szeptember 29th, 2026 |

Filep Tamás Gusztáv: Salutatio

♦

Ottlik Géza cikkeket, jegyzeteket, előadás-szövegeket, tanulmányokat és interjúkat epikai keretbe ágyazó könyvét, a Prózát, úgy emlékszem, rögtön megjelenése után, 1980-ban megvettem. Nemegyszer forgattam, olvasgattam; emlékezetes, számomra fontos írások vannak benne. Elejétől végéig viszont csak a minapában olvastam el.

Ha nem tettem volna meg, ma sem tudnám, hogy nálam klasszisokkal nagyobb író, pontosabban egyik klasszikusunk is képes volt ifjúkorában olyan bárgyúságokat elkövetni, amelyeket eddig csak magamról feltételeztem.

Ezt írja Ottlik Karinthy Frigyessel történt első találkozásáról:

„Karinthyval egyszer, még tizenöt-tizenhat éves koromban, összefutottam a Fórum mozi délelőtti üres előcsarnokában. Megismertem rögtön, a fényképeiről, és hirtelen merészen köszöntem neki. De nem fogadta. Igaz, hogy nem hallotta, mert hangtalan köszönés volt. Egyenruhát viseltem emberemlékezet óta, és nem tudtam másképp köszönni, mint némán, a jobb kezemet feszesen a sapkámhoz emelve. Rám nézett, aztán kutyafuttában a háta mögé, hogy vajon kinek szólt a tisztelgésem, s ahogy jött, sebbel-lobbal elrobogott. Senki rajtunk kívül nem volt az előcsarnokban. Leégtem, de mindegy, gondoltam. Nem látta senki. Majd egyszer elmondom neki. Meg voltam elégedve. Aztán mégsem mondtam el soha ezt a maflaságomat, pedig hét-nyolc év múlva, már felnőtt fiúként, barátságot kötöttem vele.”

Ha csak annyi történt volna, hogy mindketten ráköszönünk egy nagy íróra, s az nem fogadja, talán föl sem tűnt volna Ottlik meg az én esetem kísérteties egybeesése. Kellett hozzá még egy fontos rekvizitum. Az egyenruha.

1982–83-ban, amikor a sorkatonai szolgálatomat töltöttem, a nyugati emigráció magyar írói közül föl-föltünedezett néhány Budapesten. Volt, akinek már könyvei is megjelenhettek itthon, s nem sok idő kellett hozzá, Márai Sándornak könyörögtek a kultúrpolitika szereplői, hogy adjon engedélyt művei itthoni kiadására. Márai, úgy hírlett, egyszerű feltételt szabott: előbb vonuljon ki Magyarországról a megszálló hadsereg.

Peéry Rezső, Kovács Imre sosem jöttek haza; néhány évvel korábban haltak meg. Szabó Zoltán sem, pedig az 1980-as évek első harmadában élt még.

Az Ünnepi Könyvhét nemcsak – egyik költő barátom elmélete szerint – az új könyvek és nagy mellek hete volt, hanem a vidéki és külföldi íróismerősökkel való találkozások alkalmaié is. Hogy honvédlétem első vagy második évében történt-e, nem tudom; szóval 1982 vagy 1983 könyvhetén ha nem tévedek, pozsonyi, csallóközi magyar íróbarátaimat keresve léptem be a Váci utcai Akadémiai Könyvesboltba. Egy ismerősünk dolgozott ott – Margó –, hozzá futottak be az információk, ki mikor érkezik, illetve hol van éppen. Úgy emlékszem, már gyülekeztek is körülötte néhányan azok közül, akiket vártam. Abban az időben még nem a Vörösmarty téren állították föl a könyvsátraknak nevezett bódékat, hanem végig a Váci utca teljes hosszán (fontosabbnak tartott helyeken sötétzöld, sátorszerű szerkezeteket is fölütöttek akkoriban: a Blaha Lujza téren, a régi Nemzeti Színház helyén, a Móricz Zsigmond körtéren, s ha nem tévedek, a Liszt Ferenc téren is, az Írók Boltja közelében). Az Akadémiai Könyvesbolt szinte a rendezvény központjában volt még akkor.

– Te, nem Cs. Szabó az ott? – fedezett föl Margó egy szálas, szikár, szemüveges urat pár méterre tőlünk, aki a könyvespolcok előtt, között – könyökét talán egy tárló szélén nyugtatva – folytatott valakikkel csöndes beszélgetést.

Cs. Szabó Lászlónak 1982-ben vaskos esszégyűjteménye, egy évvel később összegyűjtött novelláinak kötete jelent meg budapesti könyvkiadóknál. A nyugati magyar alkotók jelenléte sokkal fontosabbnak látszott akkor, mint ahogyan az utókor meg tudja azt ítélni. Ma már úgy tudom, Cs. Szabó néhány évvel korábban kezdett haza-hazajárogatni Budapestre.

Nagyjából ezt válaszoltam: „Nem tudom”; még nagyobb valószínűséggel: „Nem hiszem.”

Pedig ő volt, s Margó, aki korábban egyszer már találkozott vele, odafutott hozzá, a többiek követték. Mintha én is tettem volna egy-két lépést arrafelé, de direkt hátrébb maradtam. Nem akartam odatolakodni, kierőszakolni egy kézfogást; másfelől azt a látszatot sem kívántam kelteni, hogy nem tartozom a társasághoz, azt sugallni pláne nem, hogy nem tudom, ki áll velem szemben.

Így aztán tőlem telhetően az alaki szabályzatnak megfelelően „az alsó és felső kart egyszerre mozgatva egy gyors mozdulattal” a tányérsapka pántjának gombjához emeltem jobb kezemet, összezárt és nyújtott ujjakkal; a középső érintette a gombot.

Jó lenne, ha emlékeznék rá, vajon ez előtt egy töredékmásodperccel, vagy e miatt villant-e rám az író tekintete. Ha ugyan érzékeltem akkor a sorrendet egyáltalán. A pillantása mintha enyhén ingerült lett volna. Vagy csak értetlen?

Nyilván nem volt számára egyértelmű, tényleg a társasághoz tartozik-e ez az egyenruhás fiatalember, vagy azért került oda, hogy igazoltassa őt. Esetleg nem tudta megkülönböztetni a rendőröket, katonákat, spenótbaktereket (vagyis fináncokat, pénzügyőröket). Lehet, hogy a militarizmus bármely formája idegen volt a lelkületétől, s a tiszteletadás legalkalmatlanabb formájának éppen a tisztelgést tartotta. Ebből is látszik, más-másféleképpen jár az agya annak, aki mundérban van, mint annak, aki megszokott öltönyeinek egyikét viseli.

Azt hiszem, nem mondhatom azt, amit Ottlik: „Nem látta senki.”

Fogalmam sincs, ha később megismertem volna Cs. Szabót, mint Ottlik Karinthyt, szóba hoztam vagy elhallgattam volna-e ezt az esetet. Úgy rémlik, nem láttam többet. Itt halt meg, Budapesten, nem sokkal később, 1984-ben.

Létezik olyan látószög, amelyből egész történetünk kisebb-nagyobb tévedések végtelen(nek tetsző) láncsora.

Ezt Kemény Zsigmond már több mint száz évvel születésem előtt kimondatta egyik regényhősével, Pécsi Simon kancellárral: „El volt tévesztve egész életünk”.