kapcsolatos, függőben maradt kérdéseket is. A kézirat leadásának határideje már nincs is olyan messze: július 31.

2017. május 15., hétfő

Délelőtt átnézem a hétvégén összeállított, csaknem száz képből álló, a Tatabánya művészetéhez kötődő alkotásokból válogatott képsorozatot, és kiegészítem itt-ott az előadás-vázlatot is, majd válogatok néhány idézetet. Délután Tatabányára autózom, ahol a József Attila Megyei Könyvtárban Nász János barátom, a könyvtár munkatársa vár, és ahol Tatabánya művészeti múltjáról és jelenéről kell előadást tartanom. Nincs túl nagy érdeklődés, mintegy tizenöt-húsz ember kíváncsi a mondandómra és a vetített képeimre, soraikban persze ott van Monostori Imre irodalomtörténész és Virág Jenő szerkesztő, de a város művészei közül egyedüliként Szendőfi Pál festőművész jelent meg. Amikor befejezem, egy középkorú férfi lép hozzám, és megkérdezi, hogy én vagyok-e az a szobrász, aki fémekkel dolgozik. Mondom, hogy nem, én csupán mezei művészettörténész vagyok. De azért biztosan tud segíteni, mondja, és elővesz a műbőr táskájából egy kis csomagot. Kihajtja a papírt, és egy díszes, fába faragott szobai hőmérőtartót mutat, és magyarázza, hogy ezt szeretné sárgarézbe önteni. Mondom, hogy forduljon valamelyik szobrászművészhez, és szomorúan regisztrálom, hogy ennek az embernek én teljesen hiába beszéltem a művészetről két órán keresztül. Az előadás után Nász Jánostól megkapom a Komárom-Esztergom megyei művészeti bibliográfia 1986 és 1999 közötti éveinek adatait összegző kéziratot, amelyet javítanom, korrektúráznom kell majd.

2017. május 17., szerda

Már kora reggel az íróasztalnál ülök, és javítgatom a Nász János könyvtáros által összeállított Komárom-Esztergom megyei művészeti bibliográfia tételeit – és ez még így fog menni néhány napig. Délelőtt azért elugrom a Százados úti művésztelepre, ahol Gádor Magda és Nagy Sándor szobrászművészekkel az ibrányi kiállítás utózöngéivel, és a Nagy Sándor munkásságáról tervezett könyvvel kapcsolatos ügyeket beszéljük meg. A Százados útról Kispestre autózom, ahol Nikmond Beáta szobrászművész vár: az újonnan elkészült, gránitba faragott szobrát mutatja, amely jellegzetes, kitűnő Nikmond-mű. A művész nyolcvan esztendős, és még ma is nap mint nap dolgozik, de azért már mondogatja, hogy ez volt az utolsó gránitszobor, most majd már inkább fát farag. És ha már Kispesten vagyok, elmegyek Harasztÿ István szobrászművészhez is, akivel már nagyon régen nem találkoztam: visszavonult a művészeti közélettől, nem vesz részt semmiben, kicsit meg is keseredett. Szívja a cigarettát, de már csak a meglévő készletre hagyatkozik, új tételeket nem vásárol: erre az évre még elég lesz, aztán legfeljebb leszokom, mondja. És kicsit felélénkülve elmeséli, hogy Székesfehérváron rekonstruálják a teljesen lepusztult Deák Dénes-kútszobrát, amelyet új helyszínen, a Csónakázó-tó szigetén állítanak fel a közeli napokban: a munkában nem vett részt, csupán néhány tartalék-nyersanyagot adott a mű kivitelezőinek. Hazatérve újra, késő estig a Nász-féle bibliográfia kéziratát javítgatom, közben P. Szabó Ernő művészettörténész, az Új Művészet szerkesztője hív telefonon: pénteken találkozunk a szeptemberi, szobrászat-témájú melléklet szerkesztési kérdéseit megbeszélendő. Németh Klára festőművésztől e-mail érkezik: Fischer György szobrászművész néhány munkájának hiányzó adatát, és egy ausztriai hotelben álló kétalakos kompozíció fotóját kapom meg.

2017. május 22., hétfő

Angyalföldön, a XIII. kerületi Önkormányzat és a MANK által összehívott pályázati zsűriben vagyok szakértő Jovánovics György és Szanyi Péter szobrászművésszel és Készman József művészettörténésszel együtt. A Göncz Árpád-portréemlékmű megvalósítására kiírt meghívásos pályázatra a négy meghívott alkotó közül hárman adtak be tervet: Paulikovics Iván, Varga Tamás és Erős Apolka szobrászművész. A művek elemzése során teljes az összhang közöttünk: Paulikovics Iván és Varga Tamás elképzelése megvalósíthatatlan, rossz koncepció, illetve elhibázott kivitel, és bár Erős Apolka munkájának vannak erényei, de átgondolatlan és kidolgozatlan mozzanatai és motívumai is. Ismét bebizonyosodik, az emberi alakkal, a figurával, a jelentőségteljes személyiség megjelenítésével már nem nagyon tud mit kezdeni a monumentális szobrászat. A pályázatot eredménytelennek minősítjük, és új pályázati forduló kiírását javasoljuk. Délben sietek haza, mert Török Katalin történész tegnap este dörgedelmes e-mail-t írt a szentendrei köztéri emlékek könyvének leadási határidejével kapcsolatban: a grafikai tervet a közeljövőben le kell adni, és hiába érvelek, hogy ez még nem jelenti a végleges szövegek maradéktalan prezentálását is, most már le kell zárnom ezt az ügyet: ma és az elkövetkező napokban vissza kell térnem a szoborelemzésekhez.

2017. május 23., kedd

„A változatosság kedvéért” kora reggeltől délig a szentendrei szobor-könyv ismertetéseit, illetve műelemzéseit írom, és az ezzel kapcsolatos információk ügyében ebéd után indulok is Szentendrére. Először a Fő téren megnézem a pestiskereszt köré telepített ún. avatott kockaköveket, és felfedezem, hogy a Török Katalin történész által összeállított műtárgyjegyzékben csak öt ilyen, domborművű plakett-munka szerepel, holott hét mű, illetve hét művet jelölő kis fém névjegy fedezhető fel az együttesben. Felveszem az eddig hiányzókat a nyilvántartásomba. Ezután a Tiszteletes utcába megyek, Páljános Ervin szobrászművészhez, akinek elég sok munkája áll Szentendrén, és az ezekkel kapcsolatos kérdéseimet teszem fel az alkotónak: számos új mozzanatra derül fény a pályázatokkal és az egyenes megbízásokkal, a megrendelőkkel, illetve a kivitelezési kérdésekkel kapcsolatban. Miután végzek, útban Holdas György Ábrányi Emil utcai műhelye felé a Szentendrei Képtárban megnézem a Korniss Dezső festőművész munkáiból rendezett kiállítást: gyönyörű, eredetiben ritkán látható munkák függnek a falakon, és a tárlat fénypontja az a Tücsöklakodalom című nagy méretű vászon, amelynek oly sokszor voltam közelében az esztergomi Balassa Bálint Múzeum raktárában, még az 1970-es években, tatai, illetve Komárom megyei muzeológus-koromban. (Aztán egyszer csak azt konstatálhattam, hogy főnököm, Biró Endre múzeumigazgató egy furcsa csere-akció keretében a gyűjtemény eme, egyik legértékesebb és legfontosabb műtárgyát nagyvonalúan átadja a szentendrei Ferenczy Múzeumnak. Máig sem értem, miért és hogyan?) A főtérről átsétálok a MűvészetMalomba, ahol a három egykori szentendrei művész, Bukta Imre, fe Lugossy László és Szirtes János a kiállítóhely összes termét behálózó Levitáció című kiállítását nézem meg. Hatalmas terekbe helyezve egy-egy munka, illetve egy-egy képernyő, és viszonylag sok szöveg. Komoly, hagyományos műalkotás alig-alig van: installációk, tárgyberendezések és videó-képsor-vetítések váltakoznak egymással. A végén már kicsit unalmas. Pedig milyen szép képeket festettek és festenek még némelykor napjainkban is ezek a művész urak. Elsétálok a Régi Művésztelep felé – itt dolgozott Korniss Dezső festőművész és oly sok kiváló kortársa egykor –, felkapaszkodok a dombra – ezt az utat tette meg nap mint nap Barcsay Jenő festőművész –, és bekopogok Holdas György szobrászművészhez. Őt a két Szentendrén fellelhető domborműves emléktáblájáról, illetve hangsúlyosan a Városháza lépcsőházában otthonra lelt nagy méretű márvány domborművéről, az 56-os mementóról kérdezem, és olyan fontos információkat tudok meg a mű előzményeiről és megszületéséről, amelyeket a legalaposabb művészettörténeti kutatómunkával sem tárhattam volna fel. Este ötkor – megelőzve a hatalmas, fél várost elöntő felhőszakadást – már újra Budapesten, otthon vagyok és a számítógépnél ülök: írom be az adatokat és a tényszerű megállapításokat a szentendrei szoborkönyv-fájlokba – holnap leadási határidő.

2017. május 31., szerda

Miután nagyjából befejeztem a szentendrei szobor-könyvvel kapcsolatos munkálatok első ütemét, napok óta próbálom rászánni magam a Nagy Sándor szobrászművész munkásságát áttekintő tanulmány megírására, de nem nagyon sikerül. A képlista-javaslatomat már összeállítottam és elküldtem, most a tizenkét oldalas szakmai életrajzot is rendbe teszem, a neheze, a tanulmány-írás azonban még hátra van. Közben Kulin Ferenc, a Magyar Művészet című Magyar Művészeti Akadémia-lap főszerkesztője hív: Prutkay Péter műveiről kell dolgozatot írnom, leadási határidő július vége. Az interneten egy festmények nagy választékban-reklámra bukkanok: megnyitom a hirdetést és a Kieselbach Galéria kínálata tárul elém, meglehetősen didaktikus, illetve kereskedelmi szempontú tematikai válogatásban: tájképek, csendéletek, stb. Rákattintok a naiv művészek kategóriára, ahol megdöbbentő módon Németh Miklós festőművész képeit ismertetik és árulják. Hát ez a műkereskedelem manipulációja – Németh Miklós ugyanis minden, csak nem naiv művész, és a legnagyobbak között lenne a helye. Ez így hitelrontás, ez így tévedés, ez így csalás. Don Péter műgyűjtő is keres: az általam szerkesztett, még a lektorátusi időszakban kiadott, a Művészeti Bizottság-jegyzőkönyveket közlő könyvet keresi, hátha tudok egy példányt szerezni, de sajnos nem lehetek segítségére – hat-hét éve, amikor távoztam a Képző- és Iparművészeti Lektorátusról, az egyik szekrényben még ott sorakoztak a kötetek, de fogalmam sincs, később hova kerültek. Délután Dunaszentmiklós felé Tatabányán beadom a József Attila Megyei Könyvtárba a Nász János könyvtáros barátom által készített Komárom megyei kiállítás-bibliográfia korrektúrázott kéziratát: a tervezett kiadvány tervezett bevezetőjét korábban már megírtam és elküldtem e-mailben. A kézirat javítása nem kis munka lesz – rengeteg hibára kellett felhívnom a figyelmet. A teljesen megnyugtató megoldás az lenne, ha lenne még egy korrektúra-forduló.

2017. június 9., péntek

A MANK szakértője vagyok Márkus Péter szobrászművész társaságában egy budatétényi zsűriben: S. Hegyi Béla szobrászművész Kistelek városától egy Mária Terézia-mellszobor készítésére kapott megbízást, és most a mű agyagmodelljét nézzük meg. A terv teljesen rendben van, csak egyetlen probléma adódik: senki sem tudja, még a művész sem, hogy hol, milyen környezetben fogják elhelyezni a munkát, pedig a környezet, a helyszín kijelölése, meghatározása lett volna az első lépés. Reméljük, hogy a bronzöntés előtt tisztázódik, és megnyugtató megoldást hozón tisztázódik a kérdés. Délután befejezem, és átküldöm Szondi Györgynek, a Napút főszerkesztőjének az Önszócikket. Szondi főszerkesztő úr egy lexikon kiadását tervezi, amelyben a magyar irodalom jelenkori alkotói a saját lexikonszócikküket írják és jelentetik meg. Én egy meglehetősen groteszk, önironikus szöveget írok:

1948-ban Sopronban született, és ez később bizonyos feltételekhez kötött elégedettséggel töltötte el: mert ha néhány szavazattal kevesebbet kap az utóbb leghűségesebbnek nevezett város a Magyarországhoz való tartozásról megrendezett 1921-es népszavazáson, akkor nem írhatnánk róla lexikon-szócikket. Egyáltalán nem. Viszont ha mégiscsak, és ha ténylegesen kevesebb lett volna a szavazat, akkor meg az osztrák irodalomtörténet, és nem a szovjet fennhatóság alatt vergődő magyar nem foglalkozna munkásságával, amely fogalomhasználat ebben az esetben kissé túlzónak tűnik. Pedig eredeti tehetségként indult: már a fogalmazás-órákon is kitűnt, és működésével a gimnáziumban, továbbá az ifjúsági irodalmi pályázatok mezőnyében is felkeltette a BM Irodalmi Ügyosztály gondoskodó érdeklődését és éber figyelmét. Mindez később csak fokozódott: a hatvanas-hetvenes évtizedfordulón, a szombathelyi tanítóképezde népművelés-könyvtár szakán (Örkény István tanítványaként) a később nagy ívű pályát befutó Nagy Gáspár költő kitüntető társaságában lesz a barátságos besúgók és tartótisztjeik szorgos megfigyeltje. Az irodalminak csak nagy fenntartásokkal nevezhető helyzet a tatai múzeumi években, a Mozgó Világ-publikációk és a budapesti Fiatal Művészek Klubjának stúdiószínpadán bemutatott Ki akar itt éjszakai portás lenni? című drámájának hatására kulminálódott. A számára is egyre kaotikusabb viszonyok között Afrik címmel egy, azaz egy példányban kiadott folyóiratot alapított, amely a más (hivatalos) lapok által visszautasított, közölhetetlennek és rendszeridegennek minősített kéziratok összegyűjtésére és közlésére vállalkozott. Ezt a lapot a megjelenési és terjesztési koncepció speciális voltából adódó sajátosságok miatt az ihletett irodalomra és komoly szakirodalomra éhes belügyi pribékek minden igyekezetük ellenére sem tudták megszerezni, de tartalma mindmáig rejtett maradt a magyar avantgarde (korabeli írásmód) recepciója előtt is, így megőrizhette eredendő avantgarde természetét, nem vált egyetlen kánon vagy utólagosan hivatalossá avatott irodalmi törekvés részévé sem. Mindemellett 1980-ban a Magvető Kiadó vállalkozott A japán tűzoltók című „első” kötetének közreadására, amelyet aztán hosszú ideig nem követett második, mert időközben a művészettörténeti szakmunkák és feldolgozások felé orientálódott (szobrászati közjáték, valamint az egyre csak halogatott Pucha Szilárd-monográfia). Ez valahol a mélyben nyilvánvalóan összefüggött irodalmi tevékenységének fokozatos radikalizálódásával, illetve redukciójával: egyre rövidebb és rövidebb szövegeket, később már csak egyes – noha nagyon fontos – szavakat írt, és így ezek a munkák még egy tiszteletdíjra kényesebb korban sem teremthették meg egzisztenciális biztonságát. Az 1980-as évek közepén, az emlékezetes Nagy Gáspár-versek megrendítő attakja után a tatabányai Új Forrás című folyóirat szerkesztőgárdájához csatlakozott, ahol a 2010-es évek kezdetéig szerkesztőként és dolgozataival rendszeresen jelentkező szerzőként dolgozott. E lap kiadója több karcsú kötetét is megjelentette: A babaszemfestő pillantása, 1991.; Szigorúan tilos a fűre líz, 1996; és (Kovács Péterrel) halálversek – halálrajzok, 2013. Időközben a Napút szerkesztőségében is feladatokat vállalt, és ennek eredményeként láthatott napvilágot drámáinak, drámai szövegeinek gyűjteménye (Ki akar itt éjszakai portás lenni?, 2012). A lét megütköztető abszurditásaival való szembesítés hiábavalóságát összegző, a hiány hiányának megrendítő élményét tolmácsoló, műfajilag nehezen besorolható fogalmazványai az ezredforduló előtt és után is különösebb visszhang nélkül jelentek és jelennek meg az Új Forrás, a Magyar Műhely, a Katedrális számaiban és más, periférikus irodalmi fórumokon, de előfordult, hogy díjat nyert a Holmi novellapályázatán is (amelyet a mai napig sem kapott meg, illetve más feltételezések szerint nem vett át). A múlt század hetvenes évei óta észrevehetetlenül őrzi kívülállását: irodalmi csoportokhoz, irányzatokhoz nem csatlakozott, szakmai szervezeteknek már régen nem tagja. Műveinek kritikai fogadtatása – Szakolczay Lajos irodalomtörténész hatalmas és pótolhatatlan szerepvállalásán túl – mérsékeltnek, vagy pontosabban nem létezőnek minősíthető. Öregkori éveit a tatai Laposch-jelenség megfigyelő-szolgálatának vízitátoraként tengeti, és még mindig ír.

És ezután visszatérek a Nagy Sándor szobrászművész-könyv tervéhez, illetve a tanulmány megírásának halogatásához. Este befut Csáji Attila festőművész felkérése a Petőfi Irodalmi Múzeumban novemberben megrendezésre kerülő konferencián tartandó előadásra: a téma a 60-as és 70-es évek művészete, és a lemaradás-komplexus értékrend-torzító hatása. És gyorsan kell válaszolnom, hogy vállalom-e a közreműködést, de már most látom, hogy holnap igent mondok.

2017. június 13., kedd

Továbbra is a Nagy Sándor szobrászművész munkásságáról tervezett könyv tanulmányával bajlódom, de ma végre sikerült leírnom a 2015-ös video-interjú szövegét, amely egy pontos életrajzi összefoglalásként közölhető. Hérics Nándor festőművész küldi át az Útirajzok a vas és acél országából címmel tervezett, legújabb festményeiből összeállított könyvének anyagát, és hív telefonon, hogy rendben van-e minden: elég gyorsan meg kellene írnom a kötet bevezetőjét. Délután Stefanovits Péter grafikusművésszel találkozom a Rigó Jancsi cukrászdában: miután nem küldtek tiszteletpéldányt, végre belelapozhatok a Magyar Művészet című antológia ez évi második számába, amelyben a Stefanovits Péter műveiről írt dolgozatom is megjelent. (Nyomban megállapítom, hogy működik a cenzúra: a szerzői életrajzomból önhatalmúlag és egyeztetés nélkül kihúzták a „Magyar Autóklub tagja” meghatározást, illetve a „Magyar Írószövetség tagja”-szövegre javították, ami persze nem igaz, mert 2011-ben kiléptem a szervezetből.) Elbeszélgetünk Stefanovits Péterrel, illetve főként ő mesél az akadémiai ügyekről, a nagy kérdésről, hogy ki lesz Fekete György után az új elnök? Este a Blaskóné Majkó Katalin, a Magyar Képzőművészeti Egyetem nyugalmazott könyvtárvezetője által elküldött tanulmány javításán, ellenőrzésén dolgozom: úgy tűnik, csak-csak megjelenik az ötvenes évek szobrászati képzéséről írt tanulmányom is a Forradalom előtt című kötetben. És megérkezik a Fischer György-szobrászművész bibliográfiájának kontrollja is a zalaegerszegi Deák Ferenc Megyei és Városi Könyvtár munkatársától, Fatér Bernadettől: kitűnő, pontos kiegészítése az általam összegyűjtött adatsornak. Este még beírom a pótlásokat a véglegesnek tűnő életrajz-változatba.

2017. június 15., csütörtök

Nekidurálom magam és megírom a Nagy Sándor szobrászművész munkásságát áttekintő, tervezett könyv bevezető tanulmányát, és este a korábban már továbbított fotójegyzék után a szakmai életrajzzal együtt átküldöm az elektronikus kéziratot Körmendi Anna műgyűjtőnek, műkereskedőnek. Délelőtt kétségbeesetten telefonál Kerti Katalin, Tata korábbi polgármestere: mint elmondja, a Toroczkai Wigand Ede által tervezett, Vaszary János festőművész által 1906-ban épített, gyönyörű Vaszary-villa mellé a város egy új, nagyméretű műteremépületet készül felhúzni, mert az épületbe Nagy János szobrászművész költözött, és értelemszerűen nem tudja használni a villa eredeti, emeleti, a szobrászati munkára alkalmatlan műtermét. És persze az új épület tönkreteszi majd a műteremház megjelenését, drasztikusan átformálja környezetét. Megígérem, hogy megpróbálom felhívni a problémára néhány szakember figyelmét: azonnal hívom Hadik András művészettörténészt, segítségét kérve, és e-mailben értesítem az építészfórum.hu internetes honlap főszerkesztőjét is. M. Novák András festőművész is telefonál: a Magyar Művészeti Akadémia portréfilmet készít róla – a rendezői megbízást Gulyás János filmrendező kapta –, és megkér, hogy majd segítsek egy-egy beszélgetésen való közreműködéssel a forgatás során. Hérics Nándor festőművész is jelentkezik az Útirajzok… című, a napokban megtárgyalt könyvvel kapcsolatban. Lóska Lajos művészettörténésznek, az Új Művészet szerkesztőjének reklamáló levelet írok: a januári-februári számban közölt dolgozatom tiszteletdíját próbálom meg behajtani valahogy, és ilyenkor mindig arra gondolok, hogy miért nem szegődtem inkább vízvezeték szerelőnek: megcsinálnám a csapot és azonnal tartanám a markom.

2017. június 20., kedd

Ma sem kell kimozdulnom itthonról, így viszonylag nyugodtan dolgozhatok: estére megírom Hérics Nándor Útirajzok a vas és acél országából című albumának bevezetőjét. Közben csupán két telefon fut be. Körmendi Anna műgyűjtő, műkereskedő Nagy Sándor szobrászművész a közeli napokban Zuglóban köztérre kerülő szobrának felavatásán való közreműködésre kér fel, és M. Novák András festőművész jelzi, hogy július közepén lesznek a portréfilmjének forgatási napjai Rákoshegyen és a Radnóti Miklós utcai műtermében. Németh Klára festőművésszel a Fischer György szobrászművész munkásságát feldolgozó könyv fotóanyagáról váltok e-mailt. És délután Kiss Sándorhoz, az Academia Humana Alapítvány elnökéhez megyek az aktuális, Wagner Nándor szobrászművész emlékének megőrzését célzó feladatok megbeszélésére.

2017. július 7., péntek

Szlávik József festőművész Nyergesújfaluról küld e-mailben egy képes hírt: egy gyönyörű tájkép került elő a városban, Kernstok jelzéssel, de persze még eldöntendő, hogy az idősebb, vagy az ifjabb Kernstok az alkotó. Kerti Katalin, a város egykori polgármestere Tatáról küldi el a Vaszary-villa tervezett építkezésével kapcsolatos levelezést: Keserü Katalin művészettörténész az épületet védeni igyekvő beadványára a kormányhivatal egy olyan hosszú hivatalos levélben válaszolt, amelyben csupán a beadvány formai kérdéseivel foglalkozik, magával a villával, az építkezés tervével, illetve a beavatkozás súlyos következményeivel nem. Jellemző. És ezért kilátástalanok ezek a teljesen jogos és észszerű megmozdulások és felvetések. Mindenesetre elküldöm a dokumentumokat az Építészfórum című honlapnak és Hadik András művészettörténésznek, valamint konzultálok róla Frankó Ákos művészettörténésszel is. Miután nagyon pontos és részletes adatsor érkezett kérésemre Ludvig Zoltán festőművésztől a Fischer György szobrászművész munkásságának dokumentálásával kapcsolatos hiányokat illetőn, beírom az újabb tételeket a szakmai életrajzba. Már csak három hetem van a könyv leadásának végső határidejéig. És elindítok egy elég barátságtalan e-mailt Elek Tibornak, a Bárka című folyóirat főszerkesztőjének: a tavaly ősszel küldött rövid irodalmi szövegeim közlését valamelyik tavaszi számban ígérték, és most már benne járunk a nyárban, és persze semmi nem történt. Délben szomorú esemény: Rékasy Levente ötvösművész – akivel évtizedek óta együtt szilvesztereztünk Tihanyban – temetése Farkasréten. A temetés után Pázmándi Antal keramikus-szobrászművész kér tanácsot, hogyan lehetne indítványozni egy műcsarnoki életmű-kiállítást. Megígérem, hogy kitalálok címeket és kiállítás-koncepciókat. Késő délután Kiss Sándor, az Academia Humana Alapítvány elnöke vár, akivel a Wagner Nándort szobrászművész életművének újabb történéseit összefoglaló tanulmányról beszélgetünk. Este befut Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnökének felkérése Palotás József szobrászművész Vigadó-beli kiállítása kurátori teendőinek ellátására: a megnyitó november 9-én lesz.

2017. július 10., hétfő

Mintha nem is nyár lenne, mintha nem is a legforróbb kánikulai napokat élnénk. Bőszen nekilátok a Wagner Nándor szobrászművész életművével kapcsolatos, a 2007 és 2017 közötti tíz esztendő történéseit összefoglaló tanulmánynak. Összeszedem a feljegyzéseket, a forrásokat és megcsinálom a kronológiát: mikor, mi történt. Ennek alapján kell a következő napokban megírnom a dolgozatot. Közben telefonok és e-mailek érkeznek. Buhály József festőművész Szentendréről keres, és arra kér, hogy az őszre tervezett könyvírási és összeállítási munkálatok megkezdése előtt küldjek egy szinopszist, életrajzi összefoglalót és szövegvázlatot, hogy a kiadvány kiadója beadhasson egy pályázatot: mindezt augusztus első napjaiban várja. Megígérem, hogy összeállítom és küldöm majd időben az anyagot. Gulyás János filmrendező az M. Novák András festőművészről készülő portréfilm forgatásának időpontjait egyezteti: az első forgatási nap szombaton lesz, amikor a művész rákoshegyi házában találkozunk. Gopcsa Katalin művészettörténész Veszprémből egy, a Séd című folyóiratban közlendő szoborszemle megírására kér fel: mint írja, az utóbbi időben Veszprém városa meglehetősen sok, igencsak kétséges értékű köztéri művel gazdagodott, amely együttesre igencsak ráférne a kritika. Majd küldi a jegyzéket, amelynek alapján megkezdhetem a munkát. Befejezését az őszi hónapokra ígérem. És reflektál a múlt héten küldött kemény reklamációmra Elek Tibor, a Bárka című folyóirat főszerkesztője: értetlenkedik, nem tudja, hogy mit kérek számon. Válaszomban elmagyarázom, hogy 2016. április 29-én küldtem el a Bárka szerkesztőségének azt az öt rövid szöveg című próza-ciklusomat, amelyre azonnal reagált, és azt jelezte, hogy a nagy anyagtorlódás miatt várnom kell, de jövő év tavaszán közli írásaimat. Ezt én akkor megköszöntem, és megnyugtattam, hogy várok tavaszig. Ám mivel már tombol a nyár, és nem történt semmi, úgy gondoltam, hogy nem várok tovább, és reklamálok. Ezek szerint jól tettem, mert teljesen elfelejtette a főszerkesztő úr ezt a történetet.

2017. július 12., szerda

Kontur András szobrászművész hív telefonon: egy szakvéleményre lenne szüksége azokhoz a szobraihoz, amelyeket a mostanában furcsa tranzakcióiról hírbe került Magyar Nemzeti Bank-alapítványok művészeti gyűjteménye szeretne megvásárolni. Átküldi az általam nagyon jól ismert művek fotóit, és én máris továbbítom a korábban írt Kontur-szövegeimre alapozott szakmai ajánlást. Palotás József szobrászművész is jelentkezik, akivel a Pesti Vigadóban novemberben nyíló kiállításával kapcsolatos előkészületekről – a művek összegyűjtéséről, a rendezéséről, a katalógusról – tárgyalunk. És Elek Tibor, a Bárka főszerkesztője nagyon szimpatikusan lezárja a tavaly küldött és valamiképpen elkallódott szövegeimmel kapcsolatos problémát: elnézést kér, és ez évi közlésre tesz ígéretet, ha újra elküldöm az öt rövid szöveg-ciklust. Máris indítom a következő kísérőszöveggel: mindannyian a virtuális valóság áldozatai vagyunk. És azon tűnődöm, hogy a jövő (jelen) irodalomtörténete számára milyen források maradnak majd fenn, illetve hogy nem marad fenn semmi: az össze szerkesztőségi levelezés, a publikálatlan szövegek mind-mind nyomon követhetetlenül egy nagy-nagy cyber-kukában landolnak.

2017. július 14., péntek

Szomorú délelőtt: a kitűnő grafikusművészt, Molnár Kálmánt búcsúztatjuk Farkasréten. Sok-sok művész, egyetemi kolléga a gyászolók soraiban. Remek művész, és kitűnő, fanyar humorú egyéniség volt, akivel emlékezetes tihanyi szilvesztereket töltöttünk együtt. A temetésen persze találkozásokra is sor kerül: ezúttal M. Novák András festőművésszel egyeztetem, hogy holnap kezdjük forgatni Rákoshegyen a Gulyás János rendezésében készülő portréfilmet. Sietek is haza, és délután felkészülök a várható beszélgetés témaköreire. Közben Szemereki Teréz keramikusművész telefonál, és az augusztus végi pesthidegkúti kiállításának megnyitására kér fel, amelyet a közelmúltban rekonstruált és átadott Klebelsberg-villában rendeznek meg. És Török Katalin történész küld e-mailt, amelyben a szentendrei szobor-könyvvel kapcsolatos pályázati ügyekről tájékoztat, és a további munkálatok megtárgyalását célzó találkozó lehetséges jövő heti időpontjáról érdeklődik. Késő délután Prutkay Péter képzőművészhez megyek, akivel a Magyar Művészet című folyóirat számára írandó tanulmánnyal kapcsolatos szempontokat beszéljük meg, és a képjegyzék tételeit körvonalazzuk.

2017. július 20., csütörtök

Prőhle Gergely főigazgató és Csáji Attila festőművész aláírásával megérkezik a hivatalos felkérés a Petőfi Irodalmi Múzeumban novemberben sorra kerülő hatvanas évek művészete-konferencián való részvételre, illetve előadás tartására. A pontos tematikai leírás, az előadással kapcsolatos terjedelmi meghatározások mellett egy nagyon fontos kérdéssel kapcsolatos tájékoztatás hiányzik a levélből: az előadást ellentételező tiszteletdíj megjelölése. Válaszomban jelzem, hogy amíg e tételről nem kapok pontos információt, nem áll módomban elfogadni a megtisztelő felkérést.

2017. július 22., szombat

Lois Viktor szobrászművész tatabányai Turul-szoborcsaládjáról írok dolgozatot az Új Művészet következő, tematikus melléklete számára. Közben egy e-mail érkezik: ifj. Szlávics László szobrászművész az őszi budapesti kiállításaihoz készülő katalógus bevezetőjének megírására kér meg. A határidő elég szoros, vagyis nemcsak júliusban, hanem augusztusban is a határidőkkel kell majd hadakoznom.

2017. július 31. hétfő

Ma lejár a határidő, de biztos, hogy csak holnap leszek készen a Prutkay Péter egykori grafikusművész, „dobozművész” munkáiról írt tanulmánnyal, amit a Magyar Művészet című folyóirat szerkesztőségének felkérésére kell megírnom. De közben megérkezik Kostyál László, a Göcseji Múzeum művészettörténészének a hétvégén postázott, Fischer György szobrászművész tervezett könyvéhez küldött anyagokra reflektáló megnyugtató e-mailje: a tanulmány és az életrajz-adatsor is rendben, bár a Seres János-Szórádi Zsigmond szobrászművész-alkotópáros Szent István-szobráról írt kemény kritikát kicsit tompítani kellene, amelytől viszont én eltekintek: egy rossz szobor az rossz szobor. Hátra vannak még a képszerkesztési munkálatok. És befut egy telefon a MANK-tól: jövő héten zsűrizni kell mennem Kecskemétre, ahol az acélszobrászati alkotótelepen készült új műveket szemlézzük majd.

Illusztráció: Wehner Tibor (Gergely László fényképfelvétele, 2013)