augusztus 13th, 2026 |

Pálfi Ágnes: Papírszínház (vers), Balaskó (próza)

Papírszínház

Gyarló földi halandók!
Maholnap végre tán mi is
száraz lábbal kelhetünk át a vízen,
akárcsak hajdanán a Krisztus,
porhanyó csigákat gyűjtögethetünk
a kiszáradt folyómederben –

Hisz mindennek rendelt ideje van!

Isten majma,
ez a nyughatatlan játéklény
dehogyis komolykodik tovább
a véres háborúkat emlegetve,
amikor a hátország békés lakói is
már csak a gyilkos humorra vevők.
Naponta elsüti hát a poént,
hogy ez itt még nem a vég,
csak a kezdet,
a négy lovas talán még el sem indult,
az armageddon várathat magára.

Ha beköszönt,
a nagyevő, túlsúlyos gyermekek
hiába álmodoznak többé sült galambról,
ami ma még a szájukba repül,
kenyér se lesz, a jósok azt ígérik.
Nyápic kölyökké válnak mindahányan,
és játéklénnyé változva maguk is
felöltik önként a csíkos rabruhát,
mit kényszerből viseltek felmenőik…

(De ne tovább!
Rossz tréfa volt csak, azt remélem,
egy félresiklott gondolatfutam,
mit színpad híján így vihettem véghez.)

Balaskó^*

Ezen a tavaszon elkezdtem játszani a szavaiddal. Pedig nem történt semmi különös. Sokadszor esik meg velem, hogy kifelé áll a szekerem rúdja, lassan most már az életből is. Útravalóm vagy, elűzöd minden maradék félelmemet.

Tőled csak heveny tiltakozást remélhettünk 2005 januárjában is, amikor lekésted a József Attila 100-at Gödöllőn. S benne volt a pakliban, ami történt: hogy amikor mégis megérkeztél, már magadon kívül voltál. Hullarészegen – színjózanul. Mert akkor is neked volt igazad – súgja a fölényes túlélő odabentről.

Pedig hát miféle igazság az, hogy kár volt József Attila ürügyén összecsődítenünk a nemzedéket? Miféle remény vagy téveszme vezérelt bennünket azzal a virrasztással? Meg azzal, hogy felszólítottuk a színpadra mind a hat jelenlévő Attilát? Igazából a hetediket, magamagunkat szerettük volna szóra bírni?

Nem tágítottam tőled, mert attól féltem, ránk támadsz, szétcsapsz közöttünk, mit majomkodunk itt. A fellépők között ott voltak pedig nemzedékünk majdnem-sztárjai, költők, színészek, a nagybeteg Szabados György alázatosan várt a sorára hajnalig. Nem tágítottam tőled, mert goromba téli vihar közeledtét éreztem a csontjaimban. Aztán néhány nap múlva még te kértél tőlünk bocsánatot egy levelezőlapon, máig is őrzöm valahol, hogy nem érkeztél meg időben, hogy cserben hagytál minket.

Kimaradtál volna az életünkből? Fölényes túlélőként most akarnánk téged vissza- vagy beiktatni a jogaidba? Kimaradtunk volna az életünkből mi is?

Jól emlékszem költő-elődeinknek szentelt estjeidre a Szkénében, nem sokkal az úgynevezett rendszerváltozás előtt. Csoóri Sándor a neki szentelt estén egyszer csak felállt a székéről, és elhagyta a nézőteret. De te a színpadon folytattad, mintha mi sem történt volna. Leültél a zongorához és Bartókot kezdtél el játszani.

Alig ismertük egymást, amikor a Pilinszky-est előtt odajöttél hozzám a csak néhány napja elhunyt költő egyik versével**, amelyet nekem szántál. Hogy elmondanám-e, kérdezted udvariasan, mondhatni félénken, azzal a megkülönböztetett gyengédséggel, amit egész életedben a nőknek tartogattál. Akkor már hosszú évek óta nem mondtam más költők verseit. De neked gondolkodás nélkül mondanék igent ma is.

*Balaskó Jenő (1937–2009) költő, író, újságíró, zenetanár. Tavaly jelent meg a róla szóló kötet: „Mámorom a testvériség”. Emlékezés Balaskó Jenőre, MMA Kiadó, Budapest, 2025.

**Ez a vers emlékezetem szerint A mélypont ünnepélye volt: „Az ólak véres melegében / ki mer olvasni? / És ki mer / a lemenő nap szálkamezejében, / az ég dagálya és / a föld apálya idején / útrakelni, akárhová? // Ki mer / csukott szemmel megállani / ama mélyponton, / ott, ahol / mindig akad egy utolsó legyintés, / háztető, / gyönyörű arc, vagy akár / egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat? // Ki tud / nyugodt szívvel belesimulni / az álomba, mely túlcsap a gyerekkor / keservein s a tengert / marék vízként arcához emeli?” Vö. Pilinszky János: Kráter, Szépirodalmi, 1981, 120–121.