Turai Kamill: Életműnyitó laudáció
Stanczik-Starecz Ervin: Varázsvágta, Cédrus Művészeti Alapítvány, Napkút Kiadó, Bp. 2016.
Stanczik-Starecz Ervin beavató barátom életműve megkezdte stáció-útját a Feltámadás hegyén a Cédrus Művészeti Alapítvány s a Napkút Kiadó jóvoltából. Mindkét név garancia az örökkévalóság-minőségre. Nemdebár, a Cédrusnak nem kell gyors sikerre törekednie, mint a paszulynak? Telik neki az ezerévekből! De a Napkútból se szükségeltetik – mint holmi szűkkeblű tócsából – izibe kimeregetni az éltető fényt! Ervin kivárta bölcsen a klasszikus 5×12 esztendőt, hogy megszűrve érett aszúját szolgáltassa. Hasonlatos ő ama beharangozó kötetében mélyre-elemzett perui őstemplomhoz, mely rejtélyes rendben teremtőerejű fallosz-gombaköröket mintáz.
SSE – duplán se, azaz igéző-nagy igen – három szférából küldi-hozza üzenetét. Ezen kötete mindháromból ad ízelítőt, miközben egyetlenből se reprezentatíve, hiszen úgy és szakszerűen szólván „mindössze” néprajzi-kultúrantropológiai kreatív műhelymunka. Mögötte viszont a művész hármas, teljességes territóriuma. A léleklátó, emberismerő prózaíró, született novellista, aki pillanatok alatt lát át az emberi lényen, s Balzac-szerűen egyetlen arcrándulásból sorsregényeket olvas és ír ki. (Emlékszem, míg a kecskeméti Rákóczi Borozóban kiugrottam a piszoárba, pár perc múlva arról számolt be, hogy a szomszéd asztaltól megismerkedett egy tömeggyilkos szerb csetnikkel, aki – ott a borozóban – életgyónást gyakorolt előtte.) Szívta magába az emberi jellemeket, jeleneteket. Nem lehetett átejteni elterelő allűrökkel. De fakadt ez misztikus Isten-szerelméből, mely átragyog egyéniségén. Egyszer arra panaszkodott éjszakai kétségbeeséssel, hogy Isten már-már „gusztustalanul elárasztja malasztjával”. Eme könyvében is kis ékkő-passzusokat olvashatunk a nagy spanyol misztikusoktól, Keresztes Szent Jánostól, Avilai Szent Teréztől. Nos, Ervint áthatják ezek a mélységesen sötétlő fényességek, a „todo nada” (teljességgel semmi) isteni fény-űre. Lélekgyógyító esszéiből főleg a Havi Magyar Fórum szórogatott remek kóstolókat. És Ervin – nem utolsó sorban – költő is ( pár e kötetbeli darab bizonyítja). Nem – Arany János szavával – „szavajátszó” mester, hanem lényegretörő, áttetsző egyszerűségű, esszenciális hitelű. Halász Tünde, későbbi felesége, a fantasztikus Harmadik Part szerkesztőnő annó „Mi ez?” című kis rejtekező remekét választotta mementóul. Tessenek elolvasni, semmi trükk, semmi mega-metafora – csak éppen a lényeglátás szenvedélyes szenvedése. Vagy részlet e kötetet záró „Az én hantom”-ból: „a keskeny kis kerti / úton közeledik valaki felém. Hangosan lélegzik, / fénylő szemű, s csapdosnak / fölötte az ég összes madarai”.
Kénytelen vagyok megemlíteni több mint negyedszázados barátságunkat, hogy hitelt érdemlő legyen tanuságtételem. Nem a levegőbe beszélek, hanem vaskos valóságtartalmú tapasztalatokból. A rendszerváltás táján futottunk össze – a vegyesmúltú Csillebérci Úttörőtábor barakkjaiban. Országos novellapályázaton a profi Ervin magasfokú, magasztos dicséretben részesült. Én viszont – a tökamatőr — harmadik díjat nyertem. Azóta is ez az én klasszikus precedensem a kontraszelekcióra. Ervint, persze, csöppet se érdekelte-irritálta ez a nonszensz aránytévesztés, hanem – talán őszinteségemért – szívébe zárt. Nehéz – és izgalmas – feladat egy barátságot feltárni preegzisztens alapjaiban, magam sem teszem. A hellének azért értékelték a legmesszebbmenőkig, merthogy sem vérségi, sem nembéli csapások nem szeldelik át, a tiszta szellemiség ég-régiója.
Annak is már negyedszázada, bizony, hogy hétről-hétre, hónapról-hónapra türelmetlenül lapoztam fel a Kiss Dénes által főszerkesztett Heti Nemzeti Újságot, benne SSE terjedelmes folytatásokban megjelenő Dél-Amerika-i szellemnaplójával. Ervinék Chillében és Peruban tettek eleget egyetemi tanári felkéréseknek, de közben barátomból kitört az oknyomozó néplélekkutató vadászösztön is. Felfedezte magának az enigmatikus, magyar típusú MAPUCSE népet. Ezek a chilei indiánok sohase adták be derekukat a fehér népirtó megszállóknak, le se győzték őket, félévezreden át csempészték őshagyományukat, mélységesen megvetve a hitvány aranyzabáló betolakodókat. Ebből az ellenérzésből, köz-útálatból még Európából nekiereszkedett barátomnak is jutott, midőn becserkészte a titokzatosságba bábozódott ősi törzset. Bevezetésként halálra sértegették, jobb-érzésű anti-író már ettől világgá futott volna. „- Tudja, mit jelent a w i n k a szavunk? – Idegen, fehér, szóval a hódítók … – Igen, ám – ül le mosolyogva a lencsészsákokra az öreg araukán – , de jelent az tolvajt, pálinkát, köpetet is. És a p a t i r u ? – Talán misszionáriust – válaszolok bizonytalanul. – Szürke, szúrós, leválhatatlan bögölylégy. Lecsapnivaló. Zavart keltő. Lélekzavaró. – Földbe gyökerezik a lábam. Megnémulok a gyors nyelvlecke kapcsán.” Van rá eset, hogy éppen csak megússza tudásszomját. Mapucse kocsmában kérdezősködik. „Szitkozódásokat hallok a Troncal belsejéből. – Wekuú, Fütün, Küpelchekeleu … (Ördög, Áruló, Hamispénzű) – Fizetek és megyek, döntöm el. A bejáratnál közrefognak, kérdezve, ki vagyok. – M u p i n – válaszolom, és gyorsan eltűnök a Lautaro utcában, a szombati forgatagban. A mupin saját igazságot jelent. Mit tudhatnék, én vakmerő, a mapucse igazságáról?!” Közben azért mégis jónéhány titkos kultuszra bukkan a szerző. A nemzetközi vallásirodalomból ismerős szertartások, de a magyar táltoshithez kivált közelállók. Teszem azt a „r e w e”, ami egészen biztosan egyfajta sámánlétra. De közelebbi mibenlétéről – mindenféle baráti gesztus, bizalom dacára – a mapucse tudók semmit se árulnak el. (Lexikálisan: „Szent hétfokú létra, gyakran emberfeje van. Szent canéló fából faragja a megválasztott macsi. Kissé ferdén van a földbe ásva, hogy segítse a sámánasszony túlvilági útjának első lépéseit. Mindig keletre néz. A szellemi szférával való kapcsolattartás csak is a rewén történhet a macsi által. Ha meghal a macsi, soha senki nem léphet föl az ő rewéjére. Abból a rewéből szellemi pihenőhely lesz. A halott macsit közvetlen a rewéje tövében hantolják el. Manapság legfeljebb kettő és fél méteresek a legmagasabb sámánlétrák, de hittérítők a 19. században beszámoltak hat méteresekről is.”) Ugyancsak homályba torkollik az úgynevezett „madáremberek” öt-hat órát is felölelő ünnepi kultikus tánca. A k u l t r u n ok mágikus dobok. Ily módon zajlik kikurkászásuk: „Sem a szülők, sem a gyerekek nem hajlandók elárulni: mikor és miért készülnek a kultrunok, és mire használják őket. Ez most megfelelő alkalom, hogy megnyíljanak a szülők – jelenti ki a tanár, s az egyik mapucse férfi kezébe nyomja a dobot, miközben megkéri, hogy doboljon rajta, és beszéljen a hangszer titkairól. A középkorú férfi forgatja, nézegeti, mintha most látna ilyet életében először. Aztán elmondja, hogy ló- vagy tehénbőrből készül a kultrun ütőfelülete. A ráfestett négy mező a négy világtájat jelenti. A dob belsejébe különböző magvakat helyeztek. Itt abbamarad a beszámoló. A mapucse mosolyogva adja vissza a hangszert a tanárnak.” Nem nevezhető éppen biztatónak az ismeretszerzés, ugye? Holott a szerző beveti Dél-Amerikát átszelvén, bebarangolván, minden számbajöhető mesterfogását. Tömött népi buszokon utazván közel férkőzik az őslakókhoz. „Ez idő alatt volt batyu, madárkalitka, disznóvályú és babos zsák az ölemben.” Tűzföldön behatol a maroknyi számú s e l k n a m o k rituális szentélyeibe. Kilencezer éves barlangfestményekről számol be, melyek a halottakat – mint a világ számos kultúrájában – vörös festékkel kenték be.
A misztériumok fénypontja, fókusza a „varázsvágta”. Ennek előkészületeit illusztrálja a fedőlap lovas felvonulása. Kísértetiesen hasonlít az autonómiáért tüntető székely-csiki demonstrációkra. Nb. a mapucsék is önrendelkezésért küzdenek Chilében. A „varázsvágtát” is a régmúltak köde övezi. A résztvevők nem engedik dokumentálni. „A fényképezésben önzőség van és harag. Meg ne próbálják! Magukon kívül nincs itt winka… Ha megindul a lovas varázsfuttatás, a Szent Varázsvágta, a vágták vágtája, fohászkodjanak langyos esőért, minden tiszta fényű lélekért, de magukra ne gondoljanak véletlenül sem! – mondja keményen. – Mit jelent a varázsvágta a mapucséknél? – kérdem. – A lovak patája leveri az ember lelkéről a bűnöket, s agyontiporja népem ellenségeit! – válaszolja haragosan-lenézően, és faképnél hagy minket. Letelepszünk egy nagy eukaliptuszág árnyékába. Előre megásott gödörben kell tüzet gyújtanunk. Így teszi ezt valamennyii araukán-mapucse család. Húst sütnek és paradicsomsalátát esznek hozzá.”
A könyvben izgalmas-eredeti mű-mitológiai elemzéseket, értelmezéseket találunk. Ezek egyike a „repülő kígyóember” mitologémája. „Már a Paracasi Lepelnél is megfigyelhettük a létállapot kifejezését az ujjakon. Az ősi paracasiak úgy gondolhatták, hogy a túlvilágon leegyszerűsödnek a dolgok. A sebesen röppenő lény szinte levedli útközben ötujjas testét, s látható már az új ember, négy ujjal. A test ábrázolása szinte lényegtelen, hangsúlytalan a fej és környékének kidolgozottságához képest. A látogatóban járt kígyóember mindkét kezében kultikus tárgyakat tart. Baljában függőlegesen álló, többszínű pálca látható, melynek közepén félhold alakú, tumi-késhez hasonló dísz helyezkedik el. Jobbjában, ami szorosan simul a testéhez, szintén ezt a bűvös pálcát vehetjük észre, csak kisebb méretben.”A Dél-Amerika-i spirituális spirál szíve ( kő-szíve) Cabrera professzor varázsköve, amit a szerző „imakő”-nek titulál. „- Emberi szív formájú. Fénylő, fekete szív, amilyen a mellkasunkban ver, csak épp háromszor akkora. Egyik oldalán a földön fohászkodó őslakó átölel egy lombos fát. Az indián szájából lélekhangok törnek elő. Rálehel a fatörzsre, s tán varázsdalt énekel, mellyel esőt hozó felhőket idéz, megújulást hozó áldást. Életfa ez, mondom, és mutatom a titokzatos fa gyökerét. – Madárfejekben végződik … – nézi megdöbbenve Tünde. – Az óriásfa madárcsőrökön át szívja föl az éltető vizet. – Az életterek és a formák egymásrautaltsága és összeölelkezése. Valamennyi társadalomszellemi-vallási alapja. – Igen, igen – bólogat a feleségem. – De az életfa lombja nem valóságos lombozat. – Megfordítja a követ a másik oldalára. – Látod, a fa levelei az istenség fejdíszét képezik egyben. – Nézzük – hevít fel a bizonyságszerzés láza -, mi bizonyítja, hogy ez istenség? – Bal orcáján a felkelő nap jele. A szeme sugarasan megrajzolt szempillákkal ugyanezt erősíti. Röviden: naptekintetű. Lombkoronás fejéke maga a természet – magyaráz Tünde teljes átéléssel. – Ha tüzetesebben megfigyeled, láthatod: kecses madár rejtőzködik az ágak között. E csodálatos madár két világot bejáró hírnök. Elviszi a földiek fohászát az istenséghez, és tudomására hozza az embereknek a láthatatlan világban született döntést. E mitikus madár evilágra átnyúló nyaka a földön az Életfa törzse.” A régészeti kutatás eme hétvégi alkonyán Tünde, a feleség, bukkan rá erre a csodálatos jelenségre. S Cabrera professzor – aki egyébként ott többezer kilométer távolságra, úgy vélekedik, hogy „Magyarország misztikusabb része a földnek, mint Peru, a hazája” – felajánlja hazánk lélek-központjának ezt a csodálatos indián-relikviát, szív-kőbe vésett prekolumbián Bibliát.
Az egész kötetet halott felesége, Halász Tünde, szellemének ajánlja a szerző. Minden sorát a szaktudományos szép-irodalomnak áthatja a lélek-vezető modern prófétaasszony egyénisége. Aki t ü n d é r –ként ki- h a l á s z –ta veszendőségéből magára maradt barátomat, s akit szörnyűséges korai halála óta t ü n d é re-ként keresve h a l á s z –gat kifelé a másvilág röghabjaiból szegény barátom. Nekem is személyes veszteségem ez a kivételes intellektusú-identitású szerkesztőasszony. A férj, utólag is kutatván Tünde eltűnésének okait, a depresszió diagnózisra akad. „A depressziót pedig nem lehet megérteni. Csak, ha te is voltál már hasonló állapotban, akkor szólhatsz hozzá ehhez a szörnyűséghez. Szinte semmihez sem lehet kötni, hogy mi váltja ki, mégis ezer és ezer oka lehet. De egyik sem az! Egy nagy, amorf, szivacsszerű lélek-képződmény, mely folyton változtatja önmagát, s a lelkibeteg azt érzi, neki is ezen változás után kell mennie.” Hát, nem tudom! Magam, már-már rögeszmésen-babonásan, mindig az ördögi bosszúnál kötöttem ki. Azt ugyan meg nem tudnám mondani, mivel vadította maga ellen ez a szent asszony a démonvilágot, de – a jelekből kiindulva – szemernyi kétségem sincs: Tünde a gonoszlelkek jóbi ártatlanságú áldozata. A helyi orvostudomány „trópusi bakteriális fertőzést” konstatált, de ez is csak tapogatózó diagnózis-féle. Az ugyancsak helyi piacokon a javasasszonyok gyanús „jerbákat” ( gyógynövényeket) javasoltak, s ezek – csodák csodájára – rendre be is váltak. Sőt, akut esetekben, kokalevelet rágcsáltatnak a mindentudók hőseinkkel. Ezek is használnak alkalmanként, ideig-óráig. Csak az alap-megszállottság, a krónikus levertség, önmegvetés szimptómái nem tágítanak. Tünde itt is kolostorokba menekül, ahogy évekkel korábban hosszú időre a siénai apácák noviciátusába vonult el, éjt-nap-hosszanti imákban tisztulván, tisztíttatván a gyilkos kísértetektől. Aztán csak hazajött, s – a Harmadik Part versszerkesztőjeként futott össze Ervinnel.”… s közben megkérdezte? „Istenben vagyok-e?”, látván, hogy alaposan meg van marcangolva az ábrázatom, azaz küszködöm a szellemi hatalmasságokkal és a földi háziúrral. Torkomon akadt a szó ettől a nyíltságtól és direktségtől. – Kései megtérő vagyok, abból a fajtából is a gyengébb – válaszoltam. – A pogányságból a kereszténységbe átúszóknak, ha gyorsan zajlik ez le, különleges ajándékok szoktak járni. – Tán jelenésem is volt, de nem is értem, miért beszélek erről: húsvét nagypéntekén, éjjel láttam Jézust szenvedő arcával, véresen … S hallottam hangját is. Nincs a templomodnak még teteje – mondta. Tünde ekkor fölugrott, a táskájához kapott, és mutatott egy fényképet, bevallása szerint élete első fotóját, melyen egy épülő templom látszódott, s az ablakában Jézus szobra állt. Az Úr házának csak félig készült el a teteje.” Barátomat máig kísérti ez a tetejetlen templom. Jelen könyve is zsúp a fedélen.
Így zárástájt még egyéb tudnivalókat illik megosztanom SSE-ről. Őskatolicizmusát ezeréves lengyel bojár-őseitől örökölte, őrizte meg. Ezer évre visszamenőleg számontartja közös lengyel-magyar (két jóbarát) szent király-elődeinket, kiváltképpen közös és elementáris nagyságunkat, Szent Lászlót. Ervin édesapja az 1956-os forradalom osztályosa, aktív résztvevője, aki fizikailag-szellemileg is belerokkanva csúfos bukásunkba (főként a kezdő Kádár-éra megtorlásaiba, de méginkább „gulyáskommunizmusa” megalkuvó ál-siker-szériáiba), árván hagyta itt igazság-szomjas, s nemes bosszúra választott egyszülöttjét. Ervin aztán – ki-kicsapván a budatétényi megörökölt viskóból – kacskaringós pályát futott be. Néhol – magam is szörnyülködő tanúja voltam – fellázadtak, felkeltek zubogó vérében a bojári kényurak, ősi allűrök. Ilyenkor boldognak, boldogtalannak menekülnie kellett előle, mert a világegyetem összes eleddig megesett igazságtalanságain gyulladott dühét kitombolta az illetéktelen delikvensen. Ennek utána pediglen galambszelídségű, vérbeli világbölcse- s z t a r e c ként, szemlélte s szemléltette korunk atavisztikus kórait, meg kúráit. Tapintván az Isten teremtő ujja nyomán kelt keléseket és kellemetességeket. Talán ettől is vált-válik SSE a legalkalmasabbá – számos kutató elődöt betetőzendő, még a közismert Nazca-vonalak megfejtésében is. Nem hiába rajzolja ki eme jelen-jeles kötetében plasztikusan is az enigmatikus Nazca-Asztronautát. SSE-t csak, csakis a leglényegesebb: ember és Isten párbeszéde, megváltás és örökélet izgatja. Ezt keresi s találja meg fergetegesen a Varázsvágtában szintén.
Illusztráció: Stanczik-Starecz Ervin
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
