Illik Péter: Mindig itt. Leszünk?

Augusztus 29-én Mohácson mutatták be először a Szomor György által írt és Homonnay Zsolt által rendezett musicalt, majd szeptember 11-én volt a budapesti ősbemutató a Budapesti Operettszínházban.

Történész lévén nem érzem feladatomnak az esztétikai kritikát, azon túl, hogy a darab mélyen és alapvetően szólít meg, ébreszt fel érzéseket a lenyűgöző látványvilágon és hangzáson keresztül. Nem érzem feladatomnak azon „történészi fetisizmus” követését sem, hogy az általam sosem látott múlt hitelességét kérjem számon a darabon, vizsgáljam a ruházat, zászlók vagy a díszletek megfelelését az általam vélelmezett valós múltnak. Ha ilyen terveim lennének, könnyen találnék fogást, a 20 éves II. Lajost a 29 éves Tassonyi Balázs, a 40 éves Szapolyai Györgyöt a 61 éves Földes Tamás játszotta el. Ehelyett azonban érdemesebb azt megnézni, hogyan meséli el a darab a mohácsi vereség okait és mély jelentését. Nem is olyan nehéz ez, mivel a történelmi hátterek narrátora a bolond, aki egy fordított ördögsapkát visel, lehetne tán a fényhozó vagy csupán egy bohóc, és bár vélhetnénk, hogy bolondságokat beszél, mígnem az egyik szereplő azt nem mondja, nem bántsd a bolondot, mert igazat szól. Így feltehető, hogy a darab komolyan véve önmagát, rajta keresztül mondja el, mi történt Mohácsnál.

A darab címe megidézi Ottlik Géza gondolatát 1959-ből: „Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.” A jungi szinkronicitást megidézve (az események összekapcsolódnak, de nem okai egymásnak), Magyarország miniszterelnökének Mohácson mondott beszédben szintén ez volt az egyik központi üzenet. Ennek oka talán az, hogy ez az a kijelentés, amely nem kreál olyan hamis illúziót, hogy a csatát megnyertük, de nem is taszít bele „a nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács” (Kisfaludy Károly) síri hangulatába. Ugyanakkor a darab címe megidézi Kisfaludy gondolatának méltatlanul elfeledett második felét is, „Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most, S égve honért bizton nézzen előre szemünk”, hiszen mindig itt leszünk.

A hazai történettudomány hűen tükrözi a „pártos honfi vért”; a tradicionális, 19. században magát nemzetinek tekintő és domináns narratíva mai hívei 200 év szakirodalmának és újonnan is előkerült írott források birtokában kitartanak amellett, hogy II. (Dobzse) Ulászló és II. Lajos gyenge kezű uralkodók voltak, rossz kormányzati teljesítményt nyújtottak, számos hibát elkövettek, nem tudtak úrrá lenni a főúri széthúzáson, belharcokon, és a nyugati államok sem nyújtottak támogatást (a pápai államon kívül); ez vezetett a mohácsi katasztrófához. Például II. Lajos alatt veszett el Nándorfehérvár is (1521), az ország kapuja, amelyet 5 éven át sem sikerült visszafoglalni. A híres akadémiai történész, Szakály Ferenc ez utóbbit tekintette az igazi katasztrófának, és az egyik legnagyobb uralkodói hibának. Ugyanakkor azok, akik részt vettek a mohácsi csatában, az elvben mozgósítható haderő negyede, valóban helytálltak. Az új, ún. determinista elmélet hívei tagadják a „Nyugat magunkra hagyott minket”-elméletet, a bárói széthúzást, az ún. úri banditizmust (Nemeskürty István nevezi ekképpen), szerintük a Jagellók uralma nem oly negatív, amint azt a hagyományos történetírás mutatja, és a csatát mindenképpen elveszítettük volna (vagy a rákövetkezőt), mivel az Oszmán Birodalom anyagi erőforrásai bővebbek, területe és hadereje pedig sokszorosa volt a Magyar Királyságénak. Ez az értelemzés is írott forrásokra épül, erénye, hogy felhívta arra a figyelmet, hogy a mohácsi csata értelmezésében nem megkerülhető az Oszmán Birodalom elemzése. Bár a determinista történészek dominálják a történettudományt, és a médiát is jelenleg, gyakran győztesként hirdetve magukat a két narratíva versenyében, sokkal inkább csak árnyalják a tradicionális képet és inkább nyertek népszerűségi versenyt.

A musical szerzői tehát választás előtt álltak – akár tudtak róla, akár nem –, hogy melyik narratívát képviselik. Elmondható, hogy ez a darab alapvető üzeneteiben akár a 19. században is megállta volna a helyét, és megfelel egy akkori középiskolai tankönyv tartalmának. II. Ulászlót, mint a tehetetlen Dobzsét ábrázolja, de nem pusztán mint gyenge királyt, hanem a körülmények áldozatát, a pártos bárók által leláncolt „félkarú óriást”, fiában pedig komplexen egyesül a békére vágyó elhagyott gyermek és a gyengekezű, léhaságban tobzódó udvar „fura ura” képzet. Lajosról az udvari bolond narrátor megjegyzi, hogy koraszülött volt, amiről érdekes történet született, amely szerint születésekor disznóinkubátorba (felhasított disznó gyomra) tették, hogy melegen tartsák. E történet Krúdy Gyula Mohács vagy két árva gyermek vergődése (1926) c. regénye nyomán lett népszerű a 20. században.

II. Ulászló és Anna, továbbá II. Lajos és Mária szerelme központi elem, amelyet finom erotikával sikerült megfesteni, ami egy musical színpadán nem kis bravúr. Habsburg Mária nem ment később újra férjhez, haláláig gyászolta a csatamezőn elesett férjét.

A darab elegánsan kerüli meg a történettudomány másik nagy vitakérdését, Szapolyai távollétének okát és körülményeit, helyette a két Szapolyai viszonyát teszi középpontba, és a hiányra koncentrál: nagyon kellett volna, hogy itt légy öcsém, mondja a darabban György, aki a csatamezőn halt meg. A darabban szinte mindenkinek van párszereplője, II. Ulászlónak Anna, II. Lajosnak Mária és saját gyermekénje, Szapolyai Györgynek János. De ott van Tomori. Magányosan áll látszólag, ugyanakkor külön jelenetben kapott isteni megbízást – párszereplője tehát az Úr –, hogy visszatérjen vallásos elvonulásából és vállalja a hadak vezetését. A jelenet fontos, mert elemi erővel hozza vissza Mohács megértésébe Istent és a korabeli vallásosságot, amelyet a modern kor zömében ateista történészei kevéssé tudnak modellezni, ellenben a korabeli magyar politikai elit nem véletlen élte meg az oszmán fenyegetést egyszerre isteni büntetésként és reálpolitikai-katonai veszélyként.

Szulejmán, II. Lajos antagonistája a hódító, az oszmán szuperbirodalom és hadigépezet – kérdés persze mennyire az, hiszen került bele néhány nagyobb s makacsabb porszem, mint a szávaszentdemeteri magyar győzelem (1523) – ura is megjelenik. A darab talán e ponton hajlik a determinista nézetek felé: nemcsak, hogy kitekint az oszmánokra, de nagy és elsöprő, megállíthatatlan viharként mutatja be őket. A hadba vonuló magyarok – ahogy a darab mindig hivatkozik rájuk, érthető, hiszen a Magyar Királyság népei és alattvalói kissé hosszú lenne –, a biztos halálba mennek. Pedig joggal merül fel a történészi szakmai kétely e retrospektív (visszatekintő) nézettel szemben: mi tudjuk ezt most, de ők a korábbi történelmi tapasztalataik alapján (150 évnyi sikeres harc és győzelmek a török ellen) nem tudhatták.

Bár ma furcsának hathat, de a 19. századi hazai történetírás pontosan úgy működött, mint ez a musical, emberi sorsokat mutatott be és dramatizált, idegen volt tőle a mai, a semleges nyelvezet, adatszerűség és a grafikonok által kreált illuzórikus objektivitás.

A darab képi világa is izgalmas keveréke a modernitásnak – II. Lajos udvarának léhaságát marionettként, posztmodern balettban rángatózó hölgyek vonaglása szemlélteti –, és a 19. századi legnagyobb historizáló képek látványvilágának, a csatavesztést megtestesítő jelenet talán Orlai Petrics Soma Perényiné temeti a mohácsi csata halottait c. festményét (1859 k.) idézi meg leginkább. Ugyancsak izgalmas a Kossuth Lajos azt üzente… c. népdal behozása a mohácsi csatára való készülődés jelenetében, amely nemcsak a népi világot mutatja meg (ami jelen van a közkatonák egyszerű népies öltözékében is), hanem jól jelzi, hogy a magyar történeti tudatban a múlt traumáinak rétegei (Muhi, Mohács, 1848/49 etc.), miképpen rakódnak egymásra.

A musical nyíltan és vállaltan aktualizál és analógiákat mutat fel a jelennel: két, kék öltönyös bankár, a német nagytőke reprezentánsai kötik gúzsba (szó szerint) a színpadon II. Lajost, kihasználva, hogy az udvar pénzszűkében van. Egyébiránt Hunyadi Mátyás és a Jagellók pénzügyi helyzetéről is komoly viták folynak a hazai történettudományban, van, aki cáfolni próbálja a Jagellók rossz pénzügyi gazdálkodásának tételét. Hogy egy színdarab mennyi áthallást mutathat a jelenre, döntsék el az esztéták; a történészek között van, aki tagadja, van aki állítja, hogy lehet felmutatni párhuzamokat. A történetírás legújabb elméletei szerint a múltat mindig a jelen szemüvegén át nézzük, ha akarnánk, akkor sem tudnánk máshogy, és azok, akik megkülönböztetik a múltat a róla szóló narratívától, elbeszéléstől, azaz a történelemtől, felvetik, valójában nem a múlt eseményei ismétlik egymást, hanem ahogyan elmeséljük őket.

Érdekes módon, a történettudományból egyre inkább kiűzetik a tradicionális tudományos narratíva és átkerül – determinista történészek szerint – a mítoszok s toposzok világába, valójában tán a művészetek területére eleváltatik, miként az történt a 19. századi nemzeti Hunyadi János értelmezéssel is.

A 19. századi Mohács-szimbólum fő üzenete a nemzeti összefogás szükségessége. A darab is errefelé vezeti a nézőt. Az üzenet régi, és van, akinek a progresszivitás (az újabb elmélet jobb) vágyának és csalóka illúziójának tükrében nem fog tetszeni. De a tanulság talán aktuális: összefogás a különböző „szekértáborok” között, vagy ha ez nem is lehetséges jelenleg, talán a viszonylag békés együttélés mégis igen. És tán a végére egy pikáns felvetés: Tomorinak javasolták „szekérvárak” használatát, mint korábban Muhinál. Így minden más lett volna, ha…?