Búzás Huba 85 éves!
A szülővidék Viharsaroktól veszprémi otthonáig, ifjabb kori költői sikerek után több évtizedes hallgatás után az új évezredben ismét verseskönyvekig, az utóbbi esztendőkben pedig műhelyünkkel való együttdolgozásig – ez a pőrén leírt út. Szerencsések vagyunk: a szerző ránk bízta könyvei megjelentetését, köztük két nagyszabású kísérletét: kulturhistóriánk látomásos átlényegítését célzó lírai eposzait}; nálunk tette közkinccsé alkotásfolyamati elemzéseit, az általa kifundált forma, a facula születéstörténetét … következik májusban a Káva Téka-füzetek negyven oldalán esszé-gondolatainak foglalata: Újhumanizmus körvonalazódik a művészetben.
„…e pár szó szomjú szarvasom, keserg még, kortyolgatunk
mielőtt elinalna… alagsor: dzsinnek, durca szellemek
sikamlanak felém cafatnyi pendelyekben, eszem helyén kobold…”
Búzás Huba ma nyolcvanöt éves: Isten éltesse! Éltessen a föld s az ég!
(A szerkesztőség)
*
Suhai Pál: Amit versedbe rejtesz
Búzás Huba nyolcvanötödik születésnapjára
A kicsit is vájt fülű olvasónak nem kell külön figyelmeztetés e címadás mögöttes jelentésére: József Attila verse motoszkál benne. Bennem. Ennek is leginkább negyedik strófájáé:
Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.
Eltekintve attól az egyébként egyáltalán nem elhanyagolható különbségtől, hogy Búzás Huba immár Nyolcvanöt, s az előbbi versben a nagybetűvel külön is megszentelt már-már kisöccse lehetne, ő, Búzás Huba is „vérez” és „nemz millió fiat”. Egyelőre egyiket se nyilvánvalóan, de előbb vagy utóbb ki kell tetszenie. Kevesen ismerik-ismerjük őt még valójában, némelyek legföljebb ha nevét hallották, mások tudnak róla, de hidegen elmennek mellette, mindössze néhány híve akad költészetének. Pedig e mostoha honban is illene tudni róla mindenkinek, aki magát valamennyire művelt embernek képzeli. Európainak és magyarnak. Búzás Huba ugyanis nemcsak kivételes életkorát teljesítette maradéktalanul, de vállalt feladatát is: költészetét. „Teljesítette”: a költőtárs Báthori Csaba szerint Rilke szerint (!) már ez is teljesítés: a megélés. Mindebből következően Búzás Hubának példásan kellett nyolcvanöt évét le- és megélnie ahhoz, hogy szinte példátlan (megszorítás nélkül: példátlan jelentőségű) költészetét létre tudja hozni. Pedig jóformán minden összeesküdött ellene. Biztató kezdetek, publikációk és nagy költők, egy Füst Milán elismerése ellenére is több mint két évtizednyi hallgatás, csönd: belepréselődés önmagába, lefojtottság. Nyilvánvalóan. De a mélyben micsoda erők fortyoghattak, ha költészetének lávája, éppen az új évezred kezdetén mégis csak kitört. S azóta folyamatos e vulkán működése – Európa egyik legaktívabb tűzhányója (!). S éppen szeretett hazánkban. Húsz év alatt tíz kötet: Kávéillat korán ébredőknek; Napranéző; Hajnali tótágasok; Tépd le a napot; Amerre a szél fúj; Kúszmászva Európa zsámolyán; Félrevert harangjaim; Égi kupolánk; Föld! Föld! – vesztőhelyünk, s végül a lírai eposzok közül a harmadik, a Mentsétek meg… című világköltemény.
Nagy szavak, de Búzás Hubához csak ilyenek illenek. Költészete ilyenekkel mérhető. Nem mintha nem ismerné a mértéket. De ebben is mértéktelen. A sokáig, köteteken át meghatározó jambikus pentagrammák, e szonettnél is szonettebb kötöttségű ötsorosok után az alkaioszi mértékre fogott meloszok ötsorosai, majd a Félrevert harangjaim háromszor tízsoros verseinek oldottabb dekagrammái, végül az eposztrilógia kétszeres sorhosszúságú alkaioszai – íme, a formaművész, akinek semmilyen hagyomány kötöttsége és szigora nem elég kötött és szigorú. Ha van zenében abszolút hallás, akkor kell versmértékben is. Búzás Huba abszolút hallású költő. S írtam már: ha létezik a csodagyerek fogalma, léteznie kell a csodaöregének is. Búzás Hubáé mindmáig egyedülállóan e jelenség.
Kiváltságomnak tartom, hogy közeli pályatársa, levélváltásainkban, két kötetének lektoraként s talán nem túlzás: barátjaként is ihlet-működésének megfigyelője, sőt, már-már részese lehettem. Elég talán most jellemzésére megfigyeléseim néhány részletét idéznem. Egy 2010-es levélből: „Ha minden igaz, új húrt pengetsz lírádon. A pentagrammák jól kidolgozott műfajának költője (s persze a hosszú verseké) most a catullusi ihletésű melosz műfajában is alkot. Ugyanannak a polifóniának a képe kezd feltünedezni itt, mint ami az egyes verseket nagy örömömre eddig is jellemezte. Csakhogy e megállapítást most már költészeted egészére is vonatkoztatnom kell: a komplementer szólamok, hangok, ciklusok és műformák sokoldalú, színes világára. Írisz koszorúját kötöd hát, Barátom! Gazdagon, és szép rendben is. Egyszerre a klasszikusok-klasszicisták és a romantikusok módján. Az egynemű és a különnemű szinte szétválaszthatatlanul kapcsolódik egybe költészetedben. A határozott, preegzisztens szándék legjobb verseidben tökéletesen föloldódik a versek anyagának spontán sokféleségében. Az állandóan jelenlévő nyelvi invencióban. Olyannyira, hogy az általad kedvvel citált mondatot most akár meg is fordíthatnám: a mozaikszemcsék gondos egymás mellé rakosgatása nyomán támadt nagyszabású, szürrealista vízió e költészetnek legalább annyira kiindulópontja, mint eredménye. S ugyanígy az erdészet dolgozójának (az »ars« mesterének) mindennapi »favágó« munkája. Erdő persze támadhat madarak által elhullajtott magvakból is, spontán növekedéssel, leginkább azonban az erdész fönti erőfeszítései nyomán.”
S a Félrevert harangjaim kapcsán „lektori jelentéseimből” is egy (két) részlet (2011 novemberéből): „A lehető legkényesebb vállalkozásba fogott új kötetében Búzás Huba, amikor a történelem, saját és nemzete elmúlt századi s legújabb történetének lírai vallatásába kezdett. Nyaktörő művelet, amikor szinte minden omlik az emberben és az ember körül. De Búzás, túl immár a modernitás »nagy elbeszéléseinek« magabiztosságán s a posztmodern relativizmusán is, példaértékű megoldást talált: számot vetni az humaine condition mindenkori sebezhetőségével s közben megőrizni a hitet a ránk hagyományozott s általunk is formálandó legalapvetőbb értékekben. E kettő jellemzi Búzás költészetét kezdetektől fogva, ám ennyire karakteressé a hang s ilyen világossá a feladat?, a megoldás? csak e kötetében válik.” S hogy Búzás költése költői és morális megoldás is, legyen rá tanúság a kötet Menekültek című verse, s ezt bizonyítandó az esszé végének idézete: „»A mindenségen áthajolni«, »hogy megfogjuk egymás kezét« a »visszatért pillanatban« – a versbefejezés eme üzenete és megoldása úgy hagyja bizonytalanságban az olvasót, hogy egyúttal meg is nyugtatja: földi életünk lezáratlan és lezárhatatlan eseménysora valamiféle metafizikai síkon értelmet és befejezést kaphat. A Vörösmarty téri találkozás ellebeg szemünk elől a végtelenbe. Búzás Huba is így emelkedik el költői pályáján, ha nem is a szemünk elől (még nem!), de mindenesetre a magasba. Egyre szédítőbb csúcsokkal kísérletezik. James Marsh dokumentumfilmje jut eszembe itt egy francia kötéltáncosról, akinek végül a Notre Dame tornyai sem voltak elég magasak: muszáj volt neki (persze titokban, a földi őrök éberségét kicselezve) a New York-i ikertornyokat is megmásznia. Jut eszembe még a francia neve: Philippe Petit. Jegyezzük meg. Mint ahogy a film címét is, de ezt már csak Búzás Hubára vetett tekintettel: Ember a magasban.”
A Notre Dame tornyai („ikertornyai”) Búzás Hubának sem voltak eléggé elegendőek. Az „ikertorony” itt már nem önidézet – Füleki Gábor méltatta e metaforával Búzás lírai eposzait a második rész megjelenése utáni csodálkozásában. Csakhogy időközben (álmatlansága elleni panacea gyanánt!) Búzás megírta a harmadik kötetet is, trilógiává bővítve így a külön-külön is gigantikus költeményeket. Ha Füleki Gábor szóképét a költő teljesítményéhez hasonlóan tovább akarnám fokozni, mit is mondhatnék? Legföljebb a katedrális elnevezést – de ennek hány tornya van? Bizony, három! A harmadik a huszártorony a kereszthajók lezárására. Hadd tekintsem a Mentsétek meg… költői emelvényét is ilyennek. Egy hatalmas, katedrális méretű épület lezárásául szolgáló toronynak.
Megrendítő látvány és benyomás. És nem is csak bravúrosan megidézett kozmoszba-vetettségünk félelmeinek és mámorának átélése okán. Legalább ennyire a mindennapi emberi tapasztalatoknak némelykor „közönséges”, máskor tragikus, néha a groteszket sem nélkülöző, de mindvégig hiteles megidézését érzékelve. (A trilógia első kötetében egy balkáni társas autóút, a másodikban egy kórházi „hasfelmetszés”, a harmadikban pedig a szülők sírjának felnyitása, az exhumálás hamleti jelenete révén.) A harmadik kötetben a lírai szólam, a beszélő ráadásul a lehető legmeghökkentőbb pozíciót veszi föl: látszólag az individuum mértéktelen, mert abszolút kiterjesztésének pozícióját. Csakhogy hamar rá kell jönnünk, hogy a megfellebbezhetetlenség e hangsúlyával képzett sorok nem a szerző megnyilvánulásai: csupán egyike e hang a polifon költemény szólamainak – a Kozmoszt és Istent egyszerre megidéző, de az emberi bensőből hangzó Abszolútum önreflexiója:
kezdetben voltam én, ama névtelen: se tény, se gondolat, csak az elv… erő?
mikor kezdet se volt az időben még, idő se sarjadott, meg a tér se ter-
jedett a semmiben, de hordta magában mind a lényegünket,
mind az időt, tereket, a mindenségben a totalitást…
Vörösmartyhoz méltó verskezdet – nála az Éj monológjában szólal meg így a hang:
Sötét és semmi voltak: én valék,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,
És a világot szültem gyermekűl.
De legalább ennyire meghökkentő?: megrendítő Búzás Huba poémájában a cselekményt lezáró mozzanat, a szülők egymás mellé temetésének mozzanata is, melynek során a fiú a sírásóktól átveszi apja koporsóját:
… egy aszteroida zúg fülembe, tébolyog, lélekrobajuk talán
idáig hallik? hördül a hangom: én teszem koporsóját – akarom! a föld-
be – s lépdelek… botlom… karomba kapom, mint rég a kórteremben
egykori sziklabunyós testét oly fénytelen állapotában, hordva
hol ágyba, majd füröszteni sportos köntösében, mint a kisdedeket… s helyez-
getem a szarkofágja vasalt – a néma fájdalomtul mázsa-nehéz, izom-
szakító jajaim – ereklye-darabját hullongó göröngyök
ágyazatába…
Innen, a sírmély e de profundisából emelkedik még ki a lírai én szólama, s a nagy magyar költők (Bessenyei, Batsányi, Berzsenyi, Babits!) nevét betűrímekkel mormolva a „mentsétek meg lelkeinket” SOS-fohászát intonálja:
csitt! visszaszól homo deusom, az Abszolútum szószólója dörömböl – légy
te, költő, néped fárosza, s el ne fáradj: tégy a méla emberiség ügyé-
ben, mind az elveszettekért – szavait iszom, feldúlja lelke-
met is ez az intelem, e szózat – mit tehetek egyedül? mit érek?
dörejlik most, szesz mámoraként fejembe száll szavuk: az értelem ím’ veled!
mentsétek meg az Ég kupoláját! mentsétek meg lelkeinket, a Földet is,
mentsétek meg az Embert és a csírázó Életet és mentsd meg
égi dalunkat, az éneket, a hangzatokat, muzsikát, zenédet!
Az áldás bősége e siralomból fakadt jókívánság. A szűkösségből, a szükségből támadt jóság jótéteménye. T. S. Eliot egyik esszéjében olvasom a három európai klasszikusról, Dantéról, Shakespeare-ről és Goethéről, a nagy européerekről a következő sorokat: „…e három ember művében három közös vonás található: bőség, tágasság és egység: mindhárman jó sokat írtak, és amit bármelyikük is írt, abból semmi sem elhanyagolható. Tágasságon azt értem, hogy mindegyiküknek jókora volt az érdeklődési, rokonszenvi és belátási köre.” S végül: „az olyan emberekben, mint Dante, Shakespeare és Goethe, az érdeklődés változatait és a kíváncsiságot az alapvető egység jellemzi.” Ha nem tévedek túlságosan, a fönti pár vonás értelmében mindezt Búzás Hubáról, költészetéről is állítani lehet. Kell. Istenek kegyeltje ő valóban, ahogy egyszer már valaki írta róla. Hadd ismételjem magam is, és gratuláljak neki élete és műve (életműve) e hatalmas teljesítményéhez. Éltesse még sokáig szellemi és testi javai bőségében mindnyájunk Istene!
2020. február 24.
Illusztráció: Születésnapi köszöntő (Domján Attila fényképfelvételével)
Ezek is érdekelhetik!
Suhai Pál – Kopeczky Péter: Kis Napút-induló →
Szentmártoni Szabó Géza: A Napkút az ókortól napjainkig* →
Kettős könyvbemutató | Meghívó →
