Radnai István: Mielőtt leszáll a köd
A Nap útja nem képes félúton kisiklani. Nem is olyan öreg a Nap, de mégis félelmetesen halad. A kor, mint jobbszélső rohan az alapvonal felé. Rossz vicc az életkor. De nem a lap életkora. Nincs pályához kötve, nem kell várni a váltóállításra.
Szerintem a gyorsvonat is csak fékez és átcsattog az állomásokon. Nincs olyan utas, nincs olyan olvasó, aki megkérdezné, hány éves a masiniszta.
Lám, hová jut az ember, ha Nap látszólagos útja az égen megtéveszti. Szerintem, vidáman fiatalosan halad és mellette, mint az Est-hajnalcsillag kíséri az internetes változat. Villódzik egy kicsit és mögötte felbukkan a másodlagos tartalom. Már megint elnéztem, vagy csak a nyelven botlott. Melyik is az elsődleges, a célzott tartalom? Nem kell papír, se nyomda, a posta sem kéri a sápot. Vannak lapok, amelyek nagy ravaszul csak pénzért mutatják meg arcukat világhálón. Ahányszor a Nap felkel és útjára indul, felébrednek a versek, esszék, novellák, megemlékezések. Felcsillannak, mint a szemközti ház ablakain a sugarak. A háziasszonyok szellőztetnek, nyitogatják az ablakszárnyakat és beengedik az irodalmat, reggeli friss levegővel.
Az előbb felsorolt műfajok, amelyek közül a tárcát kifelejtettem, attól kelnek életre, hogy az olvasó beengedi a friss tartalmakat.
Bizony, bizony a tárca vitte a hátán a napilapot – kicsit régebben. Egy név és egy szórakoztató olvasmány. Nagy nevek művelték, az ihletet sokszor a pénzcsörgés gerjesztette. Az ügyeletes író, aki egyébként világraszóló verseivel ejt ámulatba, a napi tárcákból, riportokból él. Remekművet naponta? Nem, ez lehetetlen, de az olvasóval összekacsintani és előadni egy nyúlfarknyi történetet, adomát, édesbús vagy humoros, ötletes olvasni valót. Amíg a villamos, nagyokat csöngetve viszi a nagy írót a szerkesztőség felé, a noteszébe jegyzetel. Egy-egy szó, egy félsor és a kisasszonynak máris diktálhatja a holnapi tárcát. Mehet ismét a pénztárhoz, a reggeli ébredéskor, azaz délben, éppen ebéd előtt. Mert a bohém szerző, aki jócskán megnyújtja a Nap útját, elveri esténként az utolsó vasig, a szivarfüstben ki látja, hogy mennyit vesztett a kártyán vagy hány pezsgőt nyitottak a lányoknak, akik készségesen mindent megígérnek. A nagy író egészen kicsire zsugorodik, ahogy a magas üvegajtón kilép és a holnapi tárcában megírja: “Láttam, ahogy a Nap a Holddal csókolózik”
A rúzsos szájak ígérte számolatlan csókok helyett elábrándozik: “Lám, a Nap hajnalban lefektette a Holdat, az ezüstarcú szüzet.”
Délben, kicsit másnaposan a hajnalban teleírt papírra bámul, sebtében felöltözik, ha nem ruhástól nyomta el a tintaszagú asztal mellett az álom, és egy másik szerkesztőségbe siet. Az irodalmi lap szerkesztője felhúzza előbb a jobb, majd a bal szemöldökét. De a nagy költő nem tágít. Nem tudja lekenyerezni a bűvös szóval: “előleg”. Nem, kiszól a pénztárba: Micike, öt korona. És a költő megdicsőülve teszi zsebre az elismerést. A kézzel fogható elismerést, amiből estére egy fillér sem marad. Távozáskor, diszkréten odaszól: “Főúr, írja a többihez.” Nem is veszi észre, hogy a csokorba gyűlt lányok cirógatása éppúgy elmarad mögötte, mint Napkeltekor elhalványulnak a csillagok. A villamos csilingel. Ő pedig gyalog indul haza a hónapos szobába. Közben arra gondol, hogy az éppen felkelő Nap is gyalog teszi meg égi útját.
Ez persze régen volt. A mai költő megosztja a közösségi oldalon a frissen megjelent remekművét és megkapja a közösségtől a honoráriumát “lájkok” formájában.
Miközben némelyik folyóirat végképp átköltözik 10-20 évfolyam után a világhálóra. A tisztességbe beleőszült lapszerkesztő még egy darabig számolgatja a “klikkeléseket”, egészen addig, amíg nem ereszkedik végleg köd a tájra. Olyan sűrű köd, hogy elhomályosítja a Nap Útját.
Illusztráció: Ekliptika
Ezek is érdekelhetik!
Novák Valentin: A Tunyát ne hagyjátok rám!* →
Dóczi Székely Gábor: ÚJABB SZENTENCIÁK →
Bene Zoltán: Vonatutak →
