Györgyi Csaba: Mire a virágok? Hát nem kell belebolondulni az elmenetelbe?
*
Gondolatok Jakab István Rótt körök[1] című kötete kapcsán
A saját maga által feltett kérdésekre a Prágai Tamás-díjas szerző egy egész kötettel válaszol. Az eleven forma zavarba ejtő igazisága miatt az olvasó hamar belülre kerül, és ott is marad, ugyanis a könyv jó, pontosabban számomra az a jó benne, ahogyan a szövegtestek, magukat el-elhagyva, valóságunk elképzelt magja felé… nehézkednek.
Majd’ minden mondat csonkított, de a sebhez azonnal és szorosan oltatik a következő: egymondatos könyv ez, amelyben az élmények kegyetlen precizitással róják egymás alatt/fölött/mellett köreiket:
„Szűkre préselt világ ez, mindenféle különleges fából egymáshoz ragasztott ábrás intarzia.”
De hol történik mindez? Fent, ahol fut egy sztori egy haldokló, idős házaspárról vagy egy építési vállalkozó pokoljárásáról? Dehogyis! Lent, mélyen, valahol a horizont alatt, ahol az a „lényegi, lelki meztelenség” lapul, amit folyamatosan akarni kellene… megmutatni, hiszen „minden tudott vérségi história mögött szétszivároghat sötét nyirokként a szeretés, a megkívánás láthatatlan, krónikátlan története.” FELTÁRÁS ez, ami után akár már maga az apokalipszis is következhetne… mintha nem ugyanazt jelentené a két szó, „persze az is lehet, hogy minden emberi alapállás mélypontján ott tátong a magára hagyott ember kétségbeesése.”
…és így akkor majd az egyik, horizonton szaladó történet hőse, egy beteg öregember is felkiálthat bennem, helyettem: „Hallani akarom a szelet.”
…és így akkor majd egy özvegy férfinek is lehet egy szívharangot ütő mondata: „Anya is, mutat a falra, ahol fekete szalaggal átkötött képen egy fiatalasszony mosolyog, úgy szerette a gyürkét.”
A feltárás rokonszava a leleplezés, amely azonban nemcsak az egyén, de a társadalom „városperemi élethazugságaié” is lehet. Úgy vélem, hogy a kötet szépirodalmi kerete még azt is megengedi, hogy kiderüljön, a szerző mit ért bogárzó semmi, bezártlakás-idő vagy éppen átfagyott mirelit-civilizáció alatt:
„Az igazi létkorrupció: egyre tartalmatlanabbá tenni mindent a nagysága által”, miközben „a civilizáció: önmaga tartalékait a máért kirabolta”: „a kivérző, modern civilizációt lényegében a tárgyak bosszúhadjárataként és egy egész társadalom megszólíthatatlanságaként lehet jellemezni.”
Jakab István szerint „a mestert arról lehet felismerni, hogy nem az.”
Jakab István természetesen nem mester!
[1] Cédrus Művészeti Alapítvány, Bp., 2019
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Tompa Zsófia: Szerzőkön átszűrt élet →
Boldogh Dezső: A lehetséges tartományai →
Stancsics Erzsébet: Kaiser László születésnapi verseskötetéről* →
