Mondd meg nékem, merre találom…

Próza

március 4th, 2019 |

0

Nagy Judit Áfonya: A sorsszövő

 

Ma is lefektettek vagy fél tucatot a rögtönzött parcellákba.
Az olasz és szerb frontról is folyamatosan érkeztek a sebesültek; már egyetlen szabad szeglete sem volt a magyarkanizsai hadikórháznak. Amit egykor Haynald-féle Leánynevelő Intézetként ismertünk, mára kapkodó, sietős ellátást nyújtó, zsúfolt ispotállyá vált, ahol az egykori növendékek próbálták ápolni a haza hős katonáit. Minden tudásom itt szereztem az elmúlt három év során, nagyrészt a főnővér apácáktól, másrészt a rögtönzött műtétek alkalmával.
Hamarosan rászoktam a dohányzásra.
Amikor elvitték a testeket, késő ősz volt. Hajnalban már megfagyott a halottszállító autó keréknyoma a sötétbarna sárban. Nem ők voltak az elsők, és valószínűleg nem is az utolsók.
Nővérré lettem hát. Már meg sem rendített egy-egy nyílt seb, megalvadt vértől piros lábszárcsonk. Intézeti tanulóból felnőtté váltam egy pillanat alatt, ifjúságomat ellopta a háború. Szűz maradtam, mint az aszott bőrű Ágota főnővér, aki fityulát vett a véres ruha és az ezerszer mosott köpenyére is, fakeresztet szegelt a reménytelen esetek ágya fölé, és hangosan imádkozott, miközben az orvos fűrésze alatt utoljára felsírt hol egy csukló, hol egy combcsont.
De leginkább magányos voltam ebben a pokolban. A nagy kapubejáró mellett, a két lucfenyő takarásában most is ott álltak ugyan a régi növendékek, társaim a női sorsban. A fenyőágak között, ebben a hajnali szürkeségben még látni lehetett a felszálló cigarettafüstöt, mint rajzol fodrokat és szalagokat az éjszaka ruhájára. Oda kellene mennem hozzájuk, gondoltam, úgy tenni, mint akit érdekelnek a frontról érkező levelek, az epekedő kedvesek, és a sorok mögül közösen kihámozott igazság. De nehezen barátkoztam.
Eltapostam a csikket, és erőt vettem magamon. Kikerültem azokat a lábnyomokat, amelyekben már megfagyott a hajnali esőpermet. Hárman kuncogtak a fenyők alatt, Éva és Anna a törzsnek dőlve, kabát helyett mindketten tábori pokrócokba bugyolálták sovány testüket, kesztyű nélkül, csupasz kézzel tartották a durván tekert cigarettákat. Előttük Zsuzsanna állt, liluló ujjai között a gyűrött tábori levelezőlap, erről olvasta fel a halvány utcai lámpafény felé tartva a vallomást.
– Ha az olasz bombázás abbamarad, ellentámadást indítunk. Nem félek, mert tudom, hogy itt van a képed, itt a szívem alatt. Amire ezt a lapot megkapod, már túl leszünk a nehezén, és a győzelem estéjén majd a nagy alföldi parasztházra és a szőke gyerekekre gondolok, akiket te szülsz majd nekem, angyalom…
Ennél a résznél mindenki szeme könnybe lábadt, még az enyém is. Nem szóltam, nehogy megijesszem a szipogó Zsuzsannát, de a másik kettő olyan kitartóan nézett el a válla fölött, hogy jöttöm lelepleződött.
– Nem kell úgy ólálkodni, Sára! Mert neked nincs vőlegényed, még hallhatod a mások szívvágyát!
Megkínált a saját cigarettájából, és én elfogadtam. A gyufa lángja kétszer is ellobbant, mielőtt rendesen meggyújthattam volna, és ez épp elég időt adott arra, hogy felgyorsuljon a saját szívem dobogása.
Nincs vőlegényem – mondta ez a nagy szemű, egérarcú lány. A cipőgyár tulajdonosának a sarja, aki békeidőben egy gyulai városi villában lakik, és herendi porcelánból kanalazza a vasárnapi levest, ezüstkanállal. Eszembe jutott Margó, a legjobb barátném a lányintézetből, aki erre csak legyintene egyet, és azt mondaná: ne törődj vele, csak újgazdagok. De én nem tudtam nem törődni azzal, hogy ez a szépnek nem nevezhető, sőt, valójában teljesen jellegtelen teremtés csak úgy odavesse nekem a fájó tényt: nincs vőlegényem. Harmadszorra meggyulladt a cigarettám, és ekkor felemeltem a fejem, hosszant az éj arcába fújva a füstöt, hogy bejelentsem nekik a nap hírét.
– De igenis van! Nekem is van vőlegényem.
Éva és Anna, a két testvér majd’ megfulladt a félrenyelt dohányíztől, de még a levélolvasó egérlány is hitetlenkedő arckifejezést öltött magára. Tudtam, most aztán nagy bajba kevertem magam, de annyira vágytam rá, hogy befogadjanak, hogy én is epekedő leveleket kapjak egy tiszta szívű férfitól, ezért nem tehettem mást, mint hogy összeszedtem minden létező tudásomat és az évek alatt begyűjtött pletykákat. Aztán megalkottam a nagy hazugságot.
– A déli fronton esett fogságba, amikor a Monarchia megtámadta Macedóniát.
– Eddig miért nem tudtunk erről?
Szégyenlősen lesütöttem a szemem.
– Sokáig nem lehettem benne biztos, hogy életben van.
– De most már tudod? – próbálta kiszedni rövid válaszaimból a részleteket Zsuzsanna. Meg kellett erőltetnem magam. Ha most bevallom, hogy csak kitaláltam az egészet, örökre megszégyenülök, és még jobban kiközösítenek, mint hazudozót.
– Tegnap este érkezett egy katona, súlyos mellkasi sebek, ellőtt szem. Király főorvos engem kért meg, hogy tisztítsam ki a szemüreget. Kevés már a morfin, és úgy próbáltam elterelni a figyelmét, hogy az otthonáról kérdezgettem. Nem tartott sokáig, és már a csatákról regélt, az elesett bajtársakról, a hidegről és az ellenséges tűzről. Így jutott fülembe a hír arról, hogy Endre életben van, megszökött a fogságból, és jelentkezett az útjába akadó első baráti egységnél.
Mindezt egy szuszra hadartam el. Még a hajnali szellő is elcsitult, utcai morajlás sem törte meg a csendet. Elragadtatott arccal hallgattak.
– És levelet nem küldött?
Zsuzsanna éhsége a friss történések iránt nem csitult.
– Hogy ne küldött volna! – tromfoltam. Bár magam sem tudtam még, honnan szerzek egy tábori lapot, vagy éppen elrongyolódott borítékot, amit meglengethetnék előttük.
– Mutasd!
– Odafenn hagytam a párnahuzatomban. Így mindig velem van, ha jut idő az alvásra.
Éva és Anna ellágyult arccal sóhajtott, egyikük ösztönös mozdulattal még a jobbját is a szívére tette.
Szorult helyzetemből csak egy teherautó dudálása menthetett meg, ami csikorogva lefékezett a nagykapu előtt. Újabb sebesültek érkeztek.
A nappali órák végig az újak ellátásával, elhelyezésével teltek, mire ismét akadt egy cigarettányi szabad időm, már nyugodni készült a nap. Minden orvos és ápoló kimerült, a segédkező apácák már bőszen mormolták az imákat. Ágota főnővér kamrából átalakított szálláshelyéről tintát, a főorvos rendezetlen asztaláról papírt loptam, és az árnyékszékre bezárkózva próbáltam elképzelni, mit is írhatott volna nekem az én szerelmem.
Próbáltam kiszűrni a sebesültek jajgatását, a folytonos zajongást, amit a betegszállító kocsik kerekei, a sietős cipősarkak és a háttérben nem szűnő zsolozsmázás alkotott. Milyen is lenne az én szerelmes vőlegényem? Bizonyára bátor és elkötelezett hazafi, hiszen megszökött a hadifogságból, és ahelyett, hogy dezertőrként elmenekült volna vissza az otthon melegébe, ismét szolgálatra jelentkezett. Ilyet csak egy acélos, nemes lelkű fiatalember tesz. Nemes lelkű! Egy igazi nemes ifiúr, talán egy báró fia, vagy nem is, inkább grófé! Igen, egy gróf, talán egy Almásy, esetleg egy Nádasdy.
Közvetlenül az árnyékszékek melletti teremből felordított valamelyik sebesült, orvosért, nővérért könyörgött. Ismertem már ezt a hangszínt, szörnyű fájdalmai lehettek. Behunytam a szemem, és ismét a fiatal grófra gondoltam, aki nem lehetett se Almásy se Nádasdy, hiszen őket minden valamire való nemesi család lánya legalább névleg ismeri. Egy sokkal rejtélyesebb nevet kellett találnom a szerelmemnek.
Elmúlt egy hosszú, jajgatásokkal teli óra. Amikor előmerészkedtem, köpenyem zsebében a remegő kézzel írt levéllel, már tudtam, hogy a jövendőbelim gróf radványi Győry Endre Péter, császári és királyi százados, szalmaszőke hajú, gyéren serkenő szakállú, kék szemű ifiúr, messze az északi megyékből, talán Borsodból vagy Hontból, és még a háború előtt, egy karácsonyi szünetben kérte meg a kezem a rá jellemző szerény szégyenlősséggel.
A gondolat, hogy egy ilyen férfi akár létezhetne is, teljesen elvarázsolt, szinte suhantam a folyosókon, és amíg a többi ápoló szegényes vacsoráját fogyasztotta odalenn, úgy csempésztem párnám vászonhuzatába a levelet, mint legféltettebb kincsemet. Éjjel aztán, amikor a takarékra vett gázlámpa fényét még körbeüljük a lányokkal egy utolsó pletykálkodásra, én is felolvastam nekik a legszebb szerelmes szavakat, miket csak össze tudtam szedni a valaha forgatott klasszikusok, Caius Valerius Catullus és Publius Oidius Naso nyomán.

 

Így telt el az 1918-as év, könnyek és álmok közepette. Ha megérkezett a posta, és megannyi lábadozó sebesült katona, valahány ápoló és orvos mohón rávetette magát, én pedig a háttérbe vonultam, újabb papírlapokat csentem el Király főorvos asztaláról, és pecsételt borítékokat az udvarba rohanó, zokogó nővérek ágyáról, szekrényéről. Bizalmasan faggattam az újonnan érkező katonákat a déli frontról, az olasz helyzetről. Minden érdekelt, amit felhasználhatok, még a parancsnokok, idegen városok neve is. Öt további levelet készítettem, és az én Endrém hamarosan a legbátrabb, legkiválóbb monarchista tiszt lett az egész térségben, a keblem pedig dagadt a büszkeségtől. Egy alkalommal még gyűrűt is loptam a januári hajnal takarásában, miután a kezem között lelkét kilehető zászlós zsebeit átkutattam, hogy személyes iratait tovább küldhessük a gyászoló családnak. Ezt az egyszerű karikagyűrűt aztán bebugyoláltam egy darab vászonba, és betettem a következő levélbe. A lányok csak ámultak, micsoda gavallér az én Endrém, aki értesülvén róla, hogy a sebesültek ápolása közben elvesztettem saját gyűrűmet, elküldte nekem az övét, szerelme zálogául.
Aztán egy márciusi napon, amikor még nem lehet tudni, hogy a frissen esett hóból délutánra jég lesz-e vagy sár, újabb sebesültek érkeztek a főbejárat elé. Kettesével feküdtek a hordágyakon, tán nem is emberek, csak kezek és lábak egymásba gabalyodva, koszos arcok, mocsoktól összetapadt hajak és szakállak. A beosztott szolgálatosok aztán lepakolták őket és becipelték a holtak után frissen felszabadult helyekre, mi pedig nyomukba eredtünk, ki-ki egy lavór vízzel, sebkötözővel, fertőtlenítős üvegcsével.
Letérdeltem az első katona mellé, az egykori könyvtár nehéz faajtójának tövébe. A nyitott ajtószárny jótékonyan takart el mindkettőnket a borzongató látvány elől: mindenhol csak fájdalom és bánat. De ez a katona más volt. Csendes, szelíd kék szemű, kese bajusza és koszos szakálla mögött az arc még reménykedő. Az én Endrém, az én saját vágyamból gyúrt teremtményem. Ahogy Isten megmarkolta az agyagot, és egy férfit, Ádámot gyúrta meg belőle, úgy szabtam én is mértékre a saját agyagkatonámat.
– Megismersz-e, mondd csak – faggattam. Simogattam a koszos arcot, kigomboltam a durva zubbonyt, hűs borogatást tettem égő homlokára. Csak a szemét néztem, az értelemtől csillogó szemeket, amikor odaért a főorvos, és gyors pulzusellenőrzést, rögtönzött állapotfelmérést tartott. A kezemben szorongatott gyolcs már vörös volt, amikor eltolta a katona álla alól.
– Nyaktáji sérülés, torokseb. Úgy tűnik, csak horzsolta a repesz. Fiatalember, hall engem? Ha igen, jelezze!
A katona sűrűn pislogott.
Király főorvos még egy darabig vizsgálgatta, aztán utasításokkal látott el, és tovább állt a következő sérülthöz. Csak jóval később értettem meg, mit mondott arról, hogy ez a fiatalember nagyon szerencsés, hiszen a repesz csak súrolta ugyan, és a seb nem halálos, de soha többé nem lesz képes beszélni. Nem mondhatja azokat a szép szavakat, amiket olyan gondosan megalkottam, és szentül hittem, hogy mindez az én hibám. Mert soha nem képzeltem el őt szerelmesen suttogni. Csupán írás volt egy papíron, ami aztán valósággá vált.

 

A további, alaposabb vizsgálatok végül megállapították, hogy a néma katona súlyos harctéri sokkot kapott, és elvesztette az emlékeit is. Az egyik szemem siratta ezt a szerencsétlen sorsú fiút, a másik viszont nevetett, mert új emlékekkel táplálhattam a hiányzókat, valahányszor csak az ő priccse felé vitt az utam. Mondhatom, meglehetősen sűrűn kerestem magamnak tennivalót a néhai könyvtárszobában, és elmeséltem a gróf radványi Győry Endre Péter néven nyilvántartásba vett katonának megismerkedésünk és eljegyzésünk kitalált, folyton bővülő történetét, felolvastam a tőle érkezett leveleket, és megcsillogtattam a karikagyűrűt is. Bár torkát még vastagon borították a kötések, a szeme mosolygott. Hamarosan a láz is elhagyta, és amint kivirult a hadikórház belső udvara, nagy sétákat tettünk mi ketten a pattogó rügyek között, a bimbózó virágágyások útvesztőiben.

 

A kórház teljes személyzete ismerte már a pletykát az elveszett majd megkerült, fogságból megszökött, ismét harctérre került bátor gróf úrról, aki ha némán és sebesülten is, de visszatalált a szerelméhez. Csupán azon sajnálkoztak, hogy a vesztes háborút lezáró béketárgyalások olyan kegyetlenül elszakították ezt a fiatalembert a családjától, az otthon melegétől. A nagy fekete madár, mi eltakarta Magyarföld elől a napot, vadul felcsippentette, és egy másik országba helyezte a Győryek radványi ágát, kastélyostul-vagyonostul, az ifjú, nincstelenné vált gróf pedig kénytelen volt más nemesi családok jótékony segítségére támaszkodni.
Beszélték az is, hogy fiatal arája viszont, ahogy mindig és mindenben, ebben is kitartó lelkesedéssel és soha nem múló szeretettel támogatta. Pont ahogy azt egy teremtő elme összefüggéseiben és sorsszövésében megálmodná.
Míg éltem, nem is mondtam el senkinek az igazságot. Csupán most, ha ezt olvasod, tudhatod meg, hogy az élet, amit éltünk, nem mindig a valóság.
Néha minden szavunk sorsszövés, máskor csupán egyszerű árulás.

 

Nagy Judit Áfonya a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Katonai kórház az első világháború idején (torimaskepp.blog.hu)

 

Cimkék: ,


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás