A könnyek felfelé tartanak (Horváth Szabolcs versei)

A könnyek felfelé tartanak

Üzenetet hagytál a
hátramaradottaknak
az asztalon. Az utolsó
szónál egyértelmű,
meghasonlottál.
A penna leszaladt a
papírról, s a tinta
véráldozatként követelte
maga után. Maradtam
volna még eme cetlire
írt elemzés mellett, de
keresni kezdtelek a
csalódás szakadéka körül.

S mikor megtaláltalak,
a félelem átölelte lelked
az áztatott párna mögött.
A görcs reszketésben tartott
hideg tenyerén, s én
átnyújtottam feléd segítő
szándékom. Nem adtál
nekem szót, sem hűvös
kezet a fájdalmaddal
körbeburkolt váradból.
Kénytelen voltam áttörni
a falat, s felemelni téged
a tömlöcből.

Kinn felszáradni kezdett
az eső a flaszteren.
Az út hanyattfekvésből
lassú leheletet küldött
az égboltnak.
Kicsit nyugovóra tértél
te is vállamon, bár még
egy darabig csepegett
az eső szemeidből.
A falakon kívül a Nap
hozott reményt, a szivárvány
csókot küldött, de legbelül
neked hős lehettem.

A krízis

Árnyéka vagy a létnek, egy
színevesztett lebegés a horizonton.
Mégis felruházunk téged, s
a hálád jelében ott vannak fogaid
lenyomata a glóriánk felett.

A játék, az neked rafináltsággal
teli kártyavárra épített hazudozás,
s nekünk egy kínnal teli
önmarcangolás. Nem hagyunk
győzni, s mégis mindig mi
jövünk ki vesztesen az alagútból.

Színpadra löksz minket, s
sokunkat ellepnek a tenger
kéklő habjai. Néha lázítót
faragsz belőlünk egy
pattanásig feszülő íjjal
kezünkben, aki megpróbálja
elérni a célját.

Elmém hamarosan temetést
rendez homlokodnak az
asztallapon, de míg a
semmittevésen ugrándozol,
addig neked fogok súgni.

A test gyakran a cella, ami
hétköznapok taposásában
olykor gyenge rácsokból áll.

Befagyott a tó vize

Most ismeretlen az arc,
mely visszaköszön a jégtükörből.
Az egyoldalú beszélgetés
mindig hideget tapaszt a szívre.
Csupán válaszokat kaphatnék itt,
de a kérdések belém ragadtak.
Azt az egy arcot keresem
magam körül, mely felolvasztana
engem, s a jégvirágot.
A szerelemmel teli mosolyt,
melyen megcsillogna a napsugár.
Csupán csend száll vállaimra,
mert a fészeklakók sietve távoztak.
Még hangos sóhajjal próbálok
életet lehelni az itteni világba,
de a csodák megfagyva, kifeszülve
nyugszanak a fűszálakon.
Legközelebb talán más
hoz ide szép jövőt, mert e
fekete alaknak most nem sikerült.

Eljött a mi időnk

Rég nem tudok időt jósolni
a percek múlásából. Itt a
szívek hullnak az égből,
s darabokra törnek földre
érkezéskor. Próbálkozunk
elkapni egyet, de mindig
kicsúsznak a kezeinkből.
A megragadás görcsös,
s kanálisban sem megy
minden magától. Egyszer
beleláttam az átláthatatlan
végtelenbe, s máig látni azt
a kiszolgáltatottság felvett
és összekötött kölcsönei mögött.

Egyszer eljutunk
a végső pillanatig.
A titkos naplemente,
hol egy ponton
összesűrűsödik a
kapcsolatunk láncszeme.
Ott majd te kérd a kezét….
hátha neked igent mond….

Tagadás

Nem építek gátat
a kiszáradó csermelyre.
Nem rezzen többé
a szemöldök egy név
hallatán. Nincs nehéz
sóhaj helyezve
a görnyedt vállakra.
Csak elfecsérelt szavak
lógnak a szárítón.
Az összegyűrést majd
a kisimulás követi, mert
most a szemetesben
vannak a legjobb tanok.
Olykor magam is kénytelen
vagyok onnan üvölteni
fel hozzád. Mert nincs
halál az élet után,
néha a létezést is inkubálják
egy távoli sarokba.

A kecskebéka

Brekkenéstelen arccal
figyeled a feszített
víztükröt a legnagyobb
vízitökről. Az unalom
hullámai egyre lassabban
eveznek feléd. Még nem
osztottad be a holnapi
lubickolást.
Körüllegyeskednek a
hajnali rutintalanok.
Mindig jut egy finom
sült galamb, akinek
csak ki kell tátani a szád.
Párzásra adnád fejed,
ám még nem jutottál
végső döntésre.
Előbb-utóbb fejest
ugrasz az élet mélyvízébe,
ha addig nem dobja fel
lábát az összes úrnő.
Bár már sejtik, hogy
egy békának
sem örök a tó.

Bábszínház

Végtagjaimhoz köteleket
kötözött e világ, s lelkemnek
testem a börtönőre.
Még ügyel rá, hogy sietve
eltávozzak, bár egyszer őt
is nyugdíjazni fogják.
De ha felnézek, felettem
még látom a döntéshozókat.
Valaki mindig rántgatja
a zsinórokat, s én próbálok
időről-időre szabaddá válni.
Akkor szorosabbra húzzák
fegyházamban a láncokat.
Csapások jönnek innen-onnan,
melyeket nem kértem, hogy
megnehezítsék eme szerénytelen
világot. Egyszer tőled is függtem,
akár csak a dió a fán.
Elzártan, burokban nevelkedve
arra vágytam, hogy
megoszthassam veled belsőm
értékét. Ahogy emlékszem
inkább összetörtél.

Előttem van egy lány

A porlepte képkeret
árválkodik az asztal szélén.
Benne préselődik egy
erős szerelmi képzelet.
Retinába égetett
fájó vágyakozás.
Perzselt remény
a lélekre nyomva.

Halk könyörgések
sorozatát lövi el
olykor a szócső,
de lepattan róla a
kézbesíthetetlen
levélszemét.

A napvény felfedi a
halottkémnek az üveg
lényegi titkát.
Megszámlálhatatlan az
összemaszatolt ajaklenyomat.
Egy fehér emblematikus
örök ragaszkodás.

Nem tudom pontosan

Vérre cserélted a tintát
a telihold fénye alatt.
Könnyeket szülnek a
vöröslő betűk a szerelmi
vallomásokon. Már
megremegnek lábaid a
felkelés után. A szekrények
is elhúzódnak tőled a
sötét hajnalon. Párát ereszt
vállaidra a frász, csak hogy
legyen, ami elhomályosít.
Gondolatban más síneken
jársz, s tán a kisiklás a
következő megálló. Ám az
álmokat széttöri a szemek
kinyitása, így a rémálom
dobog tovább. De a szerelem
még létező fogalom, nem
csupán a személyt veszik alapul.

Környezet

Mikor elfordulsz az utcasarkon,
állcsúcson ver a szénmedence
szilikózisos valósága. Itt a
pékek nappal megpróbálnak
nyugovóra térni, de
felemésztette őket
az éjszaka gyomra.

Kényelmetlen foglalkozás
a kéregetés. Bagóért űzni
az ipart fagyponton. Egy
száraz eledel a napi jutalom.
A szél némaságban söprögeti
az őszi leveleket, nekik is
mindennapos lett a hason csúszás.

A berögződés tompaságából
nehéz az éles váltás, melyhez
nem adnak kezdőlökést eltávozottak.
Egy reggelen a halál ajtódon
kopogtat, mikor a napfelkelte
elkezdi megrágni küszöböd.
Mosollyal kínáld meg,
hogy eljött a te időd.