Hegedűs Gyöngyi: sós eper

„A gyermekeket és a madarakat kell megkérdezni, milyen ízű az eper.”
(Goethe)

(Pecsuk Ottónak)

ez olyan nekem, mint magának lehetett az eper és vér.
hozzám beszél? a férfi nehezen terelte szemét a nála fiatalabb, de már koros nőre.
nem vagyok benne biztos, hogy magához beszélek. de magának mondtam. van idő, ami úgy nő bennem, mint a cseppkő. abban a kihangosított mondatban érte el születési súlyát, amiben megszólítottam. innentől nehézkedés.
a férfi megint kifelé fordította a tekintetét, nehogy létrejöjjön egy közös tér. akárkit nem vesz a gondjaiba. a nő a másik irányba nézett ki a vonatból. milyen kár, hogy a kukoricák szakálla nem követi a nap útját. a férfi meg biztos beállt napraforgónak, mintha nem is saját szándék, hanem az ozmózis változása forgatta volna meg a fejét. aztán a nap átbucskázott a vonat fölött, a napraforgótáblával együtt a férfi a nő felé fordult.
mit néz a sok rőtszakállún? és honnan tudja mit jelent nekem az eper és vér?
hogy magára hasonlítanak. maga sem egyetlen szál kukorica, hanem egy egész kukoricás. most már. egész táblabíróság.
ha a nyárvégi kiszáradt táblára gondol, akkor igen.
nem arra gondoltam. ahogy maga sem elfeketedett napraforgótáblát nézett még az előbb.
pedig arra gondoltam. hogy ezek is, addig járnak a napra, míg el nem feketednek.

nem. az eper és a vérre gondolt. én meg arra gondoltam, mindig a kukoricásban bújtam el gyerekkoromban.
mi közvetíti magának a gondolataim? hogy szinkron úszunk itt az izzadtságban? ki elől bújt el?
nem igaziból, és nem játszásból. csak úgy. bújtam. jó volt arra gondolni, hogy nem kell ahhoz elveszni, hogy senki se találjon meg. de most hiába hűsöltem volna ebben az emlékben. hirtelen ott volt, hogy gyerekkoromban egyszer a leszedett epret megsóztam. és mindhiába próbáltam ehetővé mosni. nagyon hamar beivódott a gyümölcshús mélyére a só. pedig meglepetésnek, a testvéreimnek szüleimnek szedtem. nem szidtak. csak nevettek. nem kellett megkóstolják, hogy az ínyük örökre emlékezzen rá. de nem szedtem újabb epret. attól kezdve a családban én voltam a sós eper. a maga gondolata lökte felém ezt az emléket.
lehet kicsit vérben kellett volna áztassa az epret. ha már az eper földink. és az kiegyenlítette volna az ízeket. a vér semlegesít. és hova lehet maga elől bújni, ha az eper és vért is kitalálta?
én éppen, hogy csak az elbújtakat látom. a hold elég jó takarás. majdnem olyan jó, mint egy emlék. sajnos a kukoricást kinőjük.

azt mondja? én nem növöm ki a kukoricást. maga vezet?
nem. maga?
nem. volt egy balesetem. azóta nem. egy kukoricásban kötöttem ki, égnek álló kerekekkel. azóta minden a semmiben forog, nincs tapadás az úthoz. nemhogy négy, de egy zsebkendőnyi területen sem.
nekem nem volt balesetem. mégis úgy éreztem, ha vezetek, csak holt terem van. hirtelen mindenhez lett ok. pedig semmi sem utódlása annak, ami volt. tulajdonképpen ezt éreztem meg. hogy mekkora holt tere van magának vezetés nélkül is.
na, maga is az a középkorú nő, aki jobban megrészegül a kenyértől, mint a bortól. az ilyenek fölött nincs hatalmam.
nem hatalom tereli egymáshoz az embereket, hanem a hálózatos kegyelem.
hálózatos?
igen, akkora szemekkel, hogy akár ki is bújhatna belőle.
fárasztó magával beszélni. de miért érzem úgy, hogy hallgatni maga mellett meg rémületes.
nemsokára visszatér a nap a maga oldalára. és akkor megint egyensúlyban lesz a világa. amelyik oldalon a nap van. az mindig a tenger.
én csak kukoricást látok a maga oldalán. érje be azzal. ott még a nap is az égre hiába forgó kerék.
ha maga beéri a tengerrel, én beérem a tengerivel. az olyan nekem, mint magának az eper és vér.
az egy szín.
de két szín alatt.