Miért írok… ? (Hegedűs Imre János, Lakatos-Fleisz Katalin, Szappanos Gábor)

Hegedűs Imre János

MIÉRT ÍR ÖN?

Miért írok én?

Nem tudom. A kérdésre csak példabeszédekkel lehet válaszolni.

Miért írt a vak Homérosz? Azért, mert azáltal visszanyerte a LÁTÁS képességét, meglátta gyorslábú Achillest, leleményes Odüsszeuszt, szép Helénát, a csodálatos Nauszikaa-t.

Dante az írás erejével emelte égi magasságba angyali Beatricéjét, Petrarca Lauráját, Boccaccio Fiametáját, William Shakespeare szonettjeinek rejtélyes asszonyát, a Sötét Hölgyet, (Dark Lady-t.)

Azért írtak ők, hogy létrejöjjön mindaz, ami addig nem volt, ami addig nem létezett, ami addig nem élt. Csak általuk, csak velük, az igazi nagyokkal lehet példálózni, csak velük lehet behatolni abba a régióba, amelyben – akárcsak a népmesék hősei – bűvös erőhöz, hatalomhoz juthatunk. Térdig, derékig, nyakig vágja bele a földbe a hétfejű sárkányt a disznópásztor legényke.

Igen, rejtélyes erő, delejes képesség kell ahhoz, hogy felépítsék a költők, az írók, a festők, a zeneszerzők azt a Bábel tornyot, amely soha nem omlik össze.

Sokan megnevezték ezt az erőt. Somerset Maugham „az ördög sarkantyúját” emlegeti, Ady Endrét „az acélhegyű ördög” hívja arra a csatamezőre, ahol a betű, a szó áthághatatlan hegység, dzsungel, esőerdő, de verejtékes, bozótvágó munkával édenkertté lehet változtatni.

A mi drága Jókaink A jövő század regényében utánozza a Mindenhatót, törhetetlen, mégis hajlékony anyagot teremt, amely alkalmas repülő gép építésére, ichor ennek a csodálatos anyagnak a neve.

Csak az nyúljon pennája után, csak az vegye kézbe a tollat, aki rendelkezik ezzel a tulajdonsággal, ha be tud lépni a teremtés misztériumának a kertjébe, ha utánozni képes azt a nagy szellemet, amelyik létrehozta ezt a világot.

A székelyek prófétája, Tamási Áron soha nem írt. Munkája végeztével mindig azt mondta: „Teremtettem egy novellát.”

S hogy az alkotásnak van kezdete, de vége nincs, jól példázza Gaudí halhatatlan műve, a Sagrada Familia-templom Barcelonában. Épül, de torony-erdejéhez mindig hozzá adnak még egyet.

Madách a „végtelenség érzetével” küszködött, és akárcsak példaképe, Goethe ő is lerombolja a létező és az imaginárius, a valós és a transzcendentális világ közötti falat.

Ernest Hemingway egyszerű, végtelenül egyszerű eszközökkel és köznapi történettel bizonyítja, hogy az ember legyőzhetetlen. (Az öreg halász és a tenger)

Bernard Shaw paraboláiban is hasonló az intelem, a krédó. Inkább a halál, inkább a máglya, mint a cselekvés, mint a szabad akarat megvonása. (Szent Johanna)

Szolzsenyicin írótolla egy világhatalmat, a glóbusz legnagyobb diktatúráját győzi le jelképesen. Ő példázza rendületlenül, hogy rendre mindenhol ledőlnek az önkény, a zsarnokság falai, s megmaradnak a költők, az írók, a komponisták alkotásai.

Így, csak a nagy szellemekre függesztett lehet válaszolni arra a kérdésre:

Miért ír ön?

Azért írok, mert a belső kényszer, az önkifejezés ösztöne találkozik bennem a külső világ imperatívuszaival, ezáltal szinte elviselhetetlen izzás keletkezik a pszichémben, s ebben, egyedül ebben az izzásban jöhet létre az a szöveg, amit írásműnek lehet nevezni.

Lakatos-Fleisz Katalin

Miért írok?

Hanem beszédetekben az igen igen, a nem nem legyen, mert ami ennél több, az a gonosztól van. (Mt, 37.)

Mert szárazon koppannak a szavak az abrosz nélküli konyhaasztalon, vágom, aprítom a fogalmakat, analizálok, csorog a túlhígult, szirupos vigasz a teáskannából, ragacsosan tapadó, gyanúsan élénk meggyszínű minden leszűrt igazság, a jólmegmondás, a hogyan kell élni húsbavágó kérdései mint aszalt bolti gyümölcsökön a kálium-szorbát, mindenki etet, magyaráz, etetem én is magam úton-útfélen – most úgyis a street food a divat – de folyton éhes vagyok a sokszoros többletként habzsolt üres kalóriáktól, cipelem a talánok rám rakodó túlsúlyát, mirelit, gyorséttermi hogyvagyok – finoman átcsúszva a bélfalon – véráramon átfolyó sejtszintű éhkoppját.

Hogyan tudnám kimondani azt az igent, ami nem passzív belenyugvás, vesztes alázat, tényszerű kicsi igazság? A legtisztább hangot, de még előbb a hegedű húrjának acélmagját, a rezgés hangoltságát, nyári mezők zengő szomorúságát, levelek tapinthatatlan testét, ujjaim közt szétmorzsolt nyári délutánokat feledő, messzit kereső folyton éhes szemem szellemet takaró maszkját? Hogyan tudnám kimondani azt a nemet, ami nem ellenállás, zavaros dac, tényeket tagadó gazság? A levelek fonákjának, házfalra vetülő árnyék, álom negatívját? A nem acélkését, ami nem farigcsál, de levág, szétválaszt, zsigerek évek óta hizlalt zsírját, minden súlyt, nehézkedést lehántva acélkéssel írok, mert a csakis a nem sebészkése nyomán egyszer majd formát kapó, nevenincs igent keresem.

Szappanos Gábor

Szellemi gyönyör, fizikai gyötrelem

Miért írok? Nehezen lehet ezt megfogalmazni anélkül, hogy ne tűnjön elcsépeltnek a válasz. Legjobb, ha őszinte leszek és nem szokványos válaszokat adok, amilyeneket sok író szokott.

Meglehetősen eltérő okokból írtam a nagyjából harmincéves pályám kezdetén, mint most. És a pályám során is folyamatosan változtak, módosultak a miértek. Kezdetben magasztos indíttatásból írtam, parasztnovelláimban meg akartam örökíteni apai ági családtörténetemet, kivált pedig az 1994-ben meghalt édesapám (Szappanos Balázs irodalomtörténész) emlékét, akit nagyon szerettem. Az első novelláskötetemet ezért „Apám emlékének” ajánlottam. Átfogóbb célom azonban a közelmúlt pusztuló parasztvilágának ábrázolása, hagyományainak írásbeli megőrzése volt. Ezért akkoriban félig viccesen, félig komolyan „az utolsó népi író”-nak neveztem magam.

Aztán amikor sorra érkeztek a biztató visszajelzések és díjakat is kapogattam a pályaműveimért, belépett az okok sorába a hiúság is, hogy egyszer majd sokak által elismert és becsült író leszek. Annyira bíztam a sikerben, hogy első és egyben utolsó munkahelyemről, az Európa Könyvkiadóból, ahol angol és skandináv művek felelős szerkesztője voltam, ki is léptem, mert – mint ahogy főnökömnek, Osztovits Levente igazgatónak megindokoltam –, sokkal jobban érdekel az irodalmi művek létrehozása, mint a műfordítások szerkesztése.

Tervem az volt, hogy az év egyik felében műfordításból (angolból, svéd, dán, norvég és olasz nyelvből) megteremtem a megélhetésemet, a másik felében meg kedvemre írom a saját műveimet. De titkos távlati célom – mint sok más írónak, minden korban – az volt, hogy egyszer majd csak szépirodalomból szeretnék megélni.

Ez azonban – és itt előreszaladok az időben – nem sikerült, amivel nem voltam, nem vagyok egyedül, hiszen Magyarországon most is, mint régebben is, ez többnyire csak kevesek kiváltsága: jól pozicionált és reklámozott íróké, valamint sikerkönyvek szerzőié. Mindazonáltal soha nem bántam meg, hogy otthagytam az állásomat, mert a nagy és nemes cél – a független írói státusz – szentesítette az eszközöket.

Ahogy születtek a könyveim, rájöttem – de ha nem jöttem volna rá magamtól, mások is felhívták rá a figyelmemet –, hogy köteteim önéletrajzi jellegűek is egyben – tematikailag és hangulatilag egyaránt. Először megírtam a paraszti, kisbirtokosi származású őseimet és a vidéki élményeimet (Apokrif történetek, 1999, Szárazbabódi dekameron, 2002), majd következett a tehetséges, de pénztelen fiatal budapesti festőművész kisregénye (Csőregh Márton válogatott szenvedései, 2008), aztán a Szindbád-tematika, vagyis az érett férfi örömei és keserédes emlékei (A Királynő mélyén, 2011, Boldog Szindbád pokoljárásai, 2012), majd a hit megtalálásának gyötrelmes és rögös útja, valamint a világ jövőbeli sorsa miatt érzett aggodalom (Szentek hétköznapi csodái, 2017 és A zöld Krisztus, 2019), végül az egy élet alatt összegyűjtött tapasztalataim sűrítménye – s benne kiemelt helyen a magányosok és az időskorúak kitaszítottsága – (Útikönyvecske az élet útvesztőjébe – Füves könyv, 2026). Végül, a Kegyelem, hidegvérrel (2026) c. jubileumi novelláskötetben az összes nagy téma benne van, ami pályám során foglalkoztatott.

Ebből a kissé hosszú felsorolásból az következik, hogy – Ady versét prózára átírva és magamra alkalmazva – mindig szerettem volna magam megmutatni a világnak, hogy látva lássanak, és hogy minden szenvedésem és minden írásom titkos célja az volt, hogy szeressenek az olvasók, és mivel örökké magányos voltam, szerettem volna, hogy a magánéletben is legyen egy társam. (Utóbbi az írással annyiban függ össze, hogy végül úgy alakult, az írás és az állandó társ nem egyeztethető össze.)

A férfikor nyarán (negyven- és ötvenéves korom között) élvezetből írtam egyszerre komoly és humoros Szindbád-novellákat és -regényt. És általában: pályám minden szakaszában, amikor úgy éreztem, hogy jól megy az írás és mindent ki tudok fejezni, amit szeretnék, az írás csupa élvezet volt minden nehézségével együtt. A több évtizedes gyakorlat is a kezemre játszott. De a gyakorlat számomra soha nem jelentett gépiességet. Tudtam, hogy sok író akkor bukik meg szakmailag, amikor azt hiszi, hogy olyan könnyen ír, hogy lazíthat a szigorú koncentráción és fegyelmen, amit az írás mindig megkövetel.

Mostanában ha írok, akkor egyrészt azért teszem, mert ehhez értek a legjobban, és ez a tevékenység nyújt azonnali szellemi és lelki kielégülést; másrészt, ha írok, nem érzem magam fölöslegesnek a világban, sőt, ellenkezőleg, hasznosnak érzem magam (még ha ez bizonyos értelemben illúzió is, hiszen nagyon kevés emberre vagyok hatással, mert nagyon kevesen olvasnak olyasfajta szépirodalmat, amilyet én írok); végül pedig, amikor írok, úgy érzem, hogy még az élők sorába tartozom.