május 27th, 2026 |

Mátyus Aliz: Madárvárta*

*Részlet az íródó Tanyakönyvből

Molnár Katához a fülöpházi Madárvártára még kétezerhuszonötben se tudok úgy menni, hogy legalább egy tudással ne gazdagodnék. A tanyámon megörültem a pannon gyíknak, gyönyörű a zöld színe, a hímnek ivaréretten kék a nyaka, hát még ez a kék és zöld együtt! Küldtem is a képet telefonon a fiamnak, hogy kicsi gyík, hiszen kisgyerekként szerette és hosszan figyelgette őket. Azt gondoltam, hogy kicsi gyík és Molnár Katától megtudtam, hogy nem kicsi, csak hogy most a gyíkjaink mind kicsinek néznek ki a víz és élelemhiánytól. A kidőlt gémeskútfán mászott, aztán a kútgyűrűn, örömmel küldtem, gémeskút, a család férfitagjai állították, kútgyűrű, benne Bence forró nyarak estéin Anna testvérével fürdött a legszívesebben. Előhívom az emlékeit. És mire megjönnek Szicíliából hat hét után, úgy rendbe teszem a tanyát évek kihagyása után, hogy jöhetnek. Hívhatom őket. Évek teltek el, hogy nem laktam a tanyát, ami nem csak a tanyánk mellé kötött húsmarháknak volt köszönhető. Az utóbbi három évben, már négyben az elsőnek megszületett Ida, másfél év óta már a testvére, Lelle unokám is távol tartott tőle.

Ida unokám már jól fel fogja magát találni a tanyán, járt az eszemben a réten végzett, nehezebb munkák közben. Főleg, hogy Szicíliában is, ahol Sári, az édesanyja ösztöndíjas egy kerámiaműhelyben, fiam és nagy unokám keresnek, kutatnak, kísérleteznek, már találtak többféle agyagot, homokot, hamut tárgyat készíteni, mázazni. Alapanyagként szicíliai barna agyagot tudtak a műhelybe juttatni, magángyűjtésként.

Megkapva naponta készült fotósorozataikat, előszedtem Bence gyerekkori agyagmunkáit, mellé gyűjteményeit, madártollakat, fáról leesett fészkeket, csigákat. Bence már gyerekként érdeklődő volt, ilyen a családjában is mindenki. Dolgosak, tevékenyek, kreatívak, kirándulnak, levegőznek, erdőt járnak, a gyerekek tele fantáziával, és nem csak a nagy gyerekük, Ida, de már a szicíliai hetek alatt háromnegyed éves Lelle is. Hogyne hatna rájuk minden, aminek részesei, hiszen hat rám is, még levélben, képeken hozzám jutva is. Levelük másnapján másképp néztem a kemencében a hamura, tudva, hogy hamut kevernek homokkal és azzal festeni tudnak.

A május, amikor a tanyán munkálkodni kezdtem, hűvös, hideg május. Reggeleken legelőször a tüzelőt készítettem be a kemencébe, ha eső esne, ne ázzon meg, amit a tűzre szánok. Szép mintázatot mutatott a hamu. Elnézegettem, mielőtt a kemencéből kihúztam. Az erre való eszköz nem került a kezembe a volt istállóból, ma raktárból, de a horoló, a homokkapa, épp jó eszköz rá. Sok a letört ág, ezeket a viharok és a kidőlt fa, ezeket a szárazság, már csak mind az én kemencébe való tüzelővé tették. Ha naponta minél több elég, a tanya egyre rendezettebb. Tüzelek, tüzelek. És egyre közelebb vagyok a célhoz bent is, jöhet a család tanyázni. A gyíkokat figyelgetve és róluk beszélgetve már fogom tudni, amit most tudtam meg Molnár Katától. Ha egy gyík kicsi, attól még nem feltétlenül fiatal, csak nem jutott kellő táplálékhoz. És most a tanyán a gyíkok így vannak.

Ők Szicíliában, és már én is gyűjtök, itt, a tanyán. Hamut a kemencémből, homokot a liget melletti vakondtúrásokból és a fülöpházi homokbuckákból, az agyag lelőhelyét még keresem. Tudom, hogy az árnyékszékünk melletti kupac, az vályog. A nádtető újítása nélkül az ólak összeomlottak, utoljára az, ami kis dombocskát hagyott maga után. De volt egy agyaglelőhely, amiből házfalat javítottunk. Majd megtalálom. Szeretek rágondolni, hogy ők ott gyűjtenek, én a tanyán. Nekik most éppen ott jó, nekem itt. Ők heti egy napot lehetnek a tengernél, én ezen a tengernyi pusztán vagyok, napról napra. Balázspusztán. Petőfi, nem sokkal messzebbről, ha elkerült, lüktető sorokkal kárpótolta magát, tájat és jelenségeit megelevenítve. Hova szívem, lelkem / Mindig mindenhonnan vissza-visszavágyott, / Ujra láttam végre születésem földét, / A szép Kiskunságot! / Bejártam a rónát, / Melyet átölel a Tisza-Duna karja, / S ölében, mint kedves mosolygó gyermekét / Az anya, ugy tartja. // Itt vagyok megint a / Nagyvárosi élet örökös zajában, / Oh de képzeletem most is odalenn az / Alföld rónáján van; / Testi szemeimet / Behunyom, és lelkem szemeivel nézek, / S előttem lebegnek szépen gyönyörűn az / Alföldi vidékek. // Forró nyárközép van, / Kapaszkodik a nap fölfelé; sugára / Mint a lángeső, oly égető özönnel / Ömlik a pusztára… / Puszta van körűlem, / Széles hosszu puszta, el is látok messze, / Egész odáig, hol a lehajló ég a / Földdel olvad össze.

Kétezerhuszonötben a tanyán

A ködös májusközepi reggelben élénkek a madarak, sárgarigók kiabálnak bele a jó ritmusú sose csendbe. Hetek kellettek, hogy otthonérzetem legyen a tanyán. Az első nekibátorodás még áprilisban a keresztlányommal kezdődött, hosszabb tanyaelhagyás után tudtam, csak akkor nem fogok megfutamodni az első látványtól, ha rögtön megtalálom, mihez kell nyúlni, hogy a létezés minimális feltételei meglegyenek. Ha ott van a tiszta lavór, a mosogatóedény, az öblögetőtál és az összeszerelt palackos gáz, és elkészül az első ebéd, mindig ugyanaz a heuréka élmény, hogy csak ki kell nyitni a tanyát és működik. Egy jó bevásárlás és kellő vízmennyiség a tanyára szállítása után már a faluba se kell szaladgálni, kezdődhet az élet. Eszterrel az egynapos áprilisi tanyázásunk kirándulásnak számított, ő nagy sétákkal töltötte idejét, én pedig annak felmérésével, hogy viszonyulok ehhez az elhagyott helyhez és lesz-e erőm véghez vinni tervemet és olyanná varázsolni, hogy fiamék unokákkal tanyázhassanak. Akkor készültek Szicíliába utazni hat hétre, és utána. Láttam az elvégzendőket kint és bent, és láttam esélyét, hogy sikerülni fog. Ahogy elutaztak, újra megérkeztem. És csak az első éjszakákra mentem be a faluba tanár barátnőmhöz, kellett, hogy kint aludjak a tanyán. Újra enyém kellett legyen, otthonom legyen.

Első tervem az volt, hogy embert keresek és a kidőlt jegenyéket, akácokat, letört ágakat összevágatom, aztán az egyedüllét mellett döntöttem, megoldást találok mindenre, magam csinálok mindent, ha egyedül maradok, közben íródik bennem a könyv, amikor időm marad, megkeresem az ismerősöket, ha hosszabb időm, beszélgetéseket készítek velük. Autóval bejárni nem tudtam a tanyára, a rétet határoló bokros az utunkat úgy benőtte, magam is úgy jutottam be, hogy ki kellett tördelnem ágakat. Metszőollóval és kézifűrésszel öt nap alatt értem el, hogy az autó bejutott. Felváltva végeztem a kinti munkát és dolgoztam a konyhán.

És kitartottam, pedig nyugtalan lettem, hiába kerestem az okot, nem racionális volt. Vagy talán mégis, mert az újrakezdés a pár Pesten töltött hideg nap után még egy kevésbé mély hullámvölgytől eltekintve akkor hozta meg a várt állapotot, amikor kellő tanyaélmény állt mögöttem, elégséges munkával. Beszélgettem a madarász házaspárral, egyeztettem időpontot a Nemzeti Park helyi parkőrével, akivel ugyan nem találkoztam a Nemzeti Parkok országos seregszemléjén a Vajdahunyad várban és az ezzel egyszerre megnyílt A homok és a szik birodalma mezőgazdasági múzeumi kiállításon, de ismertük egymást. Ő persze mehetett Pestre máskor, nekem sürgős volt az ott szerezhető élmény, ott nézelődtem az első látogatók között. Kerestem az alkalmakat, hogy érzelmileg mind közelebb kerüljek a Kiskunsághoz, a tanyához, és megtörtént, amikor az egyik videón megmozdultak a gulipánok és hosszú-hosszú, igen vékony lábuk követhetetlen gyorsasággal mozogni kezdett, kicsi testükkel mintha a vízen és nem is a vízben járnának. A ritmus, amiben a szemem láttára mozogtak, ahogy szárnyra kaptak, az ezerkilencszáznyolcvanas tanyavilághoz vitt vissza. A még létező tavak világához. Ahol együtt foglalták el a víz szélét a Kondor tóban a gólyatöcsökkel, szárcsákkal, egyéb gázló madarakkal, én pedig álltam kellő távolságra és csodáltam őket. Hosszú, piszkafa lábukkal olyan kecses mozgásra voltak képesek, nincs az az emberi mozgás, tánc, ami vonzóbb lett volna. A vajdahunyadvári kisfilm előhozta az érzékletes emlékeket, az újabb hosszú beszélgetések a tanyaiakkal visszahozták a nehéz napokon túli tanyai legjobbakat is, na és ekkor megéreztem, amit addig hiába tudtam és vártam, hogy jön majd, addig hiába is aludtam a tanyán, az érzést, hogy megérkeztem. A tanyán vagyok, most egyedül, de jól benépesített tanyai múltammal. Annak a sok-sok napnak az örökségével, ami a tanyai életem. És aminek során évtizedek alatt mindenféle megtörténhetett velem és mindez csak ott történhetett meg velem. Még az a hajnal is, amikor Görögországba készülve a fiammal, őt a tűz után újonnan felépített ház padlásán, alvóhelyén hagyva, a jegenyékkel oválisan körbevett réten találtam magam, a csillagokat még ott rezgette az égig érő jegenyenyárfák levele, a hold is ott sarlózott a helyén, mellette a mindig épp ott közeli csillag, s annak az ó, nagy kerek ég, dicsőség, fényesség Isten palotája térnek a közepén a világban annyira nagyon otthon érezhettem magam, hogy tudom, beleborzongtam. Lefeküdtem a földre, a rét közepéről olyan volt az a jegenyékkel szegélyezett tér, mint egy óriási koporsó és áramlott az erő a földből belém. Még a jegenyék levelének csattogó zsivaját is újra hallottam, és valóban, nem csak a tudás miatt, hogy ott a magasban mindig fúj a szél. És még tenyerem emléke is újra éledt, amint megéreztem a lándzsás útifű bóbitáját és kezemet úgy húztam rajta végig, hogy nem szakadt le.

Ettől kezdve Kerekegyháza, a falu, ahova menni kellett megvásárolni hiányzó dolgokat és ahova én csak muszájból indultam, hozta az élményeket. Megláttam a kerékpárján Bende Balázst, akiről tudtam, hogy nem él már, de annál inkább szaladtam és kiabáltam utána, sajnos nem hallotta meg. Én pedig nem értem el. Pár nap múlva újra láttam és akkor már bekanyarodtam a Bende-tanyára, hogy legalább Bende Balázsnét, Icát lássam. Mindig jókat tudtunk beszélgetni, csak menni fog most is, hiába telt el azóta tíz-tizenöt év.

Újra éltek már a régi kapcsolatok, Erdélyiné Gizike háromgyerekes, a tanyavilágban városba illő komfortos házat építő lányát láttam hazafelé sietni a dűlőút másik oldalán lakó német Michaélától, akit még nem ismertem, de már sokat tudtam róla. Meg fogom kérdezni tőle, milyen nyelven beszélnek. Én is szívesen beszélgetnék vele, érdekel, miért jön ide a tizenkilencedik századba valaki Németországból. A párjával jött, aki pár év után elment. Michaéla egyedül maradt a balázspusztai tanyavilág egyetlen nyaralójának épült tanyájában. Aminek korábbi tulajdonosa egy volt ávós volt, aki a kocsmáros feleségéről azt híresztelte, hogy ügyvéd. Annak idején ezt nem tudtam róla, de hogy a szomszédból átkóborgó birkát az ablaküvegén keresztül lőtte le, igen.

A tanyavilág azonos pusztán lakói tudnak egymásról mindent. Ha nem is avatja be őket a másik, a dolgok kitudódnak. Ha öregségemre, ne adj isten, elmenne az emlékezetem, ezerkilencszáznyolcvantól nyugodtan kérdezhetném a balázspusztaiakat, hogy s mint volt. Még ifjabb Bende Balázs is, aki után apjának vélve futottam a faluban, amikor bemutatkoztunk egymásnak, hozzátette, hogy már hallott rólam. Azért, ha hátra néz, nem ismert volna meg. Ő gyerek volt, én meg nagyon fiatal, amikor a szülei révén találkozgattunk. Ő még fiatal, nem tőle kérdeznék magamról, én informálódni nem az ő korosztályához, hanem a sajátomhoz mennék. Bennük már a történések tudásán kívül is összeállhatott egy kép rólam, ahogy bennem is róluk, így érdekesebb lenne magamról hallani.

Bende Balázs és családja

Vannak emberek, akikről mindenki jót mond. Pusztafalun, a Zemplénben Zeher Imre bácsi, a falu egykori bírója volt ilyen, de ő a falu nagy változásai idején adott olyan tanácsokat, amik segítettek. Bende Balázst a balázspusztai tanyákon segítőkészsége miatt dicsérik. Nem lehetett olyan napszakban hívni, hogy ne ment volna, ha azonnali segítség kellett. A mi tanyánkon akkor járt először, amikor a gémes kutunkat tisztította ki. Aztán jött és búvárszivattyút szerelt fel a kútra, nagy volt a kertünk, e nélkül nem lett volna olyan Micsurin kertjébe illő termésünk, mint volt. Paradicsom, paprika, karalábé, káposzta, karfiol, mindent magról vetettünk, a palántázni valót vittem belőlük a szomszéd tanyákba, örültek neki. Nem sorolnám tovább, mi minden volt a kertben, de azért a dinnyét, mákot, tejes kukoricát mondom, mert a görög és sárga dinnye zárta le a kertet a rét felőli oldalon, a mák pedig két sorban végig ment a kert hosszában középen, Bence édesapja ajánlotta, legyen így, majd meglátom, milyen gyönyörű lesz a kert tőle, ha virágzik, és a kukorica indította a kertet a másik oldalán, a szőlő és gyümölcsös felől. Persze, hogy ezeken kívül is termett ott mindenféle, volt a kertünkben, még mángold is. Azt szobrász barátunk ajánlotta, de talán ő is ültette el. A kezdetekben, a tanyatüzet követően, az új ház felépülte után nagy volt a tanyán a vendégjárás, az esti locsolást a szivattyúra szerelt gumicsővel és az arra szerelt körkörösen spriccelő szórófejjel szívesen helyezgettük tovább, addig kellett egy helyben hagyni, amíg jó mélyen átázott a homok. Kifogyhatatlannak látszott a kútvizünk, minél többet locsoltunk, annál jobban felgyűlt a vize. Ha a szivattyú leállt, hívtuk Bende Balázst, megcsinálta. Mindig megcsinálta, ha sokat is szerelt rajta. Aztán amikor úgy fordult a helyzetünk, hogy a búvárszivattyú feleslegessé vált, és még ekkor se a kút vize fogyott, csak az életünk alakult másképp megszülető fiunk miatt, jött Bende Balázs, a szivattyút leszerelte, kérdezte, eladó-e és megvette. Én, hogy nem volt többé, csak a berántása miatt nem bántam. Komoly erő és ügyesség kellett hozzá, nekem néha nehezen sikerült. Különösen, ha tartottam tőle.

Bende Balázzsal a legemlékezetesebb emlékem nem az maradt, pedig maradhatott volna, mert akkor ismertem meg, amikor lemászott a kútba. Láttam, hogy erős, bátor és ügyes, de tudtam is róla. Az meg, hogy micsoda bizalommal kell lennie az emberek iránt, ekkor fogtam fel, hiszen nekünk kellett kihúznunk a feje fölött az üledékkel teli vödröt egy vastag kötéllel, amit annyira megtöltött, hogy mindig visszacsurgott belőle, néha a fejére is, és mégse jutott eszébe, hogy esetleg a vödör is visszaeshet és nincs egy kútgyűrűben annyi hely, tehát csak rá. Az más, hogy mi fent tudtuk, hogy semmi áron el nem eresztenénk a vödör kötelét, hiába volt nehéz húzni a vastag kötél miatt, nehéz volt átfogni, de hogy ő ezt magától értetődőnek tartotta odalent, csak meghökkentő volt.

A nagyon emlékezetes Balázzsal az az éjszaka volt, amikor a tehene ellett. Átjött értem, hogy megnézhessem. Mikor már órák óta kínlódott a tehén és a borjúból a lábán kívül semmi se látszott, Bende Balázs felsőtestével az istálló falának feszült, lábával a tehén farának és húzta a borjú lábát teljes erejéből. Pár másodpercet pihent, megbiztatta a tehenet és nekirugaszkodott újra. Hajnalodott, mire a kisborjú egészben megmutatta magát. Anyja már nyalogatta, nógatta, hogy keljen fel, Balázs úgy segítette őket mozdulataival, hogy azokon nem látszott a teljes éjszakán át tartó erőkifejtés. Ő is szerette az állataikat és a felesége is. Amikor hosszú-hosszú idő elteltével, kétezerhuszonöt nyarán, Balázs halála után tizenöt évvel meglátogattam Bendénét, még szemerkélő esőben is csak akkor jutottunk be a konyhába Balázsról beszélgetni, amikor már az állatokat, mindegyikről megtudva valami fontosat, megnéztem. A kecskék a gidáikkal új szerzetként tető alól néztek vissza ránk, egyre jobban csak mi áztunk. Megtudok a megvásárlásuktól a gidák születésééig és növekedésééig mind a mai napig minden részletet. Ahogy Ica mesél, lefoglalnak a történetek, tovább, utunkba a házuk felé néma kacsák, kakasok, tyúkok, a szabadon élők nagy területen, kíváncsivá tesznek a róluk szóló mesék folytán. A tyúkok maguk keresnek költő helyet maguknak, ülnek a tojásaikon, és csak akkor mutatják magukat, amikor a csirkék száraz pelyhecskéikkel, nagy csipogással a konyhaajtó elé érnek a tyúkanyó körül, bejelentkeznek a gazdasszonynál. Ica meséli, a minap, mielőtt az eső leesett, tizenketten jöttek, bölcsen tették, mert fél óra se telt el és az az érkező eső nem hiányzott volna a kiscsirkéknek. Előtte egy kotlós tizenhárom kiscsirkét hozott magával. Amint beértünk a konyhába, dobozban rögtön megláttam egy fészakalját. Beszélgetésünk alatt ott csipogtak, Ica hozzám is beszélt, hozzájuk is szólt, szereti, hogy újra és újra megörülhet, hiszen tyúkjai folyton újabb és újabb csirkékkel lepik meg. A sok baromfi az udvaron mind más korosztály. Ica sokat tud róluk. És egyáltalán is, sokat tud.

Különleges emberei ők a tanyavilágnak. Bende Balázsról tudva levő volt, hogy olvasnak az asszonyával együtt. Hogy mikor, azt persze nem tudta volna megmondani senki. Annak idején kertjük a háznál és még két helyen volt, és ez mennyi kapálással járt. Mikor a kis Balázs megszületett, vitték magukkal kosárban, a kosár alá széket is vittek. Mire nem csak szopott, hanem evett is, fél tizenkettőkor a már ebédet váró kisgyerek maradéktalanul megkapta a magáét otthon. Nem siettek őt óvodába adni. Hol lehetne jobb helyen, jó az, ha minél tovább velük van.

Most Ica és fia működnek együtt a tanyájukon, a kilencven tehénhez három éve vettek egy bikát, elégedettek vele, ahogy azzal is, hogy a bérelt földdel kiegészített földjükön az állatoknak szükséges takarmányt meg tudják termelni. Mások kétezerhuszonötben már a Dunántúlra mennek takarmányért. És ugyan a szárazság felveti a lehetőségét, hogy erre ők is rákényszerülhetnek, de egyelőre ők még nem.

Náluk jártomkor épp paprikapalántát ültettek, Ica mutatta, hova, a fia tette a földbe. Már a konyhában voltunk, amikor Ica fiának a keresztapja telefonált, hogy kellene neki palánta, mindenki szabadkozni kezdett volna a lehetséges helyzettől, hogy az bizony már nincs, de ő olyan magától értetődően mondta, hogy ő már nincs kint a kertben, de a fia, úgy gondolja, már mind elültette, mintha az ellenkezőjét mondta volna. Rátelefonált a fiára és kiderült, hogy valóban. Ha pár száz méterre vannak egymástól, Ica akkor is telefonon éri el a fiát. Nehezen jár, ehhez egy partvisra támaszkodik, de erről is nevetve beszél. Van megoldás. Találunk.

Bende Balázs utolsó három évének meséje is felesége egyensúlyáról tanúskodik. Szerencséjük van egymással a fiával, egy a természetük. Végzett a kertben, indul tárcsázni. Két ember, anya és fia az éjszakán kívüli időt együtt tölti. Ica főz, szerinte gyorsan és jót, és nincs benne miért kételkedni. Sem amíg Bende Balázs élt, sem azóta, boltból még nem vettek megtermelhető növényt, húst. Megvan mindenük. Panasz nélküli emberek.

Illusztráció: Szamosközi A.