Wehner Tibor: KÖZÖK KÖZÖTT

(a szóköz-semmik)

a szavak láthatatlan súlyát átérezvén
mindig féltem egy kicsit a szövegektől
nyomasztók voltak az igazságaik és a hazugságaik egyaránt
messze túlléptek a megengedett méltányos figyelmeztető fokozaton
de a legfélelmetesebbek a hallgatag szóközök voltak
amelyek a rezignációra kényszerítő szavak mellett
a mindent elnyelő tátongó semmivel fenyegettek
(egy szerencsétlen kimenetelű kísérlettel megpróbáltam
megszüntetni „őket” – már úgy beszéltem róluk mintha élőlények lennének –
de gyorsan ráébredtem hogy ez csak a probléma elkenése lenne)
mert minden áthelyezési-megszüntetési kísérlet dacára
ott maradtak a helyükön amelyek tulajdonképpen nem is volt a helyük
aztán a megfoghatatlanság zavarával
(és az indok nélkül elbocsátott protézisraktárosok indokolt szomorúságával)
átengedtem
megnyitottam előttük a teljes szabad szövegterepet

(a szóközök önhatalmú áthelyezése)

ez egy viszonylag egyszerű szöveg
de bátorságról vagy csak vakmerőségről tanúságot téve
vagy talán azért hogy legyen valami kis awantgarde beütés
egy idő után váratlanul egészen egyszerűen áthelyeztem a szóközöket
(hangsúlyozván hogy egy viszonylag egyszerű szövegben egészen egyszerű eljárást alkalmazva) ne szépítsük a dolgokat megszegtem a szabályt
ígymár isvala mikisiz galomborz oljaafog almazást
megcáf olvaaztaf elvetést
hogyeze gyviszony lagegysze rűszöveg
de aztán magam sem tudom miért
mégis visszatértem a normalitásokhoz

(mindig valami között)

(a szabálytalan szövegekről most egy ideig ne beszéljünk)
de ha a szabályos szövegekről beszélünk akkor elmondhatjuk
hogy a szavak közötti üres hely az igazi tiszta költészet
(és a többi körítés csak – szakkifejezéssel élve: szövegkörnyezet)
az üres helyek sorozata által a mennyiségi együtthatók és a ritmus az ütemezés
költői rendjében (rendszerében) a totális költészet ölt láthatatlan testet
(ez maga a modern kor szava de itt a szó természetesen csak átvitt értelemben értendő)
az irodalmi jelen legzseniálisabb költői számára
egy idő után – amikor költészetük a költői fejlődés áldozatává vált –
már magukra a szavakra nem is volt szükség
csak az egykori szavak közötti üres helyekre
amelyek valamiképpen bár nem túl könnyen de mégis felismerhető módon
megőrizték korábbi pozíciójukat és eredeti helyükről nem mozdultak el
jóllehet minden a látszatszerűség szférájában jelent meg (illetve nem jelent meg)

ITT VEGYÜNK EGY NAGY LEVEGŐT

a kritikusok kissé megzavarodva persze
az üresség totális dekadens költészetéről beszéltek nagyon is konkrét avitt
könnyen és jól olvasható szövegeikkel
a tradicionálisok-konzervatívok meg sürgősen elkezdtek
tényleges üres helyek nélküli verseket írni
és nem foglalkoztak a hülye összemosódásokból eredő olvashatatlansággal
és ezért a legawantgardabb (ügyeljünk a szóhasználatra) költők
egy kicsit szomorúak voltak
azért aztán az aktuálissá vált beadványokat és kiáltványokat mellőzve
jó lenne ezúttal is leszögezni hogy az üresség az nem semmi
(sőt nem a semmi
sokkal inkább valamilyen végzetes láthatatlanságba váltó áttetszőségben játszó abszolútum)
és ez korántsem korszakjelző irodalomtörténeti jelentőségű
hanem egy szokványos kis hétköznapi felismerés csupán
persze az a kérdés azért kérdés marad hogy miért van mindig valami
valami között

a bonyodalmak

volt egy kertje. tavasszal, annak rendje és módja szerint a veteményesben, az egyik szélső ágyásban – hogy lehetőleg senkit és semmit ne zavarjon – nem növény-magokat vetett el, hanem betű-magokat. a terményboltban vásárolt betű-magok zacskójára nyomtatott írásjelek kísértetiesen hasonlítottak a paradicsomleves betűtészta-alakzatokra, csak nem sárgák, hanem neon zöldek voltak. a kissé riasztó csomagolás ellenére a veteményezést nem függesztette fel, mert a betű-magokat az egyik író-olvasó találkozón egy lelkes olvasó bízta rá, mint ritka és különleges irodalmi emlék-csírát, kifejezve reményét, hogy a garnitúra így avatott, megbízható kezekbe kerül, és a fejlemények akár meglepő eredményt is hozhatnak. gondolta, mire minden zöldség kikel, csak lesz valamilyen friss szövege is. azonban hiába öntözgette kitartóan, hiába gyomlálta ki a gazokat, hiába várakozott türelmesen, miközben gyönyörű zöldségek – így például hagymafélék – bújtak ki a gondosan előkészített, betrágyázott talajból, a betűk ágyása mozdulatlan és változatlan maradt. talán csak egyetlen helyen fedezett fel valami mozgást. feltehetően az egyik f betű-kezdemény felső hurka kandikált ki a földhányások közül, de lehet, hogy az is inkább csak egy izgága giliszta farka volt. néhány hónappal később, elérkezvén az ősz, nem hagyta nyugton a nyilvánvaló kudarc, és ásóval próbálta feltárni a „probléma gyökerét”, de hiába forgatta meg a földet, semmit sem talált: az elvetett betű-magoknak nyomára sem lelt, így hát sorsára hagyta az egész veteményest, elköltözött a környékről, és többé nem tért vissza ebbe az elátkozott, terméketlen, időközben egyre jobban elvadult kertbe. még akkor sem, amikor néhány év elmúltával a környezetvédelmi hatóság fenyegető hangú felszólítást küldött, hogy az elhagyott kert hatalmasra nőtt, a környéket uraló és beárnyékoló betűgaz-erdejét – amelynek rengetegében leginkább a ty-fa tűnt növekedésében megfékezhetetlennek – azonnali hatállyal vegye gondozásba, mert teendőinek folytatólagos elmulasztása súlyos börtönbüntetés kiszabását vonhatja maga után. a büntetés-időtartamot persze – jellemző, hivatalos csapda-eljárás – nem közölték, így nem mérlegelhette, hogy a helyzet megoldásának elodázása esetén tulajdonképpen milyen kockázatot vállal (hajlott korára való tekintettel ez a homályban maradt büntetésmérték korántsem volt elhanyagolható tényező.) válaszában, egy nyilatkozat-szerű levélben arra hivatkozott, hogy a betű-fák őt teljesen hidegen hagyják, mert már eredetileg is szöveg-termesztésben reménykedett, és ezért arra kérte a felszólítás megfogalmazóit, hogy legyenek tekintettel korábbi, súlyos kudarcokkal tarkított, ám mindennek ellenére mégiscsak nagy ívű pályafutására. egyúttal arról tájékoztatta a hatóságot, hogy időközben felhagyott irodalmi működésével, és egykori kertjét bárki által látogatható arborétumként a közre hagyományozza. tulajdonképpen ekkor, e nyilatkozattal kezdődtek meg az igazi bonyodalmak. viszontválasz gyanánt egy meghívót hozott a postás, amelyben a Legkiválóbb Mártír Ültetvényes-kitüntetések átadási ceremóniájára, az irodalmi arborétumok központi pálmaházába invitálták. kissé szorongva indult az ünnepi aktus meghívóban megjelölt színhelyére, azért is, mert a szóbeszéd, az előzetes híresztelések szerint a díjátadás után a kitüntetetteket rendszerint azonnal letartóztatták a hatalom ad és a hatalom elvesz-elve és gyakorlata szellemében. (a központi pálmaház a XIX. század utolsó harmada óta volt hasonló ünnepi események – és korábban a kivégzések – méltó keretet biztosító színtere, így kétségbevonhatatlan, hogy a hagyományokat éltetve, kivételesen szép környezetben, egy rangos esemény, a munkásságát megkoronázó aktus résztvevőjeként, kissé megilletődötten és várakozásteljesen jelenhetett meg.) ünneplőbe öltözött, zakóján egy kitűző hirdette: a természet és az irodalom két külön dolog.

Illusztráció: E. Rubin-váza