Tanulmány

október 7th, 2026 |

Druzsin Ferenc: „Piszkálgatom a hunyó parazsat” (15.)

A hátuk mögött táncolt a szerencse …

Tolnai Lajos: A Kéry család

Tolnai Lajosnak mindig voltak olvasói; kevesebben, mint Jókainak vagy Mikszáthnak, még Gárdonyit is többen olvasták, akik viszont szót emeltek érte, egytől egyig nagyok voltak (Móricz, Németh László, Féja Géza, Gergely Gergely …). Ravatalához 1902-ben a Nagyváradi Napló fiatal újságírója, Ady Endre olyan sorokat küldött, amelyekből kiderült, Váradon tudják, kit temetnek Budapesten:

„(…)

Jöjjetek barátai, ha voltak! (…)

Nem volt semmi bűne, csak különb volt, mint a többi. Éles volt a szeme, tehát keserű volt nagyságos szíve, s rombolóan lázas az agyveleje. Mellékesen pedig legelső író embere volt az országnak, és még ezt meg is bocsátották neki. De hogy látni és beszélni mert, ezt nem bocsátották meg soha. (…)

Egyébként szép tavaszi idő van, a föld forog, már érdemes nagy írókat is ingyen és díszesen temetnek. Mindazon által megverte az isten, aki még vagy háromszáz esztendőn belül úgy teremtődik a magyar földre, hogy megírja vagy kimondja a maga igazát!”

Három évvel később Mikszáth szólalt meg: a Magyar Írók Képes Kiadása 49. köteteként A báróné ténsasszony került sorra. Az egyes kötetek elé a sorozatszerkesztő, Mikszáth írt ajánló gondolatokat, így voltaképpen ő bocsátotta be a XIX. századot a XX.-ba.

Tolnai Lajost így:

„Makacs, senkivel meg nem férő természet volt. (…) A mellett mézédes szavú, mosolygós ember volt, valóságos macskatermészet, hízeleg, de karmol, (…) epe és epe az egész ember. Üt, vág, rúg, a mivel és a mit lehet.”

Életrajzi „adatokat” sorol.

„Az író szenvedett (…), mert el kellett hagyni az irodalmi focust, de az ember kibontakozhatott” – írt a Marosvásárhelyre kerülő Tolnairól. Ennek pont az ellenkezője igaz: nem kellett elhagynia Pestet, maga pályázott a vásárhelyi lelkészi állásra, ahol a pap és az ember nem bontakozhatott ki, viszont – író lett!

„A nyomorúságos csendes paplak megadta lelki békéjét. Kedvvel is dolgozgatott itt egy darabig, apró gyermekeivel játszadozva.”

Életrajzi regényében (A sötét világ) Mikszáth idilli képei helyett ez áll:

„A templomi szószék lobogó máglyává változott alattam. Imádságom égetett; beszédem a csontjaimat tördelte.”

„Apró gyermekei…”

„Így törekedtem visszaverni ellenségeimet, midőn a sors új csapással sújtotta még perben álló fejemet: elvette szépen fejlődött kis hároméves kislányunkat, Idunát.”

„Ajánló” sorai végén éppen tíz esztendőt tévedett a három éve elhunyt Tolnai halála évszámában:

„Már tolla is kezdte elhagyni, mikor (…) egy őszi estén – 1892-ben – előjött a legutolsó barátja, a Halál (…)”

Tolnai Lajos nem 1892-ben, és nem „egy őszi estén”, hanem 1902. március 12–én halt meg!

A báróné ténsasszonynak mindmáig ez az 1905-ös az utolsó kiadása. Egyik-másik Tolnai-regény azóta többször is megjelent, Schwindler Gusztáv „báró” vitézkedésének eposza – egyszer sem!

Természetesen nem Mikszáth „rontotta el” Tolnai karrierjét, és nem csak A báróné ténsasszony; okoztak bajt Tolnai más művei is – eleget!

Báró Kemény Zsigmond hazájában (és történelmi regényeiben) az „erkölcsi ideálhoz” mérnek mindent: szándékot, tartást, tetteket. S ha a körülmények, a sors parancsa vagy az emberi gyarlóság folyományaként hősei e mérték alá tévednek vagy kényszerülnek, az egyenlő az erkölcsi szubsztancia elvesztésével. Ahogy Barta János írta, Kemény regényeiben „az emberalakok, különösen a kiemelkedő hősök hordanak egyéniségükbe valami jól felismerhető habitust. (…) Az erkölcsi ember él bennük, s az erkölcsi tudat valósággal metafizikai rangra emelkedik.”

Tolnai maga is „erkölcsi ember”; hősei (és azok valóságbeli megfelelői) viszont nem az erkölcsi ideálhoz igazodnak, pont az ellenkezője, amit beváltanak: a törvénytelen vagyonszerzés, a gátlástalan törtetés, a harácsolás, a csalás napi „gyakorlói”, mélyen az „erkölcsi ideál” alatt élnek, és nem azért, mert megtévedtek, vagy sorsuk szorította őket a „súlyegyen” megbontására, az „önbecsülés” parancsát pedig nem ismerik. Életvitelszerűen a „tilosban” járnak, az a „tartózkodási helyük”; ott ügyeskednek vétségeikhez „törvényeket”.

Tolnai Lajos kalandorai (több: bűnözői!) az abszurd senki földjének (ironikus) groteszk képződményei.

A mi fajunk című regény (1893) hősei erkölcsének talpköve a rokonságra épülő, annak védelmére számító, ugyan szegényedő, ám fejet még nem hajtó úri tartás. Vörösfejű Dénes így adja tudtára mindenkinek eme „erkölcsi biztosíték” mibenlétét:

„A vizsgálóbíró rokonom, tetszik tudni? Az ügyész sógorom, tetszik tudni? A tábla elnöke tanulótársam és a kúriánál éppen a fiam apósa kezébe kerül ez az ügy. A mi fajunk mindenütt el van osztva (…) Oly hatalmas kapcsaim vannak, egyfelől a megyén minden választott tisztségviselő rokonom, fiam, vőm, bérlőm, szolgálmányosom, másrészt a kormány se merte megtagadni fölterjesztéseinket erre vagy arra a hivatalra. (…) A mi fajunk kard és pajzs, védő és támadó, tettes és bíró egy személyben. (…) Hatalmas rendszer, megdönthetetlen.”

(Később szóba kerül Móricz „zászlóhajtása” a Kelet Népében; előzetesen a Rokonokból ragadok ki két mondatot; bennük tézissé szilárdult már Vörösfejű Dénes „listája”: „Magyarország a rokonságok és a panamák lápvilága. Ez egy olyan furcsa ingovány, hogy aki ebbe beleplántálódik, vagy akklimatizálódik, vagy elpusztul.”)

A pártoknak is megvan a maguk erkölcse Tolnai regényeiben.

Várhegy polgármestere, Tarczali Tamás a fővárosban remél igazi karriert (A polgármester úr, 1885); a Tükör című napilap szerkesztését ígérték neki fővárosi párttársai. Paktum az ára: ő pedig körzetében követté választatja a lap eddigi szerkesztőjét, Csigaházyt, mert ő meg erre vágyik.

Tarczalinak programja van: „Olyan lapot akarok adni a közönség kezébe, mely úgy tartalomban, mint hangban tiszteletet vívjon ki.” Csigaházy szelíd szóval csillapítaná: „Ez a mi dolgunk lesz, barátom.” Az új szerkesztő egyelőre nem ért a párt nyelvén, Ábrahám „lefordítja” neki: „Itt a szerkesztő – hát egy nagy semmi! (…) Írja azt, amit mondunk; adja ki azt, amit írunk; támadja meg azt, akit kijelölünk.”

Olyan valóságközegbe vezette Tolnai olvasóit, ahol előtte nemigen jártak. Olyan „hősök” galériája csinálta itt az életkarnevált, akik eddig jobbára „takarásból” báloztak. Kérdezem: kit nem kellett volna „ütni-vágni” közülük? Schwindler Gusztávot, az önkényuralom korának legártalmasabb kártékonykodóját, vagy „a mi fajunk” védszövetségbe tömörült cinikus táborát, esetleg Ábrahám pártja politikai kiskirályait?

Nem „üti-vágja” A szentistváni Kéry család (1881) szánalmas hőseit: az utolsó éveit (ha nem hónapjait) vonagló „nemes vér” népét, sem az ügyeskedő kis vaskereskedőt, aki vagyonkáját (és családját) szeretné betáncoltatni a már csak csörgedező „nemes vér” épp csak pislákoló fénykörébe.

Az ürügy, amiért a kisregény létrejött; a még jóformán gyermek Kéry Vilmos kiszakad jajveszékelő családjából, s beáll Schubert Frigyes pesti vaskereskedésébe – tanoncnak! (Nem a nagykorú, léha bátyja néz munka után, nem a szerencseváró nővérek: a gyermek indul meghozni a faj történelmi jelentőségű áldozatát!)

Vilmos nem szokott munkához; megbetegszik a napi strapában: a vizsgáló orvos felismeri fonom vonásaiban, hogy az urak világából való. Figyelmezteti Schubert urat, vigyázzon erre a fiúra, „mert ők a bírák fent, mint alant; ezek nem dolgozni valók, hanem úrnak.” Schubert úr jóval többet is felfogott az orvos intelmeiből: azt, hogy Vilmos nemcsak az üzletben lehet hasznos!

Hanem?

„Társaság jött a főnök úrékhoz. Több volt a lány. – Remélem, tudsz táncolni. (…) Mindenféle táncot járnod kell, ahogy jön a sor. (…) Jól van, fiú, (…) táncolj most egyet a feleségemmel. (…) Az őrnagynéval. Frau von Hacseknéval. Szuszi kisasszonnyal. (…) Csak keményen, fiú, a szerencse ott táncol a hátad mögött (…).” (Kiemelés: D.F.)

Ráadásul mindenki szerencséje: Vilmosé, mert egy jól menő fővárosi kereskedő ház küszöbén táncol, ahonnan sikeres táncok bevihetik a házba! Schubert úr rendezője ezeknek a táncoknak: s ha sikerül az előadás, igazi fényt varázsol a fűszer- és vaskereskedő arany- és ezüsttárgyaihoz. Megvan minden a sikerhez: a legfontosabb, hogy Schubert úrnak van egy kislánya – pár év és egy párt lehet a több szobából álló kereskedés és a „nemes vér”!

A Kéry család tehát történet egy elszegényedett nemesi családról közel a dunaföldvári gőzhajó–állomáshoz, és egy budapesti vaskereskedőről. „Nem lesz–e bűn, ha föltárom szülőim és rokonaim gyöngeségét? ha rámutatok sebeikre?”

A nyomorúságnak is lehet tetőpontja. A Kéry család reménytelen helyzete is akkor válik kilátástalanná, amikor „apám húsvét szombatján Varga Pál malma alatt egy fűzfára felakasztotta magát.” Voltaképpen ekkor kezdődik a család életének utolsó fejezete: más kilátás nem lévén, Vilmos a jegyző Szinok bácsi kíséretében felült a pesti gőzhajóra. Éppen úgy, ahogy pár évvel korábban földije, testi–lelki jóbarátja, Kasza Jóska. Jóskáék voltak a faluban a legszegényebbek, de megkapaszkodott, s az a hír járta, hogy néhány évvel idősebb barátja már kezd egyenesbe jönni; egy neves borkereskedésben lépeget előre.

Az első naptól várta, hogy Jóska felkeresi, ám hónapok múlva sem kereste.

Aztán egy vasárnap mégis összefutottak; omnibuszon történt, hogy „négy fiatal úri ember, s három nem éppen fiatal és szép, de fényes öltözetű nő lép be (…). Rögtön megismerte: Kasza Jóska. Ő is ránézett, de nyomban félrefordította az arcát (…).

Szépen, díszesen volt öltözve, gyűrűkel, órával, lánccal, sőt szemcsiptető is lógott a vastag óráról.(…)

Jóska, kiáltottam, elnevetve magamat. – Kasza Jóska! – s kezemet felé nyujtám. – Igen,

én Kazay József vagyok – s tárcájából egy névjegyet vett ki. (…) A Jauks és Mauks cégtől. Igen – fordult Kasza Jóska a másik három úrhoz – ez a fiú abból a faluból való, ahol apám birtokos. Ők megbuktak, s most, úgy hallom, zsellérházban élnek, s ez a fiú itt van a Schubert cégnél mint tanonc. Kocsis, megálljon: leszállni.

Ismeri ön azokat a nőket? – kérdé tőlem egy bennmaradt öreg úr. – Nem uram – válaszoltam mélyen megszégyenítve. – Egyik a Frau von Mauksz, aki amellett a bizonyos úr mellett ült. Az a bizonyos ifjú ember nagyon jól áll: az derék ember. El fogja venni a Jauksz-leányt, mert Maukszné és Jaukszné testvérek, na ja!”

Íme: egy ártatlan, tiszta szívű gyermek, s egy másodvonalbeli „korunk hőse” találkozása egy pesti omnibuszon. Valamikor pajtások voltak, a falusi szegénység egymás mellé sodort kis képviselői. Pár röpke év – s ma két ifjú ember kellemetlen találkozása a vasárnapi omnibusz közönsége előtt.

Kazay.

Nem kitalálás, írói ráfogás ez Kasza Jóskára, sem a századvégen a szegénység, a kilátástalanság elől városba elszármazottakra! Ugyan nem vitte mindenki névjegyig, óráig, láncig, kiváltképp nem jutott mindenkinek „Jauksz leány”; ám sokan úgy jöttek haza falujukba egy–egy ünnepre, lakodalomba vagy más alkalomból, hogy a gereblye neve csak akkor jutott eszükbe, amikor véletlenül ráléptek, és orrba csapta őket a nyele. A nagyobb baj persze az volt, hogy a félig–se városi (felemás) öltözet, a kétféle „szótárból” ügyetlenkedett nyelv, a zavaros viselkedés, a „minden–félig” esetlensége kikezdte a személyiséget is, és a legtöbbjét a gyökértelen semmibe vetette ki.

Rapszódia ez a regény! A mélyből szól, mélységekről beszél: reménytelen vergődésekről, melyeknek a végeredménye szimpla: kudarc!

Kéry Vilmossal hazafelé tart a gőzhajó. Véget értek a tanonci táncok, persze Schubertéknál is.

Kazay?

Egyelőre – talpon; ma még megállt szavára a pesti omnibusz.

„Négylovas hintó várt ránk a földvári gőzhajó–állomásnál.”

Otthon a hanyatlás végérvényes jelei. El is határozták édesanyjával, hogy meglátogatják a nagybeteg (évek óta nagybeteg!) Kolozsváry Györgyöt. Könyörüljön.

„Hallom, megint koldusok vagytok, húgom. Anyám a rossz termést hozta fel. – Hát ezt a fiút miért vettétek ki a jó mesterségből? – Ó, Gyuri, van szíved? – Préda korcsok számára nincs! (…) Egy krajcárt sem örököltünk utána.”

Így ért véget ez a kis gyöngyszem, A szentistváni Kéry család.

Beszédes mű, amilyen rövid (az Olcsó Könyvtár kötetében alig hetven lap), olyan sokrétű és gondolatgazdag. Sűrítménye a kiegyezés utáni világnak; benne van a „nemes vér” romlása több változatban: van itt öngyilkos, hintón járó dologtalan ifjú, fővárost is megjárt kereskedő tanonc, aki nemcsak bekukkantott, már meg is szökött Schubert úr vaskereskedéséből, és persze a lányok! Akik a gazdag rokon halálára várva nyűgösködik múló fiatalságukat. Ebbe a kis könyvecskébe belefért egy orvos keserű filozófiája, ítélkezése a Vilmoséhoz hasonló családokról, amiből Schubert úr álmot szövögetett…

Ez a kis könyv – nem remekmű, ahogy talán egyetlen Tolnai–regény sem az. Itt–ott karcolás van a gyöngy felületén, talán csorbulás is.

Előttem van a Kelet Népe 1941. január 1-ei száma, borítóján a következő címmel:

Zászlóhajtás

az elsikkasztott s mégis legnagyobb magyar regényíró elme

Tolnai Lajos előtt.

Írta Móricz Zsigmond

(A zászlóhajtó tisztelgést az váltotta ki, hogy Móricz kezébe került A szentistváni Kéry család.)

„A legnagyobb láz gyúlt bennem, ahogy olvastam, ahogy elolvastam.Ebben az írásban szinte kórisme szempontjából benne van az átalakulás korának csaknem minden igazsága. (… ) Azokkal a gondolatokkal, amelyek őt izzítják és perzselik, egyáltalán senki sem foglalkozott az ő korában, még az utána következő generáció sem. Mikszáth és Gárdonyi még mindig az alkotmányos kor letemperált, békeszeretetre törekvő némaságával érintették a fájó és kényes kérdéseket, s pl. soha senki nem merészelt a Bach–korszakról csak egy hitvány novellácskát is írni.

Ellenben Tolnai – ha valamiben alatta is marad ezek írói művészetének – a magyar sorskérdések legsúlyosabb gondolataival foglalkozik (…).”

S még ugyanebben a számban olvasható a Kéry család első két fejezete, a végén pedig M.ZS. aláírással a következő „kiegészítés”:

„(…) az itt közölt szöveg nem pontosan az eredeti, mert átírtam, az értelem megcsonkítása vagy kibővítése nélkül. Inkább stiláris korrektúra. Tisztelettel, áhítattal és elragadtatással végeztem (…).”

„Stiláris korrektúra” egy másik Tolnai-regény, A nemes vér átírása is. Ugyanígy még korábban Kemény Zsigmond Rajongója. Bár mindegyik esetben kétségtelen Móricz nemes szándéka, egyként elhibázott vállalkozásról van szó. Leginkább mégis a Rajongók átírása az; Kemény történelmi regényeiben a nyelv, a beszédépítés is a művészi és a történelmi igazság része; megérintése építményt roppant meg!

Más dolog a „szent feladat” vállalása.

„Én itt most vállalom a szent feladatot, hogy egy szent embert, nagyjaink egyik legnagyobbikát, kiásom a sírból s munkáit sorra felhordom vállamon s ölemben a mélyből.”

Felhordta?

A Kéryekkel párhuzamosan közölte A nemes vér fejezeteit. Következett volna még számos Tolnai-könyv, azonban Móricz Zsigmond 1942. szeptember 4-én meghalt.

S ha nem hal meg?

„Tajtékos égen ring a hold,
csodálkozom, hogy élek.
Szorgos halál kutatja ezt a kort
s akikre rálehel, mind olyan fehérek.

Körülnéz néha s felsikolt az év,
körülnéz, aztán elalél.
Micsoda ősz lapul mögöttem újra
s micsoda fájdalomtól tompa tél!”