Próza

augusztus 10th, 2026 |

SÉNYI FANNI: ANNA ÉS A FARKAS

Egy önbizalomhiánnyal küzdő gimis lány meglát egy hatalmas farkast, amit rajta kívül csak egyetlen osztálytársa lát – és ahogy nyomozni kezdenek utána, a valóság lassan széthasad körülöttük.

Sényi Fanni vagyok, dramaturg és író. Szeretném figyelmükbe ajánlani M. J. naplója című, 10+ korosztálynak szóló ifjúsági regényemet. A történet egy gimis közegből indul, majd fokozatosan misztikus krimivé alakul, ahol a valóság és a képzelet határai elmosódnak.

2. fejezet

ANNA ÉS A FARKAS

Október 1.

A suliban eseménytelenül teltek a napok. Mintha valami elzárt volna az élettől. Erőtlennek éreztem magam, csak ültem a padomban, és olvastam – mintha az olvasással próbálnám elfelejteni, hogy még mindig itt vagyok. Szinte az összes felhalmozott könyvemet kiolvastam. Nem vágytam társaságra, nem érdekelt, mit gondolnak rólam a többiek. És ezt megérezték. Békén hagytak.

Balázst is úgy néztem, mint egy filmbeli karaktert. Valószínűtlenül jóképű volt, elérhetetlen, mintha nem is a való világban létezne, csak a képernyőn. Nem volt közöm hozzá – ahogy senki máshoz sem az osztályból. Nélkülem zajlott az életük. Én pedig kívülről figyeltem őket, láthatatlan üvegfal mögül. Nem volt beleszólásom semmibe. Nem számítottam.

És ez nem azért volt így, mert ők különlegesek voltak, én meg nem. Nem a tehetségről vagy népszerűségről szólt. Egyszerűen csak nem tartoztam közéjük. Egy ideje már nem tartoztam sehová. Egy furcsa, áttetsző buborékban lebegtem, ami elválasztott a külvilágtól – ugyanaz a buborék, ami olykor megvédett a fájdalomtól, máskor meg is fojtott. Olyankor nem volt sem öröm, sem bánat. Csak tompa némaság.

Volt már ilyen időszak az életemben, nem is egyszer. Tudtam, hogy nem múlik el egyhamar. A köd ilyenkor sűrűn ereszkedik le. Szinte észrevétlenül kúszik be, aztán egy reggel arra ébredek, hogy alig látok tőle valamit. Nem kívül, hanem belül. Elmosódnak a kontúrok, elnémul a zaj. És kezdetét veszi a várakozás.

A visszatérő jelekből tudom, ha jön. Ilyenkor megolvad alattam az aszfalt, mintha nem tartana meg többé a világ. Vagy a levegő sűrűsödik meg körülöttem, vízzé válik, és én oxigén helyett vizet lélegzem. Fulladozom. A testem emlékszik ezekre az érzésekre. És aztán amikor már nemcsak ritkán, hanem naponta többször is jönnek, megérkezik a két rokon is: a zabálás és a sírás.

Igyekszem mindezt titokban tartani. Vigyázok, hogy senki ne vegyen észre semmit. Anya sem tud róla. Csak annyit lát belőle, hogy eltűnik a vaj vagy a müzli, meg hogy néha bőgök. Szerinte ez is csak a hormonok miatt van.

Könnyebb így. Mindenre van egyszerű magyarázat.

De én nem hiszem, hogy erről lenne szó. Béla szokta mondani, hogy nem vagyok normális. És ebben – kivételesen – talán igaza van. Néha én is úgy érzem, mintha valami bennem egyszerűen nem működne úgy, ahogy másokban.

Beletörődtem, hogy ez a köd nem oszlik el könnyen. Volt, hogy egy egész hónap telt el úgy, hogy semmit nem láttam tisztán. Sem a világot, sem magamat. Csak sodródtam benne, hangtalanul, mintha valaki lenyomott volna a víz alá.

Egyedül a reggeli elmélkedések jelentettek kivételt. A hajnali néma befelé fordulás alatt rendszerint elkezdett alattam süllyedni a talaj – de ilyenkor – és csak ilyenkor – meg tudtam magam tartani.

Aztán egyik reggel történt valami. Egyetlen pillanat elég volt, hogy visszarántson a felszínre. Mint amikor az ember végre újra levegőt vesz.

Az egyik hajlani csendes elmélkedésen, amikor épp Balázst kerestem a tekintetemmel (később kiderült, hogy aznap nem jött iskolába), Anna – aki aznap is mellettem térdelt – egyszer csak elkezdett nagyon furán viselkedni. Rángatózott, mintha valami roham tört volna rá. Testét a földhöz csapkodta és hangosan nyüszített, mint akit nagy fájdalom gyötör. Az elmélkedés azonnal megszakadt, mindenki próbált valamit tenni.

Én ösztönösen le akartam fogni Annát, de abban a pillanatban, hogy felálltam, a talaj besüppedt alattam, és amikor lépni akartam, úgy éreztem, mintha egy nyúlós masszában taposnék, ami folyton hozzáragad a talpamhoz. Aztán hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat, nem bírtam tartani magam. Leültem a földre, odébb kúsztam, és a hall szélén nekidőltem egy oszlopnak.

Szerencsére senki nem vett rólam tudomást, mindenki Annával volt elfoglalva. Én csak néztem a jelenetet, nem tudtam Annáról levenni a szemem. Az osztálytársnőm szemében halálos rémületet láttam, fejét rázta, és négykézláb hátrált valami elől. Körülötte vérvörös aura rajzolódott ki. Tudtam, hogy csak az érzékeim játszanak velem.

Aztán megláttam a fenevadat. Egy hatalmas, farkashoz hasonló állat közeledett, fenyegető morgással, Anna felé. Éles fogai tisztán kirajzolódtak.

A farkas felkészült, hogy egy ugrással leteperje áldozatát. A diákok közül senki nem reagált a mozdulatra, egyikük sem észlelte a farkast, rajtam kívül. Felugrottam, hogy tegyek valamit.

Ebben a pillanatban a farkas levette Annáról a tekintetét, és egyenesen az én szemembe nézett. Megdermedtem a félelemtől. Farkasszemet néztünk egy pillanatig, majd a következő percben berohant az aulába négy mentős, megragadták Annát, és feltették egy hordágyra. A farkas pedig köddé vált.

A tanárok mindenkit a termekbe küldtek, a tömeg lassan feloszlott, de én nem mozdultam, megbabonázva ültem a lépcsőn.

– Minden rendben? – ért valaki a vállamhoz.

Összerándultam az érintésre. Az osztálytársam, Iván állt előttem. Gyorsan felálltam, hogy összeszedettebbnek tűnjek. A talaj szilárddá vált alattam.

– Persze, minden rendben.

– Mintha megrémültél volna – mondta Iván.

– Igen, azt hiszem.

Iván úgy nézett rám, mintha belelátna a gondolataimba, én pedig azon töprengtem, hogy nem árultam-e el magam valamivel.

– Remélem, jobban lesz Anna – mondtam aztán hogy oldjam a csendet.

– Biztosan – válaszolta Iván, majd köszönés nélkül otthagyott.

Hazafelé úton többször lejátszottam fejemben a jelenetet. Felidéztem Anna rémült arcát, a farkas ugrásra kész alakját, és a gyűlöletet, ami a sárga szemeiben égett. Vajon Anna is ugyanazt látta, amit én? És egyébként is, mi volt ez az egész? Ki kell derítenem.

Október 2.

Másnap ismét felbolydult az ülésrend, egyik lány sem akart Anna mellett ülni, így megint én kerültem vele közös padba. Szó nélkül elfoglaltam a helyet, amit Petráék szántak nekem, titokban még örültem is neki, hogy megint Anna mellett ülhetek majd, aki aznap egyébként nem volt suliban.

Az egész osztály a történtekről beszélt. Találgatták, hogy mi válthatta ki Anna rohamát. Hirtelen az addigi összes barátnőjének volt egy története, ahol Anna „furán” vagy „gyanúsan” viselkedett.

Egyik szünetben bejött a termünkbe az osztályfőnök, amire kivételesen mindenki elhallgatott, és ráfigyelt. Szekeres Ágnes megköszörülte a torkát.

– Beszéltem Anna édesanyjával. Azt mondták, már jobban van. Pár nap múlva újra jöhet iskolába.

Petra erre felhördült.

– Mi az, hogy jöhet iskolába?

– Pontosan mit szeretnél mondani, Petra? – kérdezett vissza az osztályfőnök.

Petrán látszott, hogy lenne mit mondania, de végül csak annyit jegyzett meg:

– Azt, hogy Anna nem ebbe az iskolába való.

Az osztályfőnök zavarba jött, mint általában, amikor nincs kész válasza.

– Az édesanyja azt mondta, kezelhető a rohama, és nem fordul elő többet – hebegte bizonytalanul.

– Azért azt mégsem kéne engedni, hogy közveszélyes elemek járjanak ide – szólt közbe Soma, mire a padtársa, Ricsi egyetértően bólintott. Kíváncsian fordultam feléjük, eddig nem hallottam őket beszélni. Minden szünetben a laptopjuk képernyőjét bámulták – ha jól csíptem el egyik szünetben: ők is tagjai annak a diákcsoportnak, akik az Arx Kollégium trükkjeit programozzák és fejlesztik.

– Egyértelmű, hogy nem beszámítható a csaj – mondta Csenge, és már bele is kezdett egy történetbe, hogy ezt bizonyítsa. Fontoskodó tekintete valahogy nem illett az újabb „vicces” patkányos pólójához.

Dóra is bekapcsolódott a beszélgetésbe, ő is mondott valamit Anna ellen. A lányok közül csak én és Nóra nem szólaltunk meg, de Nórán mondjuk végig rajta volt a fülhallgatója, szóval ő valószínűleg nem is tudta, miről van szó. Azt hiszem, Balázst nem izgatta ez az egész Anna-ügy, mert a telefonján játszott valamit a pad alatt, Ivánról pedig nem tudtam eldönteni, hogy mit gondol, mert nem szólalt meg, az arcáról pedig nem lehetett leolvasni semmit.

Becsengetéskor az osztályfőnök szinte kimenekült a termünkből.

Irodalomórán azt kaptuk feladatnak, hogy írjunk egy fogalmazást a legmeghökkentőbb élményem vagy a legvalóságosabb álmom témakörben, és nekem hirtelen nem jutott semmi más eszembe, mint a farkas, amit tegnap láttam. Úgyhogy arról írtam, persze anélkül, hogy Annát egy szóval is megemlítettem volna. Legfeljebb majd azt hiszi a tanár, hogy az egyik álmomból írtam a fogalmazást.

Az Anna elleni hadjárat közben tovább folytatódott. Petra, Dóra és Csenge a következő szünetben megfogalmaztak egy levelet az igazgatónőnek, amelyben azt kérték, hogy Anna ne járhasson az iskolába. Órák után el is indultak az igazgatói iroda felé, hogy személyesen olvassák fel.

A fiúk ebből inkább kimaradtak. Láttam, ahogy egy lopott pillanatban – amikor Petra épp nem figyelt – eltűntek a hátsó lépcsőn. Balázs futott legelöl, mintha menekülne.

Petra egy darabig hangosan kereste; az egész épület tőle zengett. Aztán nagyot rántott a vállán, és amikor észrevette, hogy Nóra és én még ott állunk, odakiáltott nekünk, hogy jöjjünk. Elindult előre a lányokkal. Nóra szó nélkül elsietett az ellenkező irányba, én pedig habozva álldogáltam egy darabig, majd végül Petráék után mentem. Egyrészt sajnáltam Annát, másrészt kíváncsi voltam a Petra–igazgatónő összecsapásra. Petra annyit szidta Clarissát, hogy látni akartam: élőben is fel meri‑e vállalni a véleményét.

Hogy miért gyűlölte ennyire, azt nem tudtam pontosan. Nem hittem, hogy pusztán az iskolai újítások vagy a kerti körök váltották ki belőle ezt a hatalmas ellenérzést. Viszont egyszer hallottam, ahogy a barátnőivel arról pusmogott, hogy a régi igazgatók – egy pár – nyáron egyszer csak eltűntek, és azóta sem találják őket. Petra szerint ennek biztosan köze van Clarissához.

Az igazgatónő irodája a menzaként használt templomépület egyik tornyában kapott helyet. Pár percig várakoznunk kellett az előtérben, aztán a titkárnő kinyitotta előttünk az ajtót – ez volt az első ajtó az Arxban, ami nem önműködően tárult fel – és egy teljesen másik világba léptünk.

Az Arx letisztult formáinak itt nyoma sem volt. Rendetlenség, régi bútorok és tárgyak tömkelege zsúfolódott össze a galériás térben, mintha egy múzeum raktárába csöppentünk volna. Clarissa épp a galériáról lépkedett lefelé; a csigalépcső minden lépésnél nagyot nyikordult alatta. Petrán látszott, hogy nem tudja hova tenni ezt az egészet.

Az igazgatónő fölénk magasodva megállt, és kérdőn végigmért minket. Láttam, hogy az osztálytársaim is megszeppennek tőle.

Petra előállt, és színpadias hangsúllyal elkezdte felolvasni a levelet. Clarissa vágott egy fintort, kivette a kezéből, és gyorsan átfutotta.

– Felejtsék el – mondta, majd összegyűrte és maga mögé hajította a papírfecnit.

Petra arca eltorzult a dühtől.

– Elnézést, de végig sem olvastam – mondta fojtott hangon.

– De én igen – felelte az igazgatónő. – És a válaszom nem. Ebben az iskolában nem szokás belerúgni abba, aki a földön fekszik.

– Kállay Petra vagyok, és a szüleim nem fognak örülni, ha ezt elmesélem nekik – vágta rá Petra.

Clarissa lesajnáló tekintettel nézett rá.

– A másik dolog, amit jegyezzenek meg – mondta, immár kifejezetten Petrának címezve –, hogy ebben az iskolában mindig is az lesz a legfőbb érték, ami a fejükben van. Nem az, ami a zsebükben.

Petra erre szó nélkül kiviharzott volna, de az ajtónál elbotlott a küszöbben, elvesztette az egyensúlyát, és térdre esett. Dühösen visszanézett ránk – egyik barátnője sem mert nevetni – majd az igazgatónőnek sziszegte:

– Minket elkábít a sok újdonsággal, maga meg még az ajtaját sem cseréli le.

Clarissa fanyar mosollyal nézett rá, arrébb tolt néhány könyvet az asztalról, majd egy lendülettel felült rá. A bútor hatalmasat nyögött alatta.

– Tudja maga, mit jelent az, hogy Arx?

– Igen, tudom – válaszolta Petra fölényesen.

– Elmondaná a többieknek is, akik esetleg nem tudják?

– Latin eredetű szó, jelentése erőd – mondta Petra, végig az igazgatónőt nézve.

– Sokan azt gondolják, ez arra ösztönöz minket, Arxosokat, hogy a múltat őrizzük. De az egyensúlyt nem a múlt őrzői, hanem a jövő formálói teremtik. Gondolkozzon el ezen, Petra – mondta Clarissa, majd egy kézlegyintéssel jelezte, hogy elmehetünk.

Amikor kiléptünk az irodából, olyan érzésem támadt, mintha Petra és az igazgatónő valami másról is beszéltek volna, mint ami elhangzott. Mintha Petra be lenne avatva valamibe, amiről én nem tudok.

Az öltözőben Petra tovább dühöngött.

– Ezt még megkeserüli – mondogatta hangosan.

Én pedig csak mosolyogtam magamban.

Október 6.

Reggel pár perc késéssel érkeztem az elmélkedésre, de már messziről kiszúrtam, hogy Anna is ott van, újra jött iskolába. A kinti gyakorlat alatt nem volt alkalmam elcsípni (valójában örültem, hogy túlélem az órát), de alig vártam, hogy végre beszélhessek vele. Az osztálytermükhöz érve feltűnően üres volt az összes pad Anna körül, mindenki máshol töltötte a szünetet. Én egyenesen odamentem, és leültem mellé.

– Szia – köszöntem.

Anna felvont szemöldökkel nézett rám.

– Szia.

Sápadtnak tűnt.

– Hogy vagy? – kérdeztem.

– Kösz, jól.

– Ott az aulában láttam, hogy – kezdtem bele, de megtorpantam a mondat közepén.

– Igen, a fél suli látta – mondta Anna. – A másik fele pedig már tud róla.

– Nem a rohamra gondoltam – válaszoltam. – Hanem hogy közben mintha menekültél volna.

– Na és?

– Én is láttam ott valamit.

– Mit? – kérdezte Anna.

Hirtelen elbizonytalanodtam.

– Félek, hogy bolondnak nézel, ha elmondom.

Anna cinikusan elmosolyodott.

– Te komolyan az én véleményemtől tartasz?

– Szóval, láttam ott egy farkast.

Anna döbbenten nézett rám, láttam, hogy megszólalna, de nem találja a szavakat. Ebben a pillanatban becsöngettek, úgyhogy nem tudtunk többet beszélni.

– Ráérsz ma délután? – kérdezte Anna, miközben belépett a tanár az ajtón.

– Igen – válaszoltam.

Az osztálytársaim gyanakodva figyeltek minket egész idő alatt.

Órák után Annával együtt léptünk ki az iskola épületéből, és amíg látótávolságon kívül nem értünk a sulitól, nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Akkor aztán Anna látványosan megkönnyebbült, és lassított léptein. Leültünk egy padra.

– Esküdj meg, hogy nem mástól tudsz a farkasról – fordult felém.

– Esküszöm – mondtam meglepődve. – Miért, más is látta?

Anna megrázta a fejét.

– Saját szememmel láttam az egészet – mondtam.

Anna összeszűkült szemmel nézett rám, majd legyintett egyet, és hátradőlt.

– Hiszek neked.

Némán bámultuk a forgalmat, nem tudtam, hogyan törjem meg a csendet. Magamban számoltam az előttünk elhaladó autókat.

– Most először történt ez veled? – kérdeztem a huszadik elsuhanó jármű után.

– Most először támadt rám a farkas, igen – mondta Anna, továbbra is az elsuhanó autókat nézve.

– Ez azt jelenti, hogy a farkast már láttad, csak korábban nem támadt rád?

Anna elismerően szusszantott.

– Okosabb vagy, mint gondoltalak – válaszolta.

– Szövegértelmezésből mindig ötös voltam – válaszoltam. – Valószínűleg ezért vettek fel ide, más indok egyelőre nincs – tettem hozzá, inkább magamnak.

Anna erre felnevetett, majd hirtelen elkomorult.

– Te láttad már korábban a farkast? – kérdezte.

– Nem, soha – mondtam.

Anna bólintott.

– Gondoltam. A farkas hozzám tartozik – mondta.

– De miért akart rád támadni? – kérdeztem elgondolkozva.

Anna vállat vont, miközben egy kavicsot próbált kiszedni a pad rései közül.

– Ha tudnám, nem itt ücsörögnénk.

– Segítek neked – mondtam olyan határozottan, hogy magamat is megleptem.

Anna csúfondárosan nézett rám.

– Hogyan segítesz?

– Azt még nem tudom. Csak annyit tudok, hogy nekem is közöm van a farkashoz.

– Ezt meg honnan veszed? – kérdezte Anna.

Megint eszembe jutott a farkas sárgán villogó tekintete.

– Rám is rám nézett – mondtam.

Anna abbahagyta a kavics piszkálását és döbbenten meredt rám. Átfutott rajtam a hideg.

– Nem kéne elmondani ezt az egészet egy orvosnak? – kérdeztem.

Anna erre legyintett egyet.

– Hajrá. Beküldenek mindkettőnket a pszichiátriára.

– De csak van valami magyarázat. Azon kívül, hogy zakkantak vagyunk – mondtam.

– Egészen biztos. De arra nekünk kell rájönni.

Újra beugrott a farkas képe.

– Olyan valóságosnak tűnt az egész – mondtam.

Anna biccentett, majd elmosolyodott.

– Nem is olyan meglepő, hogy éppen te láttad a farkast.

– Ezt hogy érted?

– Ha valakiről, rólad simán feltételeztem, hogy látsz ilyen dolgokat.

Lövésem sem volt, mire céloz.

– Ugyan már, tudod, mire gondolok – mondta Anna, látva az értetlenségemet. – Te nem olyan vagy, mint a Petra-féle lányok.

– Azt hittem, kedveled Petráékat – jegyeztem meg.

Anna határozottan megrázta a fejét.

– Soha nem kedveltem őket. Köztünk szólva, megkönnyebbültem, amikor rájöttem, hogy többet nem állnak szóba velem.

– De miért lógtál velük, ha nem is bírtad őket?

– Kivel lógtam volna? Nórával? Vagy veled? Mindkettőtök elég zárkózottnak tűnt.

Megráztam a fejem, össze voltam zavarodva. Anna szavai egészen más képet festettek rólam, mint ami bennem élt magamról.

– Soha nem voltak látomásaid korábban? – kérdezte Anna.

– Öhm, nem. Látomásaim nem voltak. Viszont…

– Ki vele – biztatott Anna.

– Szóval, néha úgy érzem, hogy megolvad alattam a talaj. Vagy megtelik a levegő vízzel, és ilyenkor fuldoklom. De ezekről még senkinek sem beszéltem – vallottam be szégyenkezve.

– Milyen gyakran van ez? – kérdezte Anna.

– Változó. Néha hónapokig kimarad.

Anna egy pillanatig elgondolkodva nézett rám.

– Én sem beszéltem még senkinek a farkasról – mondta – szeretném, ha ez az egész köztünk maradna.

– Nem beszélek róla senkinek – ígértem.

Ebben a pillanatban hangos fütyülésre lettünk figyelmesek az út túloldaláról. Odanéztünk. Az osztálytársaink álltak szemben velünk, vagyis Petra, a barátnői, meg a két infózseni, Ricsi és Soma. Balázst, hál isten, nem fedeztem fel köztük.

– Hé, agybajos, ezt figyeld – kiabálta át a forgalom zaját Ricsi, és beintett egyet Annának.

Anna, harcra készen, felpattant. Ökölbe szorította a kezét.

– Mit akartok? – kérdezte dühösen.

– Egyértelmű, nem? – kiáltotta Petra.

Ekkor észrevettem, hogy az igazgatónő befordul a sarkon. Petra is felfigyelt rá, és a csapat, amilyen hirtelen megjelent, olyan sebesen távozott. Anna visszaült a padra.

– Szánalmasak – mormolta maga elé.

– Gondolkodtál rajta, hogy sulit válts? – kérdeztem.

Anna gúnyos pillantást vetett rám.

– Nem teszem meg nekik ezt a szívességet. De ha neked jobb, többet ne mutatkozz velem.

– Ha nem vetted volna észre, engem eddig is utáltak.

Anna értetlenül nézett rám.

– Ki utál? – kérdezte.

Felsoroltam.

– Petra, Csenge, Dóra, Nóra, Iván, Balázs. Lényegében az egész osztály.

– Várj – mondta Anna –, szóval neked lövésed sincs, miért haragszik rád Petra?

– Nem, nincs.

– Akkor elmondom. Azt hiszi, hogy bejössz a pasijának.

– Balázsnak? – kérdeztem, a szívem hirtelen gyorsabban vert. – Ezt honnan veszi?

– Állítólag történt valami a gólyabálon.

Eszembe jutott újra, ahogy Balázs a fülem mögé simítja a hajam, és azonnal elpirultam.

– Csenge és Dóra mindenben Petrával értenek egyet – folytatta Anna –, szóval nem csoda, hogy ők sem kedvelnek. Na, ki volt még? Nóra? Őt még nem láttam, hogy bárkivel is szóba állt volna. Valahogy a fejhallgatója mindig útjába áll. Igazán nem veheted magadra – mondta Anna, mire elnevettem magam.

Lehetséges, hogy eddig teljesen félreértettem a helyzetet?

– És Iván? – kérdeztem. – Amikor rám néz, olyan érzésem van, mintha porszem lennék.

Anna ingerült mozdulatot tett.

– Iván más. Ő mindenkivel ilyen.

– Veled nem – jegyeztem meg.

Anna zavartan nézett rám.

– Az más, engem gyerekkorom óta ismer – mondta. – Ki volt még a listán?

– Balázs – mondtam, és megint elvörösödtem.

Anna zavartalanul folytatta:

– Azt gondoltam, ez már egyértelmű. Balázs azért bunkó veled, mert Petra manipulálja.
Leesett az állam. Alig akartam elhinni.
– Szóval megértem, ha nem akarsz velem beszélni többet – mondta Anna lazán.
Kihallottam a szomorúságot a hangjából.
– Nem érdekelnek a többiek – mondtam. – A farkas viszont annál inkább.
Anna szeme felcsillant.
– Akkor vágjunk bele. De senkinek egy szót se, maradjon a mi titkunk – tette hozzá.
Annyira fellelkesült, hogy egy pillanatra elfelejtette, hogy ez a rejtély, vagyis a farkas, tényleg az életére tör.

Október 10.

Mindenre felkészültem, de néhány ellenséges pillantáson kívül semmi sem történt. Annát továbbra is kerülték az osztálytársaink, de újabb hadjáratot nem indítottak ellene.

Petra feltűnően visszafogta magát. Önkéntelenül is az a gondolat villant be, hogy valami készül, de igyekeztem elhessegetni. Nem is volt nehéz – mert épp teljesen máson járt az eszem.

Egyik nap anya a kórházhoz hívott, hogy együtt menjünk bevásárolni. Órák után unottan döcögtem felé a busszal, ami minden bukkanónál úgy zörgött, mintha menten szétesne – amikor a jármű elejében megpillantottam Balázst. Ő is ugyanazon a buszon utazott, de nem vett észre engem, kifelé bámult. Úgyhogy én meg őt kezdtem el bámulni.

Annyira belefeledkeztem, hogy el is felejtettem volna leszállni, ha Balázs nem áll fel, és száll le ő maga is, ugyanabban a megállóban.

Elindultam a kórház felé, egyszer még visszanéztem, mintegy véletlenül, de azon nyomban meg is fordultam.

Balázs ott ballagott mögöttem, néhány lépéssel lemaradva. Nem mertem többször visszanézni, csak mentem egyenesen a kórház irányába, igyekeztem se túl gyors, se túl lassú tempót felvenni.

– Heló – lépett mellém egyszer csak Balázs.

– Ó, heló – köszöntem.

– A kórházba mész? – biccentett előre.

– Igen. Te is?

– Aha.

Csend.

– Hogy van Luca? – kérdeztem kisvártatva, hogy megtörjem a beállt csendet.

– Hogy mi? – kérdezett vissza Balázs, és kivette füléből a fülhallgatót.

– Ja, bocs… hallgasd nyugodtan.

– De kérdeztél valamit, nem?

– Hogy a kishúgod hogy van – mondtam.

– Ja, jól. Most visszük haza – mondta Balázs.

– De jó!

Csend. Kétségbeesetten kutattam az agyamban téma után, de az égvilágon semmi nem jutott eszembe. Aztán egyszer csak –

– Volt mostanában valami jó buli? – kérdeztem.

Rögtön éreztem, hogy ez volt a legostobább kérdés, ami eszembe juthatott. Balázs meg is lepődött, kivette a másik füléből is a fülhallgatót. Biztosan azt hitte, rosszul hall.

– Jó buli?

Elgondolkodott.

– Nem nagyon – mondta aztán. – Egyébként, azt hittem, téged az ilyesmi nem érdekel.

– Dehogynem – válaszoltam.

– Milyen zenéket szeretsz? – kérdezte Balázs.

– Mindenfélét – válaszoltam.

– Melyik partin voltál utoljára?

Lebuktam, ez volt az első gondolatom. Már akkor tudtam, hogy be fogok égni, amikor felvetettem a témát.

– Utoljára? A gólyabálon – válaszoltam megsemmisülve.

Balázs, csodák csodájára, nem tett semmilyen gúnyos megjegyzést, ehelyett láthatóan zavarba jött.

– Ja, tényleg, ott találkoztunk – mondta tömören.

Némán tettük meg az út hátralevő részét. Most már én sem erőltettem a beszélgetést, rájöttem, hogy mégiscsak igaz Béla idegesítő mondása, miszerint hallgatni arany.

Anya épp akkor lépett ki a kórház kapuján, amikor megérkeztünk. Balázs udvariasan köszönt neki, nekem pedig intett, és elsietett.

– Együtt jöttetek? – kérdezte anya cinkos mosollyal.

– Csak a buszmegállótól.

Féltem, hogy bele akar menni, de el volt foglalva mással.

– Tudsz titkot tartani? – kérdezte.

Bólintottam, bár nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom a titkát.

– A téli szünetben költözünk. Béla nélkül!

– Hová? – kérdeztem.

– Egyik barátnőm kiköltözik külföldre, az ő lakásába.

– Béla mit szól? – kérdeztem.

Anya értetlenül nézett rám.

– Nem tud róla. Épp ez a lényeg.

Sóhajtottam. Ha ez kiderül, óriási balhé lesz.

– Beszélni kéne vele.

Anya dühbe gurult.

– Ha egy szót is szólsz bárkinek –

– Nem fogok. Csak mondtam – válaszoltam.

Ezzel le is zártuk a témát. Igazából jobb lett volna, ha nem tudok erről a tervről.

Október 16.

Igyekeztem nem elvárásokkal nekiindulni a következő hétnek, de nem sikerült.

Balázs egy szót sem szólt hozzám, még csak rám sem köszönt. Biztosan Petra áll a háttérben – nyugtattam magam – hiszen folyamatosan Balázs nyakán lógott.

Irodalomórán sikerült egy kis időre másra terelni a figyelmemet, mert a tanár bejelentette, hogy kiosztja a fogalmazásokat.

Dobos Jenő bá (így hívta őt mindenki) egyesével szólított minket. Aznap a szokottnál is bohókásabban nézett ki, göndör, ősz haja szerteszét állt, a kopaszfoltja pedig feltűnően csillogott, mintha alaposan megsuvickolta volna. Orrhegyéig lecsúszott szemüvege mögül kémlelt minket csillogó, kék szemével. Minden dolgozathoz megjegyzést fűzött.

– Petra, tisztességes munka, bár élménynek kicsit visszafogott, álomnak pedig túl reális. Legközelebb jobban eressze el a fantáziáját – nyújtotta át a dolgozatát a vérig sértett Petrának.

Annával összemosolyogtunk. Petra borzasztóan rosszul viselt bármilyen kritikát.

– Iván. Precíz, absztrakt írás – folytatta Jenő bá. – És nagyon, de nagyon dark. Ugye, így mondják?

Iván megeresztett egy halvány félmosolyt, miközben átvette a dolgozatát.

– Buday Balázs. A fogalmazás jó, a helyesírás csapnivaló. Nem ártana egy kicsit többet olvasni – nyújtotta a dolgozatot Balázs felé, aki fel sem állt, csak hanyagul átnyújt a padja felett, hogy átvegye.

Vetettem egy pillantást Balázs szeplős felkarjára, miközben rettenetesen izgultam, hogy az én fogalmazásomra mit mond majd a tanár. Az irodalom volt az egyetlen erősségem. Ha ebben sem vagyok jó, végképp nem tudom, mit keresek itt.

Az egész osztályt felszólította már, mire az én dolgozatomhoz értünk.

Jenő bá kezébe vette a papírt, és megköszörülte a torkát. Úgy szorítottam a ceruzám, hogy elkékültek az ujjbegyeim.

– És most mindenki helyezkedjen kényelembe. Felolvasás következik – mondta Jenő bá, majd hangosan olvasni kezdte a fogalmazásomat. Az elejétől a végéig, egy szót sem hagyott ki belőle. Az osztálytársaim pedig síri csendben hallgatták.

Ájulás környékezett. Miért olvassa fel? Ez járt folyamatosan a fejemben. Ennyire rossz vagy ennyire jó? Nem tudtam eldönteni.

Aztán észrevettem, hogy mellettem Anna szinte megkövülve mered maga elé. Majd a föld alá süllyedtem szégyenemben, amikor belegondoltam, milyen lehet neki végighallgatni az írásomat.

A tanár végére ért a felolvasásnak. Hatásszünetet tartva körülnézett. Egy pisszenést sem lehetett hallani.

– Nos, vélemények? – fordult az osztályhoz.

– Szerintem zseniális – törte meg a csendet Iván.

Döbbenten néztem rá. Iván szerint zseniális, amit írtam? Hogy mi?

– Egyetértek – biccentett a tanár, majd felém nyújtotta a dolgozatot. – Misinsky Júlia. Gratulálok. Maga még sokra viszi.

Félszegen átvettem az írásomat és a helyemre siettem. Éreztem, hogy mindenki engem néz. Zavart, de igazából boldog voltam.

– Miért nem mondtad, hogy erről írtál? Azt hittem, szívrohamot kapok, amikor elkezdte felolvasni – fakadt ki a szünetben Anna, miután felrángatott az emeleti mosdóba, amit senki nem használt.

– Bocs, fogalmam sem volt, hogy felolvassa – válaszoltam.

Anna magából kikelve járkált fel-alá.

– Azt hittem, egyértelmű – mondta fojtott hangon.

– Micsoda? – kérdeztem.

– Hogy senkinek nem akarok beszélni a farkasról.

– Igen, persze, persze – habogtam. – De ez csak egy fogalmazás volt. Senki sem tudja, hogy rólad szólt.

– Az nem olyan biztos – mormolta maga elé Anna. – Ígérd meg, hogy senkinek nem beszélsz többé a farkasról.

– Megígérem – mondtam.

Anna valamelyest lenyugodott. Megszólalt a csengő, visszamentünk a terembe.

Suli után anya hívott, hogy lediktálja a bevásárlólistát.

– Dehát nemrég voltunk bevásárolni – vetettem közbe.

– Az pontosan egy hete volt. Azóta felzabáltátok a hűtőt – mondta szárazon.

Elfojtottam egy sóhajt, és körmölni kezdtem a listát. Úgy látszik, eddig tartott a költözés boldogság-doppingja. Egyszer csak észrevettem, hogy már a lap aljához értem, és még mindig nincs vége a felsorolásnak.

– Hogyan cipelek haza ennyi mindent? – szakítottam félbe anyát.

– Nem te fogod cipelni, hanem a busz – válaszolta, és folytatta a listát.

Ingerült hangját hallva inkább magamban forszíroztam tovább a témát, mivel azt továbbra sem tudtam, hogy a bolt és a buszmegálló, illetve a buszmegálló és a lakásajtó között hogyan boldogulok majd ennyi cuccal. Anya végre elhallgatott.

– Csak ennyi? – kérdeztem gúnyosan, mire köszönés nélkül lerakta a telefont.

– Szívesen máskor is – mondtam a levegőbe.

Épp a tejet emeltem ki a hűtőpultból, amikor valaki váratlanul benyúlt mellettem, és elvett egy másikat. A kézfeje ismerős volt. Ránéztem, az osztálytársam, Iván állt mellettem.

– Ó, szia – köszöntem zavartan, és testemmel próbáltam kitakarni magam mögött a telepakolt bevásárlókocsit.

Kínosnak éreztem, hogy én intézem a nagybevásárlást. Iván meglepetten nézett rám.

– Jé, szia – mondta.

Idétlenül vigyorogtam, akartam valamit mondani, de nem jutott eszembe semmi.

– Nagybevásárlás? – mutatott Iván egyenesen mögém.

Megszégyenülve bólintottam, és beledobtam a tejet is a cuccok tetejére.

Iván elmosolyodott. Mosolya egyszerre volt kisfiús, szégyenlős és állati menő. Ha nem lenne már foglalt a szívem, biztos, hogy elolvadtam volna tőle.

– Nagyon klassz volt az írásod – mondta Iván.

– Kösz.

– Nem tudtam eldönteni, hogy egy álmodról írtál vagy megtörtént eseményről – tette hozzá.

– Egy álmomról – válaszoltam.

– Hihetetlenül érzékletesen írsz – folytatta Iván. – Az egészet láttam a szemeim előtt. Hátborzongató volt.

– Kösz, ez tényleg jól esik – mondtam feszengve, miközben azon gondolkodtam, hogy milyen abszurd, hogy Ivánnal beszélgetek az írásomról, egy szupermarket közepén.

– Mondd, te mindig ilyen részletesen emlékszel az álmaidra? – kérdezte aztán Iván.

– Öhm, nem. A hiányzó részeket kiegészítettem.

Magamat is megleptem, hogy milyen simán hazudok.

– Ügyes. Pedig először meg voltam róla győződve, hogy láttad az egészet.

– Á, nem, nem. Farkast is csak a vadasparkban láttam utoljára, olyan hatévesen – mondtam kényszeredett mosollyal.

– Nem is arra gondoltam. Sokkal inkább tűnt egyfajta látomásnak az írásod. Mintha hallucináltál volna – válaszolta Iván, és mélyen a szemembe nézett.

Mit akar tőlem? Ezen járt az agyam, de ekkor Iván hangosan felkacagott.

– Jaj, ne haragudj, látom, hogy teljesen félreértettél. Egyszerűen csak azt akartam mondani, hogy fantasztikusan írsz. Csak néha túlságosan beleveszek a részletekbe – tette hozzá, majd megint belefúrta a tekintetét az enyémbe, és kacsintott egyet.

Elvörösödtem. Nagyon. Szerintem ez egy reflex nálam. Mármint az elvörösödés. A kacsintás teljesen kiverte nálam a biztosítékot.

– Jól vagy? – kérdezte Iván.

– Persze, remekül.

Majd elhadartam, hogy sietnem kell, és szinte elrohantam. Azt a néhány dolgot, amit még nem szereztem be, elengedtem, a pénztár felé igyekeztem. Útközben, egészen véletlenül, megakadt a szemem egy doboz leértékelt igazi cini-minisen, gondolkodás nélkül a kocsiba tettem, ennyi minimum jár nekem. Így is-úgy is le fog szakadni a vállam, mire a buszhoz érek.

A buszon persze már tiszta idiótának éreztem magam. Elvégre, nem történt semmi más, csak összefutottam egyik osztálytársammal, aki megdicsérte az írásomat és ennyi. Miért éreztem azt, hogy menekülnöm kell? Ahelyett, hogy örültem volna, hogy végre valaki szóba áll velem az osztályból.

Egész úton ezen bosszankodtam, de otthon anya elterelte a figyelmemet a kiborulásával, amiért nem hoztam mindent, amit lediktált. Elmondtam neki, hogy így is alig bírtam hazacipekedni, és hogy neki ott van az autója, menjen ő bevásárolni.

Anya rögtön magasabb fokozatra kapcsolt, és arról panaszkodott, hogy milyen drága parkolni a bevásárlóközpont mellett, nem beszélve arról, hogy parkolóhelyet sem szokott találni a közelben.

– Ott a mélygarázs – mondtam, mire anya csak egy lesújtó pillantást vetett rám, úgyhogy témát váltottam.

– Beszéltetek Bélával? – kérdeztem.

– Miről kellett volna beszélnünk? – kérdezett vissza, de nagyon jól tudta, mire gondolok.

Reménytelen eset, gondoltam, bementem a szobába, és magamra csuktam az ajtót. Már a szobám biztonságában voltam, amikor anya megtalálta a cini-minist a szatyor alján, és hangosan káromkodva a földhöz vágta. Lefekvésig olvastam a Jane Eyre-t.

Október 27.

Már Petra reggeli diadalittas pillantásából sejthettem volna, hogy valami készül. Amikor aztán a matekóra kellős közepén, dühös képpel berontott a termünkbe az igazgatónő, és kiküldte a tanárt, már biztosan tudtam, hogy Petra áll a háttérben. Az igazgatónő rövid haja szó szerint égnek állt, de nemsokára rájöttem, hogy nem elaludta, csak idegességében folyamatosan azt tépi. Egy papírköteget lengetett a feje felett, majd lecsapta a tanári asztalra.

– Melyikőtök volt? – kérdezte visszafojtott indulattal.

Senki nem válaszolt. Petrára sandítottam, de ő sem szólt semmit, csak kaján vigyorral nézte az igazgatónő jelenetét.

– Még egyszer kérdezem, melyikőtök tud erről? – mondta, és a papírhalomra mutatott.

– Ó, én tudok róla – szólalt meg ártatlan hangon Petra. – De nem én írtam.

Az igazgatónőn látszott, hogy legszívesebben leüvöltené a fejét, de visszafogta magát. Egy ideig farkasszemet néztek Petrával, majd az igazgatónő egy nagyot sóhajtott.

– Övön aluli volt ezt, Petra.

– A levelem széttépése is – válaszolta a lány, felszegett állal.

– Ártott magának Anna, bármit is?

– Még nem. De nem is akarom megkockáztatni. Félek tőle.

– Szóval, fél tőle – mondta szúrós tekintettel az igazgatónő.

– Nem hiszem, hogy magyarázkodnom kellene – válaszolta Petra. – Egyébként meg ott áll az orvosi véleményben is. Anna ön- és közveszélyes.

Az osztályban végigfutott a moraj. Az igazgatónő a papírok közé túrt, felemelte az egyiket, és olvasni kezdte.

– „Amennyiben, a további kivizsgálásokat követően beigazolódik, hogy a beteg epilepsziás, úgy az ön- és közveszély miatt a beteg állandó felügyeletet igényel.” Erre gondolt?

– Igen – válaszolta Petra.

– Most engem néz hülyének vagy ennyire nincs szövegértése? – kérdezte az igazgatónő. – Itt nem az áll, hogy ön- és közveszélyes. Hanem ha beigazolódik, hogy epilepszia, csak akkor.

– Nézze, igazgató asszony – mondta Petra –, nem tudom, miért kéne rosszul éreznem magam amiatt, mert félek valakitől, aki, bár nem biztosan, de valószínűsíthetően ön- és közveszélyes.

Elképedve néztem, ahogy Petra, mint egy egyenrangú fél, vitába száll az igazgatónővel, és még engem is elbizonytalanít.

– Márpedig, amíg nincs erről orvosi végzés, addig Anna marad az iskolában – jelentette ki az igazgatónő.

– Pontosan. Amíg nincs erről orvosi végzés – válaszolta Petra kimérten.

Az igazgatónő fogta a papírokat, és szó nélkül kiment. Az órából hátra volt még több, mint fél óra és mivel a matektanár nem jött vissza, az osztálytársaim többsége Petra köré gyűlt, hogy minél több részletet megtudjon.

Anna lehajtotta a fejét a padra, és becsukta a szemét.

– Szólj, ha vége van ennek a napnak – mondta.

Elővettem a könyvemet, és úgy tettem, mintha olvasnék, de egyáltalán nem tudtam belemélyedni. Kicsengetéskor az osztálytársaim szétszéledtek, én is bepakoltam a táskámba, és mire észbe kaptam, Anna is eltűnt mellőlem, hiába szaladtam utána, már nem találtam sehol.

Október 28.

Arra számítottam, hogy másnap nem jön be suliba, de tévedtem: már ott volt a hallban, amikor megérkeztem. Karikás szemei arról árulkodtak, hogy nem sokat aludt aznap éjszaka. Volt még néhány percünk az elmélkedés kezdetéig.

– Azt hittem, mostantól majd te sem állsz szóba velem – válaszolta, miután leültem mellé.

– Miért tennék ilyet?

Anna megkönnyebbülten bólintott, majd elmesélte, hogy pszichiátriai kivizsgálásra kell mostantól járnia, Petrának és szüleinek köszönhetően.

– Minimum egy hétig, de lehet, hogy sokkal tovább, egy ellenszenves nőhöz, aki mindenáron be akarja bizonyítani, hogy epilepsziás vagyok – sóhajtotta Anna.

– Te jó ég, ez rosszul hangzik – mondtam, de ekkor az egyik tanár csendre intett minket: kezdődött az elmélkedés.

Matekóra előtt tudtuk legközelebb folytatni a beszélgetést, de egyszer csak valaki megállt előttünk.

– Sziasztok, lányok!

Iván huppant le a padunkra, mintha mi sem lenne természetesebb. Hirtelen magunkon éreztem az összes osztálytársam tekintetét.

– Megdobna valamelyikőtök egy matekházival? – kérdezte Iván, mire Anna látványosan elfordult, én pedig előszedtem a füzetemet és átnyújtottam neki.

– Azt hittem, egy IQ bajnoknak nem okoz gondot a matekházi – fűztem hozzá.

– Ebben igazad van – válaszolta, miközben másolni kezdte a házimat. – De cserébe hoztam neked valamit.

Átnyújtott egy papírfecnit.

– Ez micsoda?

– Egy verseny, amit meg fogsz nyerni – válaszolta. – Ma éjfélig van a határidő. Mindenképp add be – azzal kezembe nyomta a matekfüzetemet, és visszament a helyére.

Találkozott a tekintetem Petráéval és Dóráéval, és mindketten olyan dühösen bámultak, hogy inkább lesütöttem a szemem.

– Hát ez meg mi volt? – kérdeztem.

– Nem tudom – válaszolta Anna.

Engem azért furdalt a kíváncsiság. Otthon az első dolgom volt, hogy rákeressek a versenyre, amit Iván adott. Egy novellapályázat honlapja jelent meg, a fődíj egymillió forint, a határidő aznap éjfél.

Más esetben eszembe sem jutott volna beadni, de Iván olyan magabiztosan állította, hogy meg fogom nyerni, hogy délután nekiálltam, hogy írjak valamit. Annára való tekintettel nem akartam a farkasos fogalmazást elsütni. Éjfél előtt pár perccel küldtem el a fogalmazást. Máskor már rég aludni szoktam ilyenkor, de aznap teljesen ébernek éreztem magam.

A keresőbe beírtam, hogy farkas látomás. Aztán, hogy közös látomás. Belenéztem a találatokba, de nem lettem okosabb.

Az egyik találatnál egy nő képe jelent meg, rögtön szimpatikusnak tűnt. Látomásokkal foglalkozott, ez volt a szakterülete. Gondoltam egyet, és írtam neki. Aztán rápillantottam az órára, hajnali három volt. Kikapcsoltam a gépet, és azonnal mély álomba zuhantam.

3. fejezet

A KÉS

Október 29.

Másnap alig bírtam felkelni, amikor hatkor megszólalt az ébresztőm, egyedül a cini-minis motivált, amit reggelire ehetek, ha sikerül a szobámból eljutnom a konyháig.

Ami elég bizonytalan volt, mármint, hogy sikerül-e. A reggeli kómás állapot megint előhozta az érzékcsalódást, és a folyosó parkettája süppedős mocsárrá változott alattam. Ha valaki végignézte volna, micsoda kínszenvedés árán küzdöm le azt a néhány métert, nem lett volna kétsége afelől, hogy valami nincs rendben velem.

De senki sem látta, mert még mindenki aludt (micsoda szerencse, hogy nekem egy órával korábban kezdődik a sulim).

Az első falat cini minis után aztán jobban lettem, és még arra is volt erőm, hogy megfésülködjek.

Pár órával és tíz keserves kerti kör után, két halálsápadt arc ült a teremben egymás mellett: Anna és én. Annát a pszichiáter készítette ki előző nap.

– Az a nő sokkal rosszabb, mint gondoltam. Eléri, hogy az ember teljesen elbizonytalanodjon.

Együttérzőn bólogattam, de ekkor egy táska csapódott a kipakolt tankönyvemre, és Iván már megint ott ült az asztalunkon.

– Na, beadtad? – fordult felém.

Bólintottam, amit Iván diadalittas mosollyal nyugtázott.

– Meglátod, nyerni fogsz – mondta.

– Kétlem, de azért kösz a tippet.

Iván elnézően megcsóválta a fejét, majd áthajította a táskáját Balázshoz, és azonnal belemerültek a beszélgetésbe. Egy pillanatra elbambultam Balázson, de hamar észhez térített a két szúrós szempár, ami megint rám szegeződött: Dóráé és Petráé.

– Nem azt mondtad, hogy ti Ivánnal már régebb óta ismeritek egymást? – fordultam Annához.

– De, igen – válaszolta kelletlenül.

– Honnan?

– Egy csoportba jártunk óvodában.

Iván felé néztem, aki nekem háttal beszélgetett Balázzsal. Iván azonnal megérezte a pillantásom, hátrafordult, és rám mosolygott. Elvörösödve fordultam el. Össze voltam zavarodva. Eddig észre sem vett, a farkasos fogalmazásom óta viszont sokkal figyelmesebb velem, mint bármelyik másik lánnyal az osztályban. Bárcsak Balázs tenné ugyanezt. De ő, úgy tűnik, csak a sulin kívül hajlandó szóba állni velem.

– Juli, mit olvasol? – kiáltott oda Iván, mire megint az összes szempár rám szegeződött. Tekintetem találkozott Balázséval is, azonnal lesütöttem a szemem.

– Ööö, a Sirályt – emeltem fel szégyenkezve a könyvet az ölemből.

– Nem hiszem el – kiáltott fel erre Balázs.

– Mondtam én. Jössz nekem egy Snickerssel – veregette hátba Balázst Iván, majd magyarázkodva felém fordult. – Fogadtunk, mert nem hitte el, hogy létezik olyan ember, aki könyvet olvas szünetben. Pedig íme.

Zavartan mosolyogtam, és olyasmit habogtam, hogy igen, valóban olvastam, mire Balázs elnevette magát.

– Ez valóban meglepő, valóban – mondta, miközben viccesnek gondolt arisztokrata kifejezést öltött az arcára.

– Ne légy suttyó – bökte oldalba Iván.

– Nem vagyok suttyó – mondta Balázs sértődötten.

– Hallottál valaha A Sirályról? – kérdezte tőle Iván.

Biztosan nem hallott róla, gondoltam. Pedig gyönyörű történet egy tóparti nyárról, ahol művészet, szerelem és önzés fonódik össze, hogy lassan, kegyetlenül darabokra szedje mindenki álmát.

– Persze, hogy hallottam. Csehov-darab. Mindenki ismeri – vágta rá Balázs.

– Na, most engem is megleptél, haver – jegyezte meg Iván.

– Láttam a színházban, apám játszott benne – folytatta Balázs. – Kicsit elavult, de egynek elmegy. Mármint nem az apám, hanem a darab.

Felnevettem.

– Mert az apám ennél sokkal elavultabb – tette hozzá Balázs.

Megkockáztattam egy mondatot.

– Szerintem egyáltalán nem elavult a darab. Talán az előadás volt az.

– Lehet – válaszolta Balázs. – Egy öreg fószer rendezte.

– Lehet, hogy neked is el kéne olvasnod, és megváltozna a véleményed – mondta Iván Balázsnak.

– Kösz, van jobb dolgom is.

Újra beletemetkeztem a Sirályba, és igyekeztem úgy tenni, mintha egy hétköznapi beszélgetés zajlott volna le az imént, ami nem volt rám különösebb hatással.

– Ennyire vicces, amit olvasol? – kérdezte Anna.

– Nem, nem éppen.

– Akkor miért mosolyogsz folyamatosan?

– Mosolygok?

Anna hál’ isten hagyta a témát.

– Anyám kérdezi, hogy nem vacsorázol-e ma nálunk.

– Mármint, hogy én? – kérdeztem meglepődve.

– Igen, te – sóhajtott Anna. – Az anyám sajnos eléggé nyomulós – tette hozzá.

– Szívesen!

Suli után együtt sétáltunk Annáék felé. Öt percre laktak az iskolától, mint megtudtam. Azért költöztek a környékre, hogy Annának ne kelljen tömegközlekedéssel járnia.

– Az én anyámnak ez az utolsó szempont lenne – jegyeztem meg.

– Bárcsak az enyém is kicsit leszállna már rólam – mondta erre Anna, majd a következő házra mutatott. – Itt is vagyunk.

– Hűha.

Egy kisebb palotának is beillő ház állt előttünk. A fű selymes és zöld volt, sehol egyetlen gaz. A fák formára nyírva, a vakolatról pedig lerítt, hogy frissen festették.

Anna anyukája az ajtóban várt minket, arcán széles mosollyal. Feltűnően szép nő volt, olyan, aki után megfordulnak a férfiak az utcán.

– Úgy örülök, hogy eljöttél – fordult hozzám, majd átölelt.

Kissé zavarba jöttem, hiszen most találkoztunk először.

Vacsora közben úgy éreztem magam, mint egy elegáns étteremben. A teríték olyan előkelő volt, hogy féltem, véletlenül eltöröm a poharat, vagy leeszem a terítőt (utóbbi meg is történt, de igyekeztem a szalvétával észrevétlenül eltüntetni a nyomokat).

– A fejlődő szervezetnek fontos a megfelelő táplálkozás – mosolygott Annára az anyja, miközben a levest kanalaztuk.

– Jaj, anya, ne már – morogta Anna válaszul.

Az otthoni vacsorákra gondoltam, ahol már egy melegszendvics is ünnepinek számított.

– Nagyon ízlik, rég ettem ilyen finomat – mondtam.

– Jól esik, hogy ezt mondod.

Vacsora közben majdnem végig én beszéltem, ami kissé szokatlan volt, de Anna anyukája folyamatosan kérdezgetett.

Amikor végeztünk, segítettem elpakolni az edényeket, Anna pedig átment a nappaliba, ledobta magát a kanapéra, és bekapcsolta a tévét.

– Úgy aggódom érte – mondta sóhajtva Anna anyukája, miután átvette tőlem a tányérokat.

– Annáért?

Az anyja bólintott.

– Mostanában nem túl jó a hangulata. Meg ez a roham is aggasztó – mondta. – De annak nagyon örülök, hogy barátnők lettetek. Maradjatok is azok.

Rám mosolygott, majd azt mondta, felmegy az emeletre meditálni. Leültem Anna mellé a kanapéra. Valami brazil sorozatot nézett.

– Ő összejön azzal, az pedig be ott fogja őket köpni – mutatott a képernyőre. – Mindig bejön a tippem – fordult felém egy pillanatra, büszke vigyorral. – Mindjárt vége, addig nyugodtan használd – intett Anna egy laptop felé. Bár nem szoktam gépezni, leültem és beléptem a postafiókomba, új levelem érkezett.

Válaszolt a nő, aki a látomásokkal foglalkozik. Megadta a címét, és azt írta, menjünk el hozzá. Időpontot nem írt, csak annyit, hogy remélhetőleg otthon lesz. Ránéztem Annára, de továbbra is belemerült a sorozatba. Körbenéztem a szobában. Az antik bútorok, a tágas tér és a nagy belmagasság olyan benyomást keltettek, mintha egy régi kastély szalonjában ülnék. Az egyik komódon megcsillant a fény egy különös tárgyon, a napfény egy pillanatra elvakított, ahogy visszaverődött róla. Odamentem. Egy kés volt az, a markolatát apró, színes figurák díszítették, soha nem láttam hasonlót. Fel akartam venni, hogy közelebbről is megnézzem.

Ekkor hirtelen egy kéz nyúlt be a vállam fölött, és felkapta a kést, mielőtt hozzányúlhattam volna.

Anna anyukája állt mögöttem, szeme szikrázott a dühtől.

– Bo-bocsánat – hebegtem –, csak…

Anna anyukája szó nélkül hátat fordított, és eltűnt újra az emeleten. Leforrázva álltam. Anna kikapcsolta a tévét.

– Ne foglalkozz anyámmal, néha ilyen.

– De én csak meg akartam nézni – válaszoltam.

Anna vállat vont.

– Semmi rosszat nem csináltál.

– Egyáltalán, hogy került anyukád olyan hirtelen a hátam mögé? – kérdeztem zavarodottan.

– Biztosan lejött közben, csak nem hallottad a tévétől.

– Lehet – mondtam bizonytalanul.

– Felejtsd el az egészet.