CHRISTINA ROSETTI VERSEI KÁNTÁS BALÁZS FORDÍTÁSÁBAN

Kántás Balázs

Christina Rossetti (1830–1894) viktoriánus kori, olasz származású brit költőnő, a 19. századi angol lírairodalom egyik kiemelkedő alakja. Munkásságát a mély érzelmek, vallásos áhítat, női szerepekkel kapcsolatos reflexiók és a halandóság gondolata határozza meg. Leghíresebb műve, a Goblin Market allegorikus mesevers, amely nővéri szeretetről, kísértésről és megváltásról szól. Lírájában gyakran jelenik meg a szerelem elvesztése, az Isten iránti odaadás motívuma, valamint jellemző rá a természet képeinek szimbolikus használata. Rossetti a preraffaelita művészethez is kötődött, bátyja, Dante Gabriel Rossetti költő és festőművész révén. Életében visszafogottan élt, mélyen vallásos volt, ez pedig erőteljesen formálta költészetét is. Műveiben a női tapasztalatokat és a belső küzdelmeket finom érzékenységgel, de hatalmas kritikai erővel ábrázolta, így ma a feminista irodalomelmélet is igen sokat foglalkozik vele. Verseinek fordítása nem könnyű feladat, ugyanis igen sok bennük a 19. századi népies angol és idiomatikus szóhasználat, a többértelmű szójáték, illetve az etimológiai tudást is feltételező többértelműségek – a látszólag könnyen érthető, első pillantásra sokszor dalszerű versek ezért mély, többrétegű értelmezési lehetőségekkel bírnak…

Christina Rossetti

Requiem

Kedvesem, ha meghalok,
értem ne zengj gyászdalt,
ne ültess sem ciprusbokrot
fölém, sem rózsákat.
Hadd nőjön csak a zöld fű,
kövér harmatcseppekkel,
ha akarsz, emlékezz rám,
ha akarsz, felejts el!

Nem látok már árnyékot,
s az esőt nem érzem,
nem hallok több madárszót,
szóljon csak az ének,
míg én homály-álmomban,
hol új nap sosem kel,
talán emlékszem majd rád,
talán elfelejtlek.

Visszhang

Jöjj el hozzám éji némaságban,
töltsd be álmaim beszélő csendjét,
simogasson szemed ragyogása,
akár a szűz napfény,
könnyes szemmel
térj vissza, ó, hisz már annyi év eltelt.

Édes álom, keserédes álom,
a mennyben kellett volna ébrednem,
ám illúziót hiába várok,
sápadt, sóvár lelkem
mélán nézi
csak az ajtót, mely többé nem nyílik.

Mégis várlak, álmomban keress fel,
hogy még mielőtt meghalok,
hadd élhessek újra csak még egyszer
pár tűnt pillanatot
szólíts, kérlek,
és súgd fülembe, hogy szeretsz, mint régen…

A Soha érintése

Mivel sosem szerettél, kedvesem,
azt gondolod, nem is fogsz sosem már?
Míg él az ember, tűnt reményeken
töpreng: ennyi az utolsó mentsvár.
De mert életem lassan tovaszáll,
nekem nem hoz már virágot a nyár?
Nem nyílik nekem már több rózsaszál,
s nem dalol a csalogány soha már?
Ha szerettél volna, s nem én téged,
s te epekedtél volna utánam,
tán nem fognának rajtam az évek,
s nem öregednék meg zord magányban.
Valósággá vált volna tán a vágy,
s nem lenne ködbe tűnt ábránd csupán…

Ha egy holló úszna…

Ha egy holló úszna,
s repülne az egér,
s a pisztráng megszólalhatna,
átvenném a helyét.

Ha egy holló úszna,
szürkévé lehetne,
ha repülne az egér,
felszállna az egekbe….

Ám ha a pisztráng szólhatna,
első szava mi lenne?

A szél

Oly borongós hangokat ont,
a városon átsikoltván,
s a tenger is úgy háborog:
a hajók elsüllyednek tán?

Az almák a gyümölcskertben
fáikról lassan lehullnak.
A tenger őrültként háborog:
végük van tán a hajóknak?

Hiúságok hiúsága

Ó, a hiú öröm mily fájdalom,
s mily fájdalmas az elmúlt dicsőség…
öröm, mely nem hoz mást, csak bánatot,
dicsőség, mely nem tarthat örökké!
Oly keserű, ha ráébred a szív,
hogy e lét körbe-körbe fut csupán,
új cél és új élet hiába hív,
semmi nincs az ördögi kör után!
Sorvadozunk csak súlyaink alatt,
s kacagnak rajtunk mind a csillagok,
a múlt bölcsei sem mondtak igazat,
ám feleszmélünk majd mind egy napon,
s együtt kiáltja ifjú s öreg:
,,Oly hiú e közdelem, ó, minek?”

A könyvmoly…

A könyvmoly biz nem pillangó,
a vasmacska sosem nyávog,
A katonacsuka nem hal,
a pirosarany nem nagy kincs,
a szeszkazán nem fűt, és nincs
fából a fűzfapoéta sem.

Fordította: Kántás Balázs

Illusztráció: D. G. Rossetti, 1948