Miért írok… ? (Oláh Tamás, Saád Katalin, Simai Mihály)

Oláh Tamás

Miért írunk verseket?

„A költő nem érti az életet, – írja Kosztolányi – éppen azért ír, hogy az írással mint tettel megértse.” – Dylan Thomas meg azt mondja: „Költészetem a sötétségből némi világosságra törő személyes küzdelmem jegyzőkönyve.” A vers bódító hatalommal bír. A jó vers olyan gyönyörűséget tud kiváltani, mintegy szerelmi együttlét.^{^[1]} A versalkotás folyamata ezért kötődik gyakran a flow-élményhez. A flow, az Amerikában élt neves magyar pszichológus Csíkszentmihályi fogalma. Olyan állapotot ír le vele, amikor az alkotó teljesen belemerül a tevékenységébe, elveszítve az időérzékét. A versírás folyamata során a tudatos gondolkodás és a tudattalan fantázia világa egymásba olvad. A költő nemcsak érzelmeit fejezi ki, hanem szavakba önti azt is, amit tudattalanul érez vagy észlel. A versben az érzés megragadása, a gondolat tettenérése a nehéz feladat. Felidézni az élmény összes elemét, észlelhető és kifejezhető vonását, és külön világot alkotni belőle. A költő a tudat közvetlen ellenőrző szerepét kikapcsolja. Hidat képez az olvasó és a költő között a legmélyebb, legigazabb érzések átélésére. Minden pillanatunkban érnek plasztikus hatások a külvilágból, ezek alakítják viselkedésünket még mielőtt teljesen tudatossá válnának. Ezt a sok érzést, képet, benyomást, melyben ott szunnyad egész előző életünk emléke is, nem lehet csupán versírási technikával megragadni. A versírás nem pusztán tehetség vagy ihlet kérdése, hanem egy különleges tudatállapoté is, amelyben az alkotó belső rendet teremt a káoszból, új kapcsolatokat fedez fel a szavak között. A költészet ezáltal tudja a szorongás, a gyász, a szerelem, a magány hétköznapi nyelven nehézen megfogalmazható érzéseit is átélhetővé tenni.

„A művész élete szükségszerűen tele van konfliktusokkal”, – mondja C. G. Jung, hiszen vágyakozik ő is, mint minden ember a boldogságra, a létbiztonságra, miközben alkotói szenvedélye mindenen átgázol. Emiatt lesz tragikus sok művész sorsa. Kevés az olyan nagy költő, akinek ne kellene drágán fizetnie az alkotói tűz isteni szikrájáért – teszi hozzá. Az érzelmek és a költészet kapcsolata elmélete szerint az emberi lélek mélyén rejtőző kollektív tudattalanban rejtőznek, az archetípusokban nyilvánulnak meg, és térnek vissza gyakran a versekben, kifejezve az emberi lélek egyetemes állapotait. Egy-egy vers megszületése során a költő képes kapcsolatot teremteni ezzel a tudattalan réteggel, és ennek eredményeként születhetnek olyan sorok, amelyek nem csupán a szerző személyes tapasztalatait, hanem egy mélyebb, közös emberi érzést is tükröznek. Az anya-archetípusban az anya a biztonság, szeretet és oltalom képe, de néha a veszteségtől való félelem vagy a túlzott kötődés is megjelenik benne. A hős-archetípus a küzdés, próbatétel és önmeghaladás alakja, aki belső vagy külső akadályokon keresztül válik érettebbé. Az árnyék az elfojtott indulatok, félelmek és „nem vállalt én-részek” megjelenéseként törnek felszínre. A sötét, nyomasztó képek az én belső feszültségeit és rejtett szorongásait fejezik ki. Az árnyék ilyen módon a lélek mélyéből feltörő, kontrollálatlan érzelmi erőként jelenik meg. Az anima az érzelmi, intuitív női princípium, az animus pedig a racionális, akarati férfias oldal; mindkettő a teljesség felé vezet. A sötétség kifejezése jelenthet félelmet, az út szó utalhat az életútra, a tenger leírása a költő tudattalan világára.

A vers ritmusa, ismétlései és hangzása közvetlen fiziológiai hatást is kiválthatnak: lassíthatják a légzést, fokozhatják, segíthetik az asszociatív felidézést. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy a vers nem feleltethető meg egy az egyben a költő valóban átélt valamely eseményével, élettörténete epizódjával, a lírai én és a szerző nem ugyanazon személyek.

A költészet nem csupán az emlékezés, hanem az álmodozás folyamata is. Az álmok, ahogyan S. Freud kifejtette, az emberi lélek tudattalan vágyainak és félelmeinek színpadán játszódnak le. Sok költő számára az álomvilág ezért lesz gazdag ihletforrás, hiszen itt nincsenek határok, minden kép és érzés szabadon formálható.

A költő tulajdonképpen mikor érzései ködéből a látható és érthető világosságba emeli élményeit találja meg verse valódi tartalmát és formáját, magában a versírás munkájában, — árnyalja tovább az alkotás folyamatát Szabó Lőrinc. Az emlékek, mint említettem, nem mindig tudatosan, hanem gyakran a tudattalan rétegekből bukkannak elő. A költészet segítségével ezek az emlékek újraértelmezhetők, új formába önthetők. (Ezt az újraértelmezést a pszichoanalízis során is gyakran alkalmazzák, ahol a páciensek szabad asszociációval, történetek és emlékek felidézésével próbálják feltárni belső konfliktusaikat. A versírás is egyfajta terápiás folyamat lehet, amely során a költő feldolgozza múltbeli élményeit, érzéseit, és ezek által új értelmet adhat számukra.)

A vers megnyugtathat, felszabadíthat érzelmeket, vagy akár terápiás segítséget is nyújthat. Ezért használják például sikerrel a verseket az úgynevezett versterápiában. A pszichológia segít megérteni, hogy miért és hogyan születik meg egy-egy vers, hogyan formálódik a költői kifejezés, és miként válik a költészet az emberi lélek egyik legfontosabb kifejezőeszközévé. Azt vizsgálja, hogyan működik az emberi elme és érzelemvilág, míg a vers ezeknek az élményeknek a sűrített, képekben és ritmusban megfogalmazott formája.

A kidolgozás aprólékos és sok szempontot figyelembe vevő munkáját minden költőnek el kell végeznie verse megírásakor. Ennek mozzanatait írja le Edgar Allan Poe híres költeménye, A holló megírása kapcsán. Részletesen beszámol arról, hogyan alakult ki a vers terjedelme, szerkezete, az egyes sorok hossza, mi volt a refrén szerepe. A tanulmány beavatja az olvasót abba a munkafolyamatba, ami azalatt megy végbe, míg egy vers eléri a végső és hatásos formáját.

A boldogság egyik forrása az alkotás. A kreativitás akkor bontakozik ki, amikor az ember örömmel, teljes figyelemmel és belső motivációból alkot. Az ember akkor érzi magát igazán élőnek, amikor képességeit kihívásokkal teli, értelmes célokra használja. S. Freud szerint a művészetek, így a költészet is, egyfajta szublimációs folyamat. A szublimáció során a belső, gyakran elfojtott vágyak és konfliktusok elfogadható, társadalmilag hasznos formában kerülnek felszínre. Egy vers születése során a költő feldolgozza ezeket az érzelmeket és belső konfliktusokat, majd ezeket lírai formában közvetíti a külvilág felé. Ezért írunk verseket, ezért is.

A költő a nyelvet nem közvetlen közlésre használja, hanem építőanyagként. A szavaknak a versben, elvont jelentésüknél, mondattani szabályainál teljesebb és érzékenyebb valóságot kell életre kelteniük, mintegy kihasználva a nyelv szemantikai pontatlanságát. A jó verset éppen ezért nem lehet elmesélni, magyarázni, valójában elemezni sem, hanem el kell olvasni, esetleg többször is, más módon nem lehet megtudni milyen. Két követelménynek kell egyszerre megfelelnie, egyfelől követnie kell a versírás írott és íratlan szabályait, másfelől valami újszerűt kell létrehoznia. Akik megszokták, hogy a lírában a többet sejtető nyelv magas lebegését keressék sem elégedhetnek meg azonban azzal, hogy egy vers megfejthetetlen maradjon. Ha a versben kuszaság van, vagy jó esetben egy élénk elméjű egyén erőlködését fedezzük fel csupán benne, s nem találunk fogódzót, mely segít a magába gubódzódó költő asszociációit az érthetőség nyelvére lefordítani, vagyis az értelmet vagy inkább megérzést foggá tenni a vers kemény dióhéjának a feltöréséhez, a „költemény” számunkra értéktelen szóhalmaz marad. Bár vannak olyan versek, amelyeket e talányos nyelven írottak közül sikerül feltörni, a kényszerítő agymunka elpusztítja azt a gyönyörűséget, amit az igazi vers okozni tud.

„Minden igazi költő, sőt író is, többet igyekszik elmondani, mint amit a nyelv logikai szövete megenged: rácsnak tekinti csak, amelyen különféle fogásokkal kell mondanivalója lényegét átcsempésznie.” – írja Németh László. Ez igaz. Minden szó felidéz valamit és meghatároz. Míg a prózában a meghatározás a szó elsődleges funkciója, a költészetben a felidézés. Ha a szó, amit a költő használ csupán általános jelentést mutat, vagy már túlságosan sokszor használták valaminek a leírására nem vált ki hatást. A költőnek úgy kell megalkotnia a művét, hogy miközben megpróbál eleget tenni az olvasói elvárásoknak újszerűen kell kifejeznie a témát, olyan módon, ahogy még senki se írta meg. Nem szabad azonban eredetieskedőnek lennie. A valóság elemeinek kell látomássá nemesedniük.

A költő azonban nem egyszer komédiás módjára alkot, és az ellentét kidomborításának kedvéért fogalmaz meg, elevenít meg valamit, amihez látszólag nincs semmi köze. Az alkotás lélektanának ebben a mélységében immateriális területen zajlanak le a versíró lélektani drámái, s a művek anyaga maga a tiszta képzelet lesz. Minden filozofikus, vallásos téma a nagy költőkben vízióvá válhat, legyen a vers kiindulópontja a Sátán vagy a bukott Angyal, olyan képet tud festeni róla, hogy az Úr méltó ellenfele lesz- írja erről Szabó Lőrinc.

A valóság és a vers világa soha nem kerülhet szembe egymással. Nem lehet eltérés az alkotás célja és a nyelvi kifejezés tartalma között. Semmi olyan titokzatos elem nem kerülhet a versbe, amelynek nincs értelme, ami nem a szerző alkotói szándékából ered. Egy jó versben ugyanakkor kerülő utakat kell találni, nem azért, mert fél kimondani az érzelmeit. Kimondja ő is csak másképpen. „Hosszú huzalrendszerekbe vezeti – tárgyakba, természetbe, képekbe –, úgy transzformálja, erősíti, mint az áramot.” – mondja Nemes Nagy Ágnes. Enélkül, teszi hozzá, nincs magasfeszültség, s magasfeszültség nélkül nincs jó vers. S ne feledjük az alkotásban maga a tevékenység válik jutalommá.

Levelemben a miért írok kérdésre a választ elsősorban a lélektan oldaláról próbáltam megközelíteni, mert közös a céljuk: az ember belső világának feltárása. A pszichológia elemzi a lelki folyamatokat, a költészet pedig átélhetővé és érzékelhetővé teszi őket: a versek nemcsak irodalmi alkotások, hanem az emberi lélek fontos lenyomatai is.

[1] A címben feltett kérdésre egy régebbi tanulmányom gondolatait is felhasználva próbálok választ adni.

Saád Katalin

„Üzenet a palackban”

„Miért írok?” Egy teljesen hétköznapi okból. (Is.) Az élőlények ki akarják fejezni magukat. Megkeresik és megtalálják a módját. Nemcsak az ember és az állat, de még a növény is. Kertben élve nap mint nap elér egy-egy növény üzenete. Egy idős, hatalmas platánfa közlési szándékának csodás bizonyítékát adta Enyedi Ildikó 2025-ben bemutatott Csendes barát című filmje. A kutatók elektródákat szereltek a fa törzse köré, és a fa kapcsolatba lépett az iránta érdeklődőkkel. Hogy az állatok kommunikálnak – közismert tény. Egymással is, velünk is. Ám írni és olvasni csakis az ember tud az élőlények közül (sok más egyéb kifejezési eszköz mellett, amelyek szintén csak az embert jellemzik). A szó kimondása és a szó leírása különös súllyal esnek latba. Mind pozitív, mind negatív értelemben. Mert nemcsak lehetőséget ad az embernek az önkifejezésre, hanem felelősséget is ró rá akkor, amikor artikulálja vagy írásba foglalja mondandóját. Több ezer éves fogalom az „írástudók felelőssége”.

Egész életemben ódzkodtam az írás-tevékenységtől. Ráadásul e körülményt, ha csak alkalmam adódott, igyekeztem világgá kürtölni. Öregségemre rájövök, hogy berzenkedésem csak afféle „balerina-hiszti” lehetett. Mostanában, így a 82. életévemet taposva, alaposabban belegondoltam. Arra a belátásra jutottam, hogy a „szeretek-e, vagy se, írni” kérdése esetemben kizárólag érzelmi hozzáállás, és teljesen inadekvát felvetés ahhoz a tényhez képest, hogy írástudónak tekinthetem – és kell tekintenem – magamat.

Két éve jelent meg utolsónak szánt könyvem (Sár és ragyogás, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024.). Bár nem nagy az az írói oeuvre, amit magam mögött hagyhatok, tizennégy éves koromban kezdtem naplót írni, tehát azóta van írásbeli nyoma, hogy szükségét éreztem a bennem és körülöttem végbemenő történések papírra vetésének. Két év híján hetven éve írom le, amit érzek és gondolok. Hatalmas tömege gyűlt össze a kézzel vagy géppel írott papírlapoknak. A megjelent írások mellett kéziratok, de főleg naplójegyzetek, levelek, levélmásolatok. (Minden „ódzkodás” dacára.) Elhatároztam, hogy rendet vágok köztük. „Rendezem a hagyatékomat.” Ahogy tevékenykedem, belelapozok ebbe, abba. Egy időben szerződéses munkatársa voltam a színházi szakfolyóiratnak. Bár bevett szokás, hogy a kritikusok később kötetbe rendezik az írásaikat és megjelentetik – mint elavult betűtengerre, úgy gondoltam vissza színházzal foglalkozó irományaimra. Eszembe se jutott, hogy könyvet készítsek belőlük.

A hatvanas évek végén kezdtem szakcikkeket írni. Épp az idő tájt, amikor a színházművészet világszerte fordulópontjához érkezett. Fantasztikus társulatok alakultak, hogy megújítsák a színház formanyelvét, hogy megfogalmazzák, mi a színház, mikor és mi által történik meg. Hogy szembeforduljanak a mimikri-színházzal, a hitelét vesztett konvencionális kifejezési módokkal, hogy szakítsanak azzal, ami kommersz és ósdi lett akkorra; az archetipikust keresték a sztereotip fordulatokkal és sablonos megoldásokkal szemben. Színházi forradalom zajlott. Szerencsére édes hazánkban is erjedni kezdett a változás vágya. Szerencsére még időben megszülettek és éppen beértek azok a színházi alkotó tehetségek, akik a változás és változtatás vágyával és képességével léphettetek előtérbe.

Az erjedési folyamat lecsapódásának egyik legjelentősebb helyszíne a Kaposvári Csiky Gergely Színház lett. Kimondhatatlan szerencsémre 1973-ban elhívott oda segédrendezőnek Zsámbéki Gábor. A megelőző évben a budapesti Nemzeti Színház tagja voltam. Egy napon a színházigazgató Marton Endre egyik produkciójának próbáját kísértem figyelemmel. Mintegy épp „betanultam” segédrendezőnek. Ahogy ott ülök Marton mellett, egyszer csak felém fordul: – „Tudja, mi lesz a maga dolga? Krónikás lesz, mint Tinódi Lantos Sebestyén!” – „Ez bolond!” – állapítom meg magamban tiszteletlenül és teljesen felháborodva, mivel én a színházcsinálás gyakorlati része után áhítoztam.

Fél évszázad múltán olvasva ezeket a régi írásokat, bocsánatot kérek az 1979-ben elhunyt színigazgató emlékétől. Meglepnek színházról szóló írásaim.

Mert hűséges lenyomatai a magyar színház történelmében kivételes időszaknak, amely után a „régi módon” már nem lehetett (és lehet) jó, azaz hiteles színházat csinálni. Ám a színház, ez a csodálatos fenomén a jelen idő művészete, a színész és a közönség „hic et nunc”(itt és most) találkozásából születik. Önteltségre vallana, ha azt képzelném, írásaim elolvasása föléleszthetik azt a katartikus élményt, amit a néző egy-egy előadás láttán egykor megélhetett. De föléleszthetik és továbbadhatják a fiatal színházi alkotók számára az akkori a küzdelmek emlékét és betekintést nyújthatnak az akkori színházi műhelyekbe; hiszen sok esetben tanúja és krónikása lehettem a történéseknek, eseményeknek.

A tervezett kötetnek egyelőre munkacíme van: Jelentés a színházról (Múlt század utolsó harmad). Bár hosszú életem során bizonyára nagyon sok szót írtam le és sok leírt szót elolvastam, sose gondoltam rá, hogy a valaha oly nagyon imádott színházművészetnek a jókor papírra vetett – jó helyen és jó időben – vagyis megfigyeléseimet pontosan megfogalmazott szavakkal és mondatokkal rögzített észrevételekkel még tehetek egy utolsó szolgálatot. Ha elkészül a kötet, palackba zárom és a hullámok közé vetem.

Hagyatékrendezés közben a föltett kérdésre is megérkezett a pontos válasz. „Miért írok?” Mert ez a dolgom. Mert az a feladatom, hogy mint írástudó, éljek a felelősséggel: hagyjam hátra örökül a megfigyeléseimet, gondolataimat, észrevételeimet, érzeteimet. A „lábnyomomat e bolygón”. Akár direktül, akár indirektül. Annak a számára, aki (keresi, mert érzi, hogy keresnie kell) és meg is találja a palackot. Kibontja, és ráismer a neki szánt üzenetre.

Simai Mihály

11 + 1 tézis a „MIÉRT ÍROK?” körkérdéshez

… mert mindennap a teremtés hajnala van.

… mert ha írok, tudom, hogy rendeltetésszerűen használom magam.

… mert nem azért írok, hogy éljek, hanem azért élek, hogy írjak.

… mert ír szavunknak nem csak az igei, a főnévi jelentéstartalma is mélyértelmű.

… mert az írás kegyelmi állapot.

… mert minden költői szándék megnyílás annak a Leírhatatlannak, akinek arcát valamennyien viseljük.

… mert a Hit maga a jövőkép, s a jövőkép mindennél fontosabb az én generációm és a többi korosodó számára.

… mert egy hitehagyott társadalomban Istenről szólni a szentségtörés megtörése.

… mert a költő a Misztérium embere.

… mert az Élet nevű Misztériumjáték különleges szépsége, hogy a végén a vég csak felvonásvég. A Misztérium kiteljesedése következik, azaz a Végtelenkezdet.

… mert minden vers teremtett világ / és vers a teremtett világ is / Ige Isteni üzenet: világíts! /

… mert a NAPÚT, a szerkesztőség, a szerzőgárda, csupa baráti inspiráció számomra.