Dobos Marianne köszöntése 80. születésnapján
*
Hihetnők? Az öröktaláló sokszínű alkotó Dobos Marianne – nyolcvanéves. Éljél! Isten éltessen tovább és tovább, kedves barátunk: új művekben, nemes felfedezésekben ugyanúgy! Köszöntünk híven. (A szerkesztőség)
(A fotót készítette: Kabdebó János)
Dobos Marianne közíró Miskolcon született 1942. szeptember 18-án.
1948–1956 között szülővárosában a mai Soltész Nagy Kálmán utcai általános iskola, 1956–1960 között a Kossuth Lajos Gimnázium diákja volt. 1960-tól a Miskolci Egyetem hallgatója: 1965-ben kohómérnöki, 1968–1970 között folytatott tanulmányai eredményeként pedig hőkezelő szakmérnöki diplomát szerzett. 1965–1975 között a Lenin Kohászati Művek metallográfusa, 1975-től 1978-ig a Kohó- és Gépipari Számítástechnikai Szervezési Intézet szervezője, 1978-tól 1984-ig a Vegyiműveket Építő és Szerelő Vállalat műszaki-gazdasági tanácsadója volt. Kutatóként a KLM (Kabdebó Lórántné Marianne, Kazánlemez Marianne Módra) nevű hidegszívós, melegszilárd acélmárka egyik szabadalmaztatója.
Közírással 1984 óta foglalkozik. (forrás: ⇒ https://www.eletunk.net/impresszum/dobosmarianne/)
*
Kovács katáng Ferenc interjúja
Zúzzad az ércet nemesítsd a fémet / Kell ez a honnak te derék kohász! [1]
Nem lehet a világot Isten nélkül fölnevelni
nem lehet a világot Isten nélkül megérteni
nem lehet a világot Isten nélkül szóra bírni
illetve lehet
csak az olyan rémült magánkaland
melyet a kétségbeesés kormányoz s
végkimenetele fölöttébb kétséges.
Nagy Gáspár: Belátás
Kovács katáng Ferenc: “Gyermekkorom: az ötvenes évek. A rokonok hortobágyi kitelepítése, majd az ő idő előtti haláluk. Recsk, amit a nagymamám csak fia hazatérte után tudott meg. Mit hazudoztunk szegény szívbeteg idős asszonynak…” Ismerős a történet, ha máshonnan nem, hát a Makk Károly rendezte Szerelem című filmből. De Marianne közelebbről tapasztalta mindezt. Kérem, avasson be bennünket gyermek- és diákéveibe!
Dobos Marianne: Miskolcon születtem kerek nyolc évtizeddel ezelőtt, hiszen ott is volt, ma is van, a Katalin utcában. Az utca pár lépésre van a Szinva pataktól, a város „fő” patakjától. A folyónk a Sajóba ömlik. Gyermekkoromból emlékszem a nagy árvizekre, amelyek a közeli fahidat is nagyjából elvitték. Mikor az ár levonult, amíg kijavították, a hiányzó deszkáinak helyét átlépve (emlékem szerint korlát sem volt) jutottunk át rajta, hogy iskolába menjünk. Nem bátorságpróbának tartottam, hanem inkább mert nem a távolabbi kőhídon akartam menni. Másodikos koromtól a Kun Béla utcában a Rogyion Jakovlevics Malinovszkij marsallról elnevezett (ma görög katolikus) általános iskolába jártam. Szép új suli volt. Még erősen festék illatú. Akkor adták át 1949-ben. Minket hívott először órára a csengő.
Mivel szeptember 18-án születtem, „évvesztes” lettem volna. Édesanyám elvitt ezért iskolaérettségi vizsgálatra. Megállapítást nyert, hogy mind szellemileg, mind testileg 7 éves és 2 hónaposnak felelek meg. Azonnal fel is vettek a Zárdába, az első osztályba. Szóval szívesen „büszkélkedem” ezzel, lám, akkor még „csodagyerek” voltam. Jutalmul pedig „elloptak” egy évet a gyermekkoromból, ami akkor nem hiányzott, de később igen. Év végére bezárták mint egyházit az iskolát. Sajnos az első tanító nénim nem volt apáca, már kevesen voltak a szerzetes nővérek. A reggeli imádság mindennap így kezdődött: „Álljatok fel! Vessetek keresztet! (Református vagyok, én nem vetek.) Mi Atyánk…!”
Négy évvel idősebb bátyám, Zsolt a felső tagozatot kezdte a Malinovszkijban. Nem is sejtettem, milyen előnyeit, néha hátrányait fogom élvezni ennek. A tanító néniket, mikor én is ötödikes lettem, követték tanár nénik, bácsik. No ekkor léptem elő, és lettem kisDobos. Amint az első ismerkedő órákon nyílt az osztálynapló, rögtön az elején, a „d”-hez jutottak: Dobos Marianne, állj fel! Te vagy a Dobos Zsolt húga? Igenemre jött egy kisebb „dicshimnusz” a bátyámról. Meg hogy remélik, mindezt követem majd én is. Persze otthon is ő volt a ”bezzeg gyerek”. Már megszoktam.
Zárójelben róla annyit, hogy az ELTE Természettudományi Karán végzett. Kémia–fizika szakos tanár lett, idén veszi át gyémántdiplomáját. Miskolcon élnek 59 éve a feleségével, akit testvéremként szeretek.
Tanulmányaim folytatása: kisDobosból úttörő lettem. Az akkor megszűnt óvónőképző helyén, a Kossuth utcában, abban az évben leánygimnázium lett. Mi voltunk az első évfolyama. Az utat kellett törnünk, megalapozni az akkor születő Kossuth Gimnázium jó hírnevét. Egyenruha, egyensapka. Ünnepre matrózblúz, hétköznapra iskolaköpeny matrózgallérral. Ha a tanár az utcán meglátta sapka nélkül valamelyikünket – ilyesmiben is szeretett „besúgni” –, másnapra igazgatónőnk raportra rendelt. Először lelkifröccs, de ha a „bűnöst” ismét rajtakapták, már következett az ellenőrző könyvbe is a bejegyzés: „Kedves Szülő…” kezdetű meleg szavakkal.
Legkedvesebb órám a latin, s egyik kedvencem a latintanár volt. De a legkedvesebb, a rajongásom tárgya, a magyartanárunk volt. 1956-ot írtunk. Egy kora októberi napon feltette a kérdést: „Lányok, szeretnének egy költőt látni? Mert 23-án lehetőség lesz arra, hogy egyszerre kettőt is, Szabó Lőrincet és Illyés Gyulát.”
Négy 50 filléres gombóc fagylaltnyi volt a belépőjegy ára. Persze hogy másnap már be is fizettem. Édesanyám jött értem az előadás után. Kislány ne mászkáljon sötétben egyedül, de akkor különösen is izgatott volt. Hatalmasan nagy hírt mondott: Budapesten kitört a forradalom. (Évekkel később Lóránt mellett álltam, amikor a Kossuth utca 11. számú ház falán az emléktábla avatására került sor. Az ünnep alkalmából minden évben megkoszorúzzák a város és az egyetem vezetői. Az emléktábla szövege az a Klára néni által évekig rejtegetett vers, amit Lóránt a Magyar Nemzet 1990. január 31-i számában publikált: „Egy fiókba zárt versciklus Szabó Lőrinctől” című kísérőszöveggel. Ezt a verset választottam én is mottónak az 1956-ról készített interjúkötetemhez.)
Lőrinc és Gyula bácsi siettek Budapestre. Németh Ági a vele erről fél századdal később készített interjúban el is mondta, hogyan érkeztek meg egyenesen az Írószövetségbe. Klára néni, kis Klára és Flóra néni kényszerültek itt maradni. A könyvtár igazgatójánál, Kordoss Laci bácsiéknál laktak.
Azt szoktam mondani, hogy nemzeti ünnepünk október 23. családi ünnepünk is egyben. 1963. október 23-án már harmadéves hallgató voltam a Nehézipari Műszaki Egyetemen. Barátnőmmel hangversenyre mentünk a Zenepalotába. „Hajnalka, Hajnalka, de szép barátnőd van! Mutass be neki!” – kiabált utánunk Kabdebó Lóránt. Látásból már negyedik gimnazista korától ismertem. „Bezzeg” lett nekem ő is, amikor megnyerte az Országos Rákosi Mátyás tanulmányi versenyt. Legyek én is ilyen – biztattak.
KkF: Négy évig oktattam és “népműveltem” a Dunaújvárosi Főiskolán (lánykori nevén Nehézipari Műszaki Egyetem Kohó-és Fémipari Főiskolai Kara), ahol engem is, mint a kedves Lóri bácsit Miskolcon, tiszteletbeli balekká avattak. Ám nem is ez az igazi sztori, hanem hogy már az első munkanapomon felvilágosítottak, legyek büszke a munkahelyemre, mert itt jó néhány diákot a Miskolci Egyetemen készítettek fel… (azok, akik nem éltek a roppant izgalmas hetvenes években, vagy nem tájékozottak az akkori műszaki oktatásról: nem csak a felvételi volt igen nehéz az ország műszaki egyetemeire, hanem az első éveket bukás nélkül átvészelni is.) Az egyetemről kirúgott diákok kaptak még egy esélyt az “állambácsitól”, folytathatták a tanulmányaikat egy olyan főiskolán, ahol amúgy ritkán tudták feltölteni az induló évfolyamokat. Kérdésem egyszerűbb, mint ez a kacifántos, hosszú felvezető. Marianne hogy került a Kohómérnöki Karra, amikor még a Villamos- vagy a Gépészkaron is alig volt a hallgatók közt lány?
DM: Álmaimban sem volt „Rityeg-rotyog a kohó, izzanak az ércek”.[1] De még egy tisztességes kéményt sem tudtam volna a nagy olvasztótól megkülönböztetni.
1957 – szervezik a KISZ-t. A már említett, kezdetben csak sapka ügyekben besúgó tanárnő előttem térdelt a templomban, persze mindezt szigorúan titokban. Egy mise után megkért, hogy mint szertáros meséljem el neki, amikor a demonstrációhoz az eszközökért megyek, hogy mi is van éppen az osztályban. Tiltakoztam. Nem sokkal később más lett a szertáros, aki ezt a csúnya feladatot is elvállalta.
A négy év alatt félévkor és év végén is kitűnő tanuló, Dobos Marianne volt az egyetlen az osztályban, aki még mindig nem volt KISZ-tag. Megalkudtam végül magammal, amit ma is szégyellek. Pedig meg sem érte. Fel sem vettek, hiszen az akkor készülő jelentkezési lapomra, az ELTE latin–orosz szakára, bejegyeztetett: „Ugródeszkának akarta használni a KISZ-t.”
Ebből tanár szak, főleg az ELTE-n, számomra soha nem lesz. Borítékoltam magamban, visszatéve az elutasítást a borítékba. De Miskolcon is van egyetem, sőt most hirdetik a Gépészmérnöki Karra a pótfelvételit. Gépészeti ismereteim ugyan a húsdarálóig, ha terjedtek, de jelentkeztem. A matematikával, mivel országos tanulmányi versenyen is voltam, gondoltam, nem lesz baj, de az ábrázoló geometriától féltem. Így a felvételi vizsga előtt néhány magánórán is voltam egy tanársegédnél. Térszemléletem nem nyert tőle elismerést, mikor láttatni (!) kívánta velem, hogyan kell nézetiből axonometrikus képet készíteni, és fordítva. Sok év múlva kaptam az indoklást szemészorvosnő barátnőnktől: „Olyan fokú asztigmiád van, amivel együtt jár a térszemlélet hiánya.”
Azért sikeresen vizsgáztam, és felvételt nyertem. Vicces szólás, és nem is igaz, vannak szép lányok, vannak csúnya lányok, és vannak még lányok a műszaki egyetemeken. Beléptem a 90 leányhallgató sorába, akkor 2000 körül volt a fiúk száma. Tudtam, rengeteget kell rajzolni, és azt nem éreztem nekem kitaláltnak. A Bányamérnöki Karon ugyan sokkal kevesebbet kéne, de a bányában patkányok vannak, ezért az nem jöhetett számításba. Még az egértől is félek. Átjelentkeztem a Kohómérnöki Karra. Naivan, mert már mérnök voltam, mikor kiderült, hogy a patkányok nemcsak a föld alatt laknak. Igen gyakori az előfordulásuk a jó meleg kohászati üzemekben. A mikroszkópszobában egerek voltak a társbérlők egy időben. Szerencsére eggyel sem találkoztam. Határozottan, hangos ajtónyitással léptem be. Biztonságom fokozására mindig leejtettem még egy csiszolatot is, bújjanak el, amikor a mikroszkóp mellé ültem.
KkF: Hogy érezte magát egy ifjú hölgy – egyetemi évei alatt – az akkor még igencsak férfidominanciájú műszaki felsőoktatásban?
DM: Egy korábbi kérdésében felemlített “balekavatásról”: évfolyamtársaim sokszor kérdeztek lekicsinylően és tiltakozva is: „Hogy lehet egy gyönge Humán emberhez (Kabdebó Lóránthoz) férjhez menni?”. Ennek kompenzálására lett „tiszteletbeli balek”. Egyetemünk az 1735-ben alapított Selmeci Akadémia jogutóda. A selmecbányai diákhagyományok örökítése a mi évfolyamunkkal kezdődött. Egyik évfolyamtársunk a padlásukon megtalálta nagyapja egyenruháját. Addig-addig kérdezgette a valahai öreg firmát, amíg lett már mit a kollégiumban megbeszélni a többiekkel. Természetesen bőséges sör fogyasztásától ihletetten. Mint tudjuk, ebből a jó kohász bármennyit iszik, nem adhat a túladagolására „csapadékos reakciót”. Az első szakestélyt az évfolyamunk szervezte.
KkF: Pályakezdés, családalapítás, sokak számára a legrázósabb életperiódus. Miként élte ezt meg Marianne? Hogyan alakult a szakmai előmenetele?
(Kabdebó Lóránt)
DM: 1964. július 18-án Kabdebó Lóránt felesége lettem. A diplomát 1965. június 24-én együtt védtük Tamás Lóránt fiunkkal a pocakomban. Egy hónappal később, július 28-án született.
Huhh, rettenetesen nehéz húsz és fél óra volt. Mindezt egy hangos jajszó nélkül végigcsináltam. De meg is fogadtam közben, szex sem lesz többé. Nehogy abortusz jusson eszünkbe, vagy még egyszer szülnöm kelljen.
16 hónappal később, 1966. november 25-én mégis megszületett a második fiunk, György Imre.
Németh László a Homályból homályba című kötetében meg is emlékezik Gyuriról, és úgy dedikálja nekünk a kötetet, mint „unokám szüleinek”.
1966. február 25-én ugyanis „Buzdításul és okulásként…” dedikálta nekem a Lányaimat. (Én csak a buzdításra figyeltem, az okulásra nem.) Nemcsak mi, de ő is csodálatos napokat töltött Miskolcon. Az este a Tudományos Ismeretterjesztő Társaságban (TIT-ben) különösen jól sikerült. Lóránt vezette az emlékezetes beszélgetést.
Mindennek még aznap éjjel otthon is volt folytatása.
Két fiunk lett hát. Akkorában Gyes, Gyed és hasonló fontos családvédelmi, demográfiai intézkedések még nem voltak. A gyermekek persze akkor is meg-megbetegedtek. Az évinél több nap szabadságra lett volna ezért nekem is szükségem. A problémát meg is oldottam. Jelentkeztem alma materembe, szakmérnöki oktatásra. Jól jöttek a tanulmányi szabadság napjai. Miskolciként, mert a fővárosból, vagy vidékről az oktatási napokra más városból érkező hallgatótársaim úgyis ott ültek az előadásokon, mindig megkérhettem valamelyiküket, adja le az én „katalóguscédulámat is”. Persze ez a gyakorlatokon nehezen működött. Meg vizsgázni is kellett. 500 Ft volt félévenként a tandíj. De ha jeles volt az átlag tanulmányi eredmény, abból 450 Ft-ot a munkahelyem tanulmányi szerződésünk alapján visszatérített. A hat félév csak 300 Ft-ba került nekem. 1970-ben kitüntetéses hőkezelő szakmérnöki oklevelet kaptam. Az ember nem szeretne szakmájába vágó tárgyakból rosszul vizsgázni. Az úgynevezett „vörös diplomához” minden jól is ment. Inkább éjszaka tanultam. De az utolsó vizsgától nagyon rettegtem. Igyekeztem arra alaposan felkészülni. A fiúk éppen jobbról-balról betegen feküdtek mellettem. Mesekönyv helyett a Schultz-féle Automatika lapjainak biztattak gyorsabb forgatására, mert az ábrákra azért szívesen vetettek egy-egy pillantást. „Lapozz már! Lapozz már!” – követelték ezért. Majd következett a „Zárd már be végre!”. Abba kellett hagynom: „Ne tanulj már! Egy Kisanyának mindent tudni kell!” (Mert a fiaimnak és két unokatestvérüknek édesanyám a közös nagymamájuk volt, így lettem én a „Kisanya”. Szerettem ezt a megszólítást, de sajnos „kinőtték” idővel.)
KkF: A műszaki pályája, foglalkozása mellett mikor és hogyan vált tollforgató publikálóvá?
DM: A „latin műveltségű kohómérnök-hallgató” baráti és ismeretségi köre közös lett Lóránttal. Jó visszatekintenem az emlékeimre. A lezárult ötvenhét és fél évre. Azt hiszem, túlzás nélkül mondhatom, hogy mindenkit ismertünk az irodalmi, művészeti életben. Sok írót, költőt, művészt és tudóst nevezhettünk barátnak. Ma már kevesen élnek közülük. Január 24-én Lóránt is követte őket a halhatatlanságba.
A XX. század utolsó négy évtizede, ugyanúgy, mint a XXI.-ből közösen megélt 21 esztendő jelentős fejezete nemcsak a magyar, de a világtörténelemnek is. A honpolgár pedig mindig adni szeretne nemzetének.
Magam is igyekeztem, igyekszem ma is „taní-tani”. Ezért kezdtem írni. Választott műfajom az interjúkészítés lett.
Azt, hogy vallásos voltam, már említettem. Az Országos Levéltár és Műemléki Felügyelőség általában egy hónapos európai utazásait Rajk Júlia szervezte. Mi, sajnos, csak az utolsón, az olaszországin vettünk részt 1980-ban. Orvietóban már a gyászmisét celebrálta Júliáért három pap útitársunk (Hencz József, Lamatsch Endre, Kuklay Antal).
Hencz József, akitől csak később tudtuk meg, hogy Brenner János 1957. december 14-ről 15-re virradó éjszakáján történt meggyilkolását követően, miközben vallatták, őt is megkérdezték: „Úgy akar járni, mint Brenner János?” „Én arra nem vagyok méltó! Mert Jancsi nemcsak vértanúként halt meg, de szentül is élt az igen-igen rövidre szabott, 10 nap híján 27-évnyi életén át.” Lamatsch Endre atya akkor káplántársa volt Brenner Jánosnak. Persze ’80-ban a ma már boldog Brenner Jánosnak még a nevét sem volt szabad hangosan kimondani. 2006-ban ,,…Nekünk a vihart állni kell» címmel jelent meg kötetem, In memoriam: lelkiatyám, Hencz József plébános, püspöki tanácsos, aranymisés áldozópap tiszteletére. A harmadik atya Kuklay Antal – ahogyan mi elneveztük, Don Tónió – volt. Ő is börtönviselt. Ültek a tengerparton Lóránttal, akit Pilinszkyről kérdezett. Lóránt meg arra biztatta, hogy mint tudós-teológus pap, az Örömhír, az Evangélium hirdetője, vizsgálja János költészetét. Jeles, ismert Pilinszky-kutató lett.
Voltak napok, amikor nem volt útközben idő arra, hogy megálljunk, papjaink tarthassanak szentmisét. Ilyenkor ez egyikük szobájában kora reggel volt, és én is részt vehettem.
Ezen az úton lettem vallásosból hívő. Hazaérve elkezdtem a „médiamisszionárius” tevékenységemet.
KkF: Egyik könyve megjelenése követte a másikat. Arra kérném Marianne-t, hogy szóljon a kezdetekről!
DM: Mondandómat állatos történetekbe „bújtattam”. 1975. novemberben mi is megvettük fekete uszkárunkat. Azért kapták a fiúk, hogy felelősek legyenek érte, gondozzák, etessék, sétáltassák. Ezek a feladatok azután főként a velünk élő édesanyámra és rám maradtak. Cassy Ali Baba az „alkotótársam” lett. Szinte minden beszélgetőtársam „barátja”, ismerőse. Róla mondta azt – a vele készült rádióinterjúmban is elhangzott – Nemes Nagy Ágnes, akinek az idén ünnepeljük születése századik évfordulóját: „ő nem egy kutya, ő Ali”. Jól „tájékozódott” Ágnes otthonában. Sokat jártunk hozzá Lóránttal együtt is. Amint megérkeztünk, Alika irány a konyhába! Leült csendben, de félre nem érthető tekintettel, azon része elé a kredencnek, melyből dicsérettel, simogatással gazdagon, már kapta is a csemegét. Barcsay Jenő bácsi (anyja neve Kabdebó Irén) azt szokta volt kérdezgetni: „vajon mit gondol ez a kicsi állat, mi lehet a fejében?”. A beszélgetéseim nemcsak a Kossuth Rádióban hangzottak el, de az Új Tükör hetilapban 1983–1984 között sorozatban jelentek meg. Az első könyvem Világ tenyerén katicabogár címmel is ezekből született 1986-ban. Másodszor Isten tenyerén. Interjúk művészekkel — az állatokról alcímmel 1995-ben jelent meg. Harmadszor 2006-ban Csókolj mancsot neki! Jan Twardovski, a lengyel pap költő egyik verssorát kapta címként. Mert igen, az ő szeretetükből tanulhatjuk „hogyan kell Istent szeretni.” Az Isten tenyerént unokáimnak, Fanninak és Krisztiánnak ajánlottam. A borítón, amelyet a 2023. január 9-én száz éve született Schéner Misivel csináltunk, ők is láthatók. Akkor két- és háromévesek voltak. Még ebben az évben 30 és 31 évesek lesznek. Sőt utánuk még három unokánk született. Idén lett 25 éves Laura, 22 éves Noel és 18 éves Brigitta. Lóránttal együtt vágytunk arra, hogy dédszülők is lehessünk. Sajnos, ha nem igyekszik valamelyikük hozzálátni a „bébiprojekthez”, akkor én sem igen élem meg ezt a minden bizonnyal csodálatos feladatot, a dédimamiságot.
Pedig még könyvet is lenne kedvem írni, amit nekik ajánlhatok. „Továbbfejleszteném” például az Akkor is karácsony volt trilógiámat. Mint ahogyan Jókai Mór, aki a Csataképek a magyar szabadságharczból történeteivel tette a regényeiben.
KkF: Az Akkor is karácsony volt főcímet viselő trilógiájához írta Marianne az alábi összegző sorokat: “Az elmúlt fél évtized során, hogy a magam – magunk, nemzedékem életének történetét – hivatását, küldetését, örömeit és szenvedéseit végiggondoljam, megkérdeztem korábbi nemzedékek tagjait és kortársaimat: miként élték meg a huszadik század második felét, a nácizmus és a bolsevizmus árnyékába kényszerülő évtizedeket. Történetek kerekedtek, egy „nagy elbeszélés” szövődött, mely pótolhatja a nem létező magyar nagyregényt az 1944-es ostrom, az 1956-os szabadságharc és az 1989-es rendszerváltás idejéből.” Mondjon néhány jellemző adatot e három kötetről!
DM: Az 1944-es kötetborító Marc Chagall: Ressurrection és Hieronymus Bosch: Égő táj (részlet) képeinek feldolgozásával készült. Bölcsészek 1956-ról az alcíme az 1956-osnak. A borító Darázs Mária: 1956 Karácsony és Péterfy László szobrának felhasználásával készült. Az 50. évfordulóra, 1956–2006 az EMLÉKÉVben jelent meg. Alcíme Ádventre várva 1989. Kiadását támogatta a Miniszterelnöki Hivatal –1956-os Emlékbizottság. A címlap Botticelli Jézus misztikus születése, a hátsó borító Perugino Mihály arkangyal című képének felhasználásával készült. Mind a három kötet hátsó borítóján beszélgetőtársaim névsora olvasható. Ezek a nevek, így sorban, mindjárt felkeltették az olvasói érdeklődést. A fedőlapok képeit is úgy választottam, hogy azok is „beszéljenek”. Természetesen a kötetek mottóit is. Ady Endre: Imádság háború után; Szabó Lőrinc: Meglepetések; Nagy Gáspár: Belátás.
Péterfy László szoboralkotása például csodálatos kis emlékmű. Olyan eldugottan áll a tabáni parkban, bokrok között, mint ahogyan éltek milliónyian ebben az országban, akiknek nem vették el az életét, de puszta vegetatív létezéssé tették azt.
Megjelenésüket követően, időnként, mikor kézbevettem a három kötet valamelyikét, és lapozgattam, Lóránt mindig némi szarkazmussal megkérdezett: Klasszikust olvasol? Mindketten szerettük volna, hogyha egy díszes dobozban, ahogy becéztük “dobozkönyv” formában megjelenne a trilógia. Ezt az álmot egyedül álmodom tovább, mert amint már több évtizede egy olvasó mondta: „Ilyen még nem volt, nincs és már soha nem lehet. A beszélgetőtársak, az 1989-es kötetből is szinte már mindannyian meghaltak.” Sorra emlékezünk rájuk születésüknek 100. évfordulója alkalmából.
Azért annyi sikerült, hogy 456 oldalba „zsúfoltan” 2009-ben a Ráció Kiadó gondozásában megjelent a Sorsfordító karácsonyok (1944, 1956, 1989).
KkF: “Dobos Marianne gazdag kötete éppen erről szól. Az ünnepek és mindennapok varázsáról. Az a fontos, amit az előszóban írt: ´az ünnep lehetőségét továbbadó emberek helytállásának üzenetét formáltam könyvvé, nem unokáink, hanem a mi magunk, a mostani nemzedék számára. Úgy vélem, ezekre a példákra ma van igazán szükség. Egy újabban ismét alakuló szeretethiányos globalizációban. ‘’Szükségünk is van erre, mert ha mi nem találunk vissza a helyes útra, akkor gyermekeink, unokáink sem fogják érteni az elődök példáját.” – írja L. Simon László Utószavában, Sorsfordító feltámadás címmel.
Ebben a kötetben kamaszos kíváncsisággal ugráltam egyik fejezetről a másikra. Előbb Szabó Magdára voltam kíváncsi, majd Máraira, aztán a szívemhez oly közel álló vári Pilvaxra, …és hát az akkori ünnepi hangulatokra.
DM: Persze megbontani egy elbeszéléssé összeállt történetet mint egy elbeszéléssé összeállt egységet, nem tudtam. Adódott a másik út: kiemelni az ünnepet, megidézni a címben is a karácsonyt mint az Ünnepet. Mint annak szinonimáját. Legyen a hívószó, amely köré az értékeket kristályosíthatom. Úgy is mondhatom, hogy vizsgáztathatom az európai kultúrát és szellemiséget két évezreden át meghatározó kereszténység életképességét.
De hogy ez egy szellemi ütközet, ami ma is folytatódik, és aminek a bemutatása annyira fontos, azt a napjainkban élő, sőt uralkodó, ismétlem, sőt (!) sajnos viruló szeretethiányos globalizált világunkban tapasztaljuk. Félő, hogy közeledik a világ Dosztojevszkijnek az Ördögökben leírt rémlátása beteljesedéséhez. Az emberiség kilenc tizedének a felrobbantása sajnos nem is tűnik teljesen lehetetlennek. Miközben arra is vannak határozott törekvések, hogyha nem is kilenc tizedét, de az emberiségnek jelentős hányadát megfosszák akaratától. Ebben a kereszténységtől elbitangolt, csak saját véleményemként ki merem mondani, hogy megtébolyodott világban. És megtoldanám egy érdekes történettel: „Habent sua fata libelli!” – erre a nagybetűs Véletlentől kaptam bizonyítékot 2021-ben. Hogyan?
Az 1988-ban Székelyföldről két pici gyermekével Kanadába érkezett Dancs Rózsa írónő barátnőm, lelkit ársam. Még a járvány előtt itthon járt. Akkor Budapesten és Debrecenben, előtte Temesváron is bemutatták az Anyaöl című monodrámáját, amely a Pokoljárás című könyve alapján készült – ennek is régen kötelező olvasmánynak kéne lennie! –
Több antikváriumban is járt budapesti útja során. Könyveimet kereste, amelyeket szeretett volna megvásárolni. Kérésére azt mondták neki:
– „Ne vicceljen! Dobos Marianne-t az értelmiség olvassa. Az ő műveire előjegyzést veszünk fel, és hónapok alatt biztosan beérkezik a példány, amit majd továbbítunk az Ön megrendelésére.” Jólesett ezt hallani, noha alig-alig mertem hinni, inkább kedvességéből, szeretetéből eredőnek gondoltam a történetet.
KkF: Kicsoda Dancs Rózsa?
DM: Lapkiadó és -szerkesztő, az 1997-ben elindított kétnyelvű Kalejdoszkóp folyóirattal és a később hozzá csatlakozott Bobó Bóbitája című gyermeklappal szolgálja anyanyelvünket. Hadd idézzek két véleményt a magazin jelentőségéről. Első legyen a Lóránté:
“Vajon … mi adhatja varázsos vonzását…? Kapcsolatteremtés az óhaza, a Trianonnal szerteszakított Kárpát-medence és az Újvilág valahai menekültjei között… Két ilyen folyóiratot ismerek: a Délvidéken megjelenő, Bata János szerkesztette Aracsot és a Torontóban a Telch házaspár által szerkesztett Kalejdoszkópot. Mindkettő oda-vissza teljesít szolgálatot. Beszámol a helyi szellemi erőfeszítésekről, múltról és jelenről, ugyanakkor számukra szemlézi az ottani érdeklődés szellemében a hazai teljesítményeket. Megismertet és visszaigazol. A Kalejdoszkóp ráadásul az Újvilág nyelvében fogyatkozó magyarságáról is hírt ad. Számukra, a nyelvüket felejtőknek is beszél. Ha kell, angol nyelven. Csalogat és visszacsalogat. Ennyiben pedig egyedülálló jelenség.
Maga a folyóirat címe a mai helyesírást ismerőknek furcsán jelenik meg. De ragaszkodik annak a lexikonnak az írásmódjához, amelyik még az egységes Kárpát-medence világában keletkezett. A ma is nagyra becsült Pallas Lexikon ezt a szót ekként írja. És az Újhazában Dancs Rózsa a bürokrácia ellenében is ragaszkodott mindvégig a XIX. századi helyesíráshoz. Győzött. Diadalával emlékeztet. Az összetartozásra.” (Kabdebó Lóránt)
„A torontói Kalejdoszkóp folyóirat … szolgálja a Kárpát-medencében élő honfitársainkat is, és angol nyelven beszélő, irántunk érdeklődő barátainkat is … Aki más kultúrkörből érkezik az újhazába, szemben találja magát ugyanis a szekularizáció olyan formájával, amit szülőföldjén… nem tapasztalt. Ezt a terhet nevezzük kultúrsokknak… Ez a lelkiállapot igényli, hogy legyenek elkötelezett személyek, akik … oly mértékben nyújtanak segítséget a diaszpórában élőknek, hogy ezáltal az itt élők képesek megőrizni az idegenségben nemzeti önazonosságukat… Mindenik felekezethez tartozó lelkipásztor, különböző történelmi időkben – Nagy Háborút, második világégést, 1956-ot, majd a kilencvenes éveket követően – szívügyének tartotta a magyarok identitásának ápolását, és nemcsak a vallás, hanem a kultúra területén is tevékenykedtek… Ehhez hasonló szerepet teljesít a Kalejdoszkóp is. Dancs Rózsának és férjének húsz évvel ezelőtti álma nem öncél volt, hanem a magyarság érdekében olyan döntést hoztak, ami két évtizede a diaszpórában élő magyarok támaszává vált, sőt felvállalta azon magyarok szolgálatát is, akik már nem beszélik őseik nyelvét, hanem angolul kommunikálnak egymással… Hasonló a kultúra szétágazó területére való odafigyelésük, amikor rendszeresen költők verseit, írók prózáit jelentetik meg, és nemcsak a múltból idéznek, hanem kortárs nagyjainkra is ráirányítják a figyelmet…” (Vencser László)
Dancs Rózsa könyvei közül elsőnek a 2010-ben Magyarországon is megjelent Vaddisznók törték a törökbúzát kötetét ismertem meg, amely portrékat, interjúkat, novellákat tartalmaz, zömmel személyesen megélt események gyűjteménye. Vallja, hogy apró események felidézésével az utókor valóságában ismerheti meg a közelmúltat. A 2014-ben megjelent Pokoljárás a romániai abortusztörvény hatásairól szóló önéletrajzi, megrázó erejű könyve. Engem is megtisztelt azzal, hogy megkért Előszó írására. Ebből Anyaöl címen monodráma is készült, a szintén erdélyi származású Újhelyi Kinga előadásában. A 2017-es Add tovább a lángot! című könyve kanadai emigránsok élettörténeteit dolgozza fel. Ezzel a kötetével nemcsak a keresztényi lelkület mellett tesz tanúbizonyságot, hanem a Kalejdoszkóp “vezérigéjéül” választott Márai-gondolatot igazolja: “Nincs más haza, csak az anyanyelv”. Az évek során a személyes találkozások a kettőnk lelki-szellemi-intellektuális érdeklődését elszakíthatatlan szálakkal irányították minden olyan irányba, ahol a krisztusi szenvedések sebeit bekötözni vágyókra nem kis megpróbáltatásokat mérnek a gonosz erők.
De vissza a könyveim sorsához: mióta egyszer valamikor mi is rendeltünk könyvet az antikváriumtól, azóta rendszeresen kapunk tőlük értesítést, ha beérkezik egy már hónapok óta többek által is keresett „ritkaság”. Nem akarjuk-e megvásárolni? – érdeklődnek. 2021 augusztusában ajánlották megvételre a Sorsfordító karácsonyokat. Természetesen csak akkor, ha a megrendelő, a szegedi Szent Miklós-templom plébánosa nem veszi át. Jeleztük, hogy április 9-én a covid járvány elvitte a plébánost, biztos, hogy nem veszi már át, inkább küldjék egyenesen a címünkre. Mert mindennek meg kell a maga szabályzat szerinti útját tennie, a könyv megjárta előbb Szegedet, és jó egy hét múlva érkezett futárral hozzánk. Ami nagyon meghatott, hogy fr. Bogdan Adamczyk PhD, miközben elrendezte a rendház ritkaságokkal tele könyvtárát, még márciusban, de az is lehet, hogy már előbb megrendelte ezt a könyvemet, amit talán most már nevezhetem könyvünknek is. Mikor lapozgatni kezdtem, több mint tíz évvel a megjelenése után, a túlvilágról kapott búcsúüzenetét, akkor találtam rá a 86–99. oldalak között a vele készült interjúmra.
KkF: “Ötven év óta kapok híreket, leveleket, néha újságcikkeket volt lengyel barátaimtól és hozzátartozóiktól. És most, amikor újból bizonyos párhuzam alakul ki a két nemzet történelmében, mily öröm és köszönet tölt el annak láttára, hogy az akkori események mily mélyen élnek továbbra is a két nemzet emlékezetében. Mintha csak zálogai lettek volna a két nép ma is kifejezett barátságának, összetartozásának és nem utolsósorban szabadságszeretetének.” – olvasom Msgr. Varga Béla gondolatait ebben az írásban,. amelyet a Szeretet soha el nem múlik IN MEMORIAM P. DR. BOGDAN ADAMCZYK, Miskolci Keresztény Szemle 2021/4. 66. számban is közreadott. Lengyel vonatkozású gondolatai biztosan nem férnek be néhány mondatba, de tegyen mégis kísérletet egy összefoglalóra!
DM: Amikor 1990-ben visszaállíthatták a szerzetesrendeket, az idős, vagy a titokban belépett szerzetesek nagy lelkesedéssel kezdték lefújni a hamut a parázsról. Jézus, mint olvassuk az Evangéliumban, tüzet hozni jött a földre, szeretné, hogy lobogjon az örökké égő láng. A minoriták is „kölcsönkértek”, és kaptak is három lengyel fiatalt. Az egyikük volt Bogdan atya. 2008-ban megkért, szervezzünk nemzetközi konferenciát Isten Szolgája Kelemen Didák atya (1683–1744. április 28.) tiszteletére. A halála napjára szerette volna. Végül Német Lászlónak, a Püspökkari Konferencia akkori titkárának (érdekes, pontosan akkor értesült kinevezéséről a nagybecskereki egyházmegye élére) naptárához igazítottan szerveztem. 2008. április 17–18-án meg is volt az első nemzetközi konferencia. Veritatem facere in caritate, Igazságot cselekedni a szeretetben volt a címe. Erre a konferenciára jelent meg „Ki hengeríti el a követ?” Gondolatok Kelemen Didákról című kis füzetkém, benne a www.mkdsz.hu honlapon 2008. február 29 – március 7. között megjelent írásaimmal. Az elején Surján László: Tiszteletre és követésre méltó Kelemen Didák kezdetű, angol, német, orosz, lengyel, szlovák és horvát nyelvre lefordított soraival.
Követte a konferenciát még 2008 Nagyboldogasszony ünnepén egy igen csodálatos esemény. „A Gondviselés útjain. Gondolatok vitéz Regőczi István atya 65 éves papi jubileumán (1943–2008) Kelemen Didák atya sírjánál mondott vasmiséje emlékére. 2008” állítottam össze egy füzetkét. Nem volt nehéz. Az Isten vándora ugyanis 1988 óta körülbelül már 80 ezer példányban megjelent könyv kolofonjában olvasható: Sajtó alá rendezte és szerkesztette: DOBOS MARIANNE.
Akkor ez volt az első könyv, amely egy olyan üldözött pap életéről, mint István atya, megjelent. Nem volt egyszerű úgy alakítanom, hogy a Kiadói Főigazgatóságtól kiharcoljam az engedélyt a megjelenéshez. Mint egy rózsaszálat, mint fejhajtásomat terveztem élete és munkássága előtt. De az engedély aláírása mellé azt a felszólítást kaptam, hogy legyen benne az én nevem is. Ugyanis ha olyasmi van, maradt benne, amiért a szerző börtönbe kerülhet ismét, legyek benne biztos, odakerülök akkor én is.
2008 Nagyboldogasszony ünnepi szentmiséje végeztével, először a Szent István Lovagrend jelen lévő képviselőinek dedikált, majd a hosszú sorban erre várakozóknak.
Az alkalomra négylapos szentképet nyomtattattunk. Első oldalán a Bannaeaux-i Szűzanya képével: „Én vagyok a SZEGÉNYEK SZŰZE, higgyetek bennem… imádkozzatok sokat, imádkozzatok sokat!”
Az első konferenciát a következő évben követő konferenciára XVI. Benedek pápa őszentsége apostoli áldását küldte (Szegények mindig lesznek veletek), Julius Janus apostoli nunciuson keresztül. A 2009-ben megjelent Az egészen összetört alabástromedény kötetemben olvasható a szövege.
2010-ben a „mélyszegénység” konferenciával folytatódott a sorozat. Ezt már fr.Kelemen Didák és fr.Wojciech Topolinski tiszteletére szerveztük. Bogdan atya július 13-án töltötte be 35. évét. Erre a konferenciára meghívtam a szüleit. Egy szál fehér rózsával köszöntük meg a három a fiút – közülük két papot felnevelő édesanyjának –, hogy a magyaroknak nevelte őt. (Nem sejthettük akkor, hogy 2021. március 16. lesz élete utolsó boldog napja, amikor átvette a magyar állampolgárságát igazoló dokumentumot.)
2008-ban nagyon meghatott, ahogyan a lengyel minorita nemcsak kutatta, de szerzetesi életvitelével is követni akarta a magyar minorita szerzetest. Hosszú éveken át jó pásztor volt a Didák atya által felépített templomban. Nagyon vágyott arra, hogy a boldoggá avatási eljárás, amely ugyan már nem sokkal a halála után elkezdődött, de többször megszakadt a történelem viharai során, végre eljusson az oltárra emeléshez. Tudta és hirdette, hogy Didák atya tisztelete soha nem szakadt meg, átívelt a századokon. Ezt erősítette minden hónap 28-án az a szentmisesorozat, amelyet erre a szándékra kezdett Bogdan atya, és ami ma is folytatódik.
De be kell vallanom, mikor megkért az első konferencia megszervezésére, a Szűzanya lourdes-i jelenésének ünnepén, nem a lelkesedése, hanem az elkeseredése ragadott magával. Mikor megmondtam neki, hogy a két hónap, ami az évfordulóig hátravan, józan megfontolással nem elegendő, mosolya lehervadt, nagyon szomorú lett a tekintete. Hogy felvidítsam, belevágtam a lehetetlennek tűnő szervezésbe, és haláláig, tizenhárom éven át dolgoztunk együtt. Ha ő a magyarokért és a magyaroknak akart élni, akkor én szerettem volna viszonozni azzal, hogy a lengyeleknek tudjak valamit ajándékozni. Ekkor került a kezembe – Bogdan atya előszót is írt hozzá, és kiadtuk reprintben – P. Mónay Ferenc: P. Kelemen Didák a „Felső-Tiszavidék apostola (1683–1744)” füzete.
Ennek záró soraiban olvastam, hogy az ügy posztulátora, a rendi ügyek általános kérelmezője, Adalberto Topolinski, 1939 nyarán el is jött Miskolcra, hogy a helyszíni szemlét megejtse, és a található iratokat összegyűjtse. Utazott is tovább Lengyelországba. Szeptember elsején a németek megkezdték Lengyelország elfoglalását. Az atya német gyűjtőtáborba került. Eltűntek az iratok. Ez nekem így kevés volt, nem tudtam belenyugodni. A trilógiám a nekem elmondott személyes történetekből készült, de párhuzamosan a korszak történelmét is igyekeztem mind jobban megismerni. Izgatott a kérdés: Mi az, hogy német gyűjtőtábor? Hol? Melyik az? Rátaláltam arra, hogy akkor, ha nem lőtték le, vagy nem vitték tovább Németországba, akkor csak Stutthof területén lehetett. Sajnos érdeklődésünkre jött a válaszlevél, hogy noha megnézték a rendszeresen karbantartott, jól dokumentált levéltárukban, nem találtak a nevére. Pedig nagyon sok pap és szerzetes, szerzetes nővér életének és halálának kutatására helyeznek ott különösen nagy hangsúlyt.
Nemcsak a „Mikor? Hol? Hogyan? Megszállottan, újra és újra. Mikor? Hol? Hogyan?” – ahogyan Száraz Miklós György kezdi a 2017-ben megjelent A mezítelen Lázár feltámasztása kötetemhez írt utószavát, de azt is kerestem, hogy ki volt ő? Az évek alatt meg-megtalált morzsákból is születtek könyveim. Ezekből állította össze, és jelent meg hasonló címmel, szintén 2017-ben, Johanna Urbanska fordításában lengyelül a kötetem. Ehhez Beatrix nővér (Sr. Beatrix Van den Borre) írt előszót.
Kis kitérőként, de mert idekívánkozik, beszúrom: Regőczi István atya [2] már belgiumi papnövendék korában megismerte Julia Verhaeghe-t (1910–1997). Ő volt az alapítóanya. 1938-ban Brüsszelben született a Krisztus Ügye lelkicsalád-csoport, amely legfontosabb feladatának a hit, a szeretet és az áldozatkészség erősítését tekinti. Az, hogy az „Ügy” hazánkban is létrejött, meghonosodott, főként Beatrix nővérnek köszönhető. István atyával dolgozott, akit segített, majd ápolt az atya haláláig. Ma is a Csodatévő Kútvölgyi Szűz oltalmában, a Magyarok Engesztelő kápolnájában látja el a feladatokat. Imádkozik és virraszt. Az odalátogató zarándokoknak megmutatja Mindszenty József emlékszobáját, illetve a kertben István atya sírját. Egy füzetben meg gyűlnek nemcsak a segítségkérések, de a hálaadások is a meghallgatott imákért.
Miután ezt a könyvemet olvasta, mint ahogyan a 2019-ben magyarul és lengyelül egyszerre megjelent kötete, ADALBERTO (WOJCIECH) TOPOLINSKI élete és műve levelek tükrében előszavában írja, ő is vállalta személyiségének megismertetését. A könyvben a Szentté avatási eljárások című fejezetben ismerteti azokat az ügyeket is, amelyek a II. világháború után kanonizálással fejeződtek be. Egyetlen kivétel van: a Kelemen Didák-ügy.
Ezekhez a könyvekhez, az én Lázárom, mind a két nyelvű kiadásához, valamint TADEUSZ ZASEPA ATYA: A RÁDIÓS RÓZSAFÜZÉR-IMAÓRA EMIGRÁNS HITOKTATÓI, 2020-ban magyarul megjelent kötetéhez a borító- vagy fülszöveget Jerzy Snopek nagykövet úr írta.
KkF: “Kezemmel jeleztem neki a feleletem. Bizonyos föníciai találmányból való szerény ellátottságunk, két gyermeket nevelő tanár–mérnök házaspár, hónapról hónapra való megélhetést biztosító keresete bizony nem teszi lehetővé, és ez az egyedüli ok, ami miatt nem utazhatom.” A szőttes túloldalán című kötete bevezetőjében olvastam a fenti sorokat. Belátom, illetlenség ilyesmit kérdezni, de az értelmiség mindenkori helyzetére nagyon is jellemző mutató az anyagi helyzete, az egzisztenciája. A pénz és az elismerés milyen szerepet játszott/játszik Marianne életében?
DM: 2019. január 19-én átvehettem a Lengyel Állami Érdemrend Lovagkereszt kitüntetést. Magyar kitüntetésben nem részesültem. Lóránt munkásságát sem kisérték az állami kitüntetések. Bár ez a 85. születésnapja alkalmából megtörni látszott. 2021. szeptember 7-én átvehette a Magyar Érdemrend középkeresztje kitüntetést. Januárban pedig még boldogan hallhatta, amikor felhívták, hogy március 15-én, nemzeti ünnepünkön a Kossuth-díjat – ez pénzjutalommal is jár – fog kapni.
Széchenyi Istvántól (a róla elnevezett díjra is többször felterjesztették) vettem át a kifejezést: „pénz és taps nélkül”. Így dolgozott Lóránt is, és én is. Élveztük, élvezem az alkotás örömét. Főként meg azt a sok kisebb és nagyobb, nem hétköznapinak nevezném, csodálatos váratlan találkozást, hihetetlen eseményt, ami végigkísérte munkámat. Úgy szoktam mondani, hogy 1987 májusában, éppen Pünkösd ünnepe is volt, amikor a Szentföldre Jézus Krisztus vitt ki a tenyerén, és ott két héten át eltartatott a rokonaival. Igen, a kérdést, amire az idézett választ adtam, a nemrég elhunyt Itamár Jáoz Keszt (Keszt Péter Ervin) tette föl. 1984 nyarán mint messziről jött vendég csengetett be lakásunk ajtaján. Akkor már nemzetközi ismertségű költő és műfordító volt. Azért jött, hogy Lóránt segítségét kérje, igazítsa el őt abban, melyek a XX. század magyar versirodalmának fordítást megérdemlő remekei. Ugyanis addigra Balassi Bálinttól kezdve már lefordította a Biblia nyelvére a magyar költészet legszebb darabjait. Egyedül voltam. Lóránt Szigligeten az Alkotóházban. Beszélgetni kezdtünk. Felejthetetlen órákon át egymásba mélyedt a tekintetünk. A testvért láttam benne, és ő is a testvért látta bennem. A borzalmakat átélt, igazságtalanul gyötört valahai kisgyermek megtalálta a családja elhurcolása és a holokauszt valamennyi ártatlan áldozata előtt fejet hajtani tudó empátiát, szeretetet, megértést, tiszteletet érző, velük szenvedő „testvért”. Ez után a találkozás után eltelt három évben, minden nálunk tett látogatása alkalmával megismételte meghívását, hogy bemutasson a családjának, a népének. Mint mondta, annyi barátjával, ismerősével beszélt már rólam, én meg nem fogadom el a barátságukat, vendégszeretetüket…
Válaszomra hitetlenkedett: Csak ennyi? Én meg még jobban hitetlenkedtem alig két héttel később, amikor a kezemben volt a meghívólevél, és a KLM járatára, oda- és visszaútra szóló repülőjegy. Ezt a két hetet még egy két hét követte 1989 Húsvétja környékén. Barátságok születtek és interjúk készültek a vészkorszakot túlélő és új hazát építő értelmiségiekkel, művészekkel. „A szívek kötelessége megmarad” címmel. Szándu Dávid Az Izraeli Írószövetség Elnöke írta a hátsó borító mindkét nyelven közreadott szövegét. Ez volt az első könyv itthon, 1989-ben, amelyben a holokauszt áldozatai emlékeznek. Itamár pedig verset írt, Anna-Mária apáca – házam vendége címmel. A több nyelvre, még kínaira is lefordított költemény ott, ahol Itamár felszabadult, a buchenwaldi láger helyén felállított emlékmúzeumban olvasható. A kérdésében említett „A szőttes túloldalán” címmel 2018-ban megjelent könyvemben mártírokkal és embermentőkről ugyanabban (!) a kötetben vannak beszélgetések. Az üldözöttek erkölcsi helytállásának ereje mellett felhívtam a figyelmet a keresztény kortársaik segítségükre siető bátorságára, hitére és szeretetére. Arra kerestem a példákat, amikor az aktív mentő munkára éreztek elhivatottságot hazánk keresztény honpolgárai. Biztos, hogy nem voltak annyian, mint kellett volna, de akik vállalkoztak az embermentésre, ők igen gyakran saját és családjuk életét is kockáztatták.
KkF: Min dolgozik jelenleg, milyen tervei vannak a közeljövőben?
DM: Hat évvel volt nálam idősebb a férjem. 2018-ban a születésnapját Kiskőrösön tervezték a fiaink, hogy együtt ünnepelje a család. Az indulás előtt kijelentette, hogy inkább nem jön. Meleg van, meg hátha nem tesz jót neki a gyógyvíz. Életemben egyszer visszaszóltam: Akkor maradsz! Másfél nap volt az egész. De arra értünk haza, péntek délután volt, hogy nehezen beszél. Reggelre rendbe jön, gondoltuk, ahelyett, hogy kórházba vittük volna azonnal. Már a nevét sem tudta, engem sem ismert meg, mikor hívtam a mentőket. A Fennvaló csodálatos kegyelméből három hét alatt rendbe jött. Szeptember 13-án már prof. Dr. Bécsy Tamás emlékére adott elő Székesfehérváron. Megírt és meg is jelentetett négy könyvet azután. Az ötödiket, az itthon töltött utolsó éjszakáján, két nappal a halála előtt elküldte a szerkesztőnek. Ennek a kiadatása maradt rám. A szövegkorpusz kész volt, de a jegyzetek még nem. Nem volt bemutatója a másik négynek sem.
Szabó Lőrincet ő emelte be a hazai irodalmi kánonba. Az „egy Költő Agya” Szabó Lőrinc pályaképe a „modern” európai költészetben kötettel a világirodalmi kánonba – 2021. november 25-én kaptuk kézhez. Sok példányt vettünk belőle. Ő dedikálta, címezte a borítékokat, az unokám vitte postára feladni. Rövid volt a hátralévő ideje, nem sok visszajelzésnek örülhetett.
A megjelenésére várakozó, 2018 óta az ötödik kötet a korona az életművén. Hogyan látta az ifjú filológus, a fiatalember Szabó Lőrinc költészetét, hogyan dolgozta fel az életművet? A könyvespolcok egy sorát biztos, hogy betöltik a kötetek, és csak egy kattintás, és már nyílik is a →krk.szabolorinc.hu kritikai kiadással felérő oldal. Mit is rejt akkor ez a várva várt, Szabó Lőrinc halálának 65. évfordulójára, de remélem, karácsonyra megjelenő kötet? Mondanám, legyen meglepetés! Azután az érdeklődő várakozás fokozására, hadd olvassák, mégis úgy gondolom, tegyük most beszélgetésünkhöz lábjegyzetbe: Ars poetica vs. teológia Szabó Lőrinc pályáján. A Miskolci Keresztény Szemle 67. 2022/1. számában megjelent írása felett már gyászkeretben áll a neve, de még ő küldte Zsugyel János főszerkesztőnek. Megmaradtam Szobotkának a címe – Szabó Magda könyvének. Megmaradni Kabdebónak – ez meg az én feladatom lett.
Hatalmas veszteségek értek szűk egy esztendő alatt. Előbb Bogdan atya 2021. április 9-én, azután Szeplőtelen Fogantatás ünnepén, december 8-án – ezen a napon tartjuk a névnapomat – Scooby, a negyedik kutyánk hagyott itt. Majd Lóránt ment előre.
(Scoobyval…)
Scoobyt elhamvasztattuk. Mikor a pici urnát átvettük (itthon vannak elődje, Wendy hamvai is), akkor mondta Lóránt, hogy majd velünk kell eltemetni őket. Egyikünk sem gondolta, hogy ez már 2022. február 5-én meg is történik. A lábánál, a koporsójában “alszik” most Scoobyka. Wendyke meg majd az enyémben fog.
Lóránt és Bogdan a lét másik dimenziójában vannak (!). De velem élnek (!), irányítanak, gondolatok sorát küldik, sőt segítenek akkor is, ha kérem őket valamilyen konkrét problémában.
[1] Ebben a formájában csak magyarul és 1933 után ismert. Két német kohászdal fordításából szerkesztette össze Kuzsinszky László. Az eredeti dalok: “Es ist Dörflein so klein” (Selmec 1870) és a “Schmiede das Eisen” (Sopron 1921) A 3-4. sor éneklése közben és ezek ismétlésekor szokás az üvegeket negyed, vagy fél ütemre kocogtatni, ami kedvesen idézi a kalapácsütések zaját. (http://www.sebaj.hu/hu/dalok.html)
[2] A Regőczi Alapítványt Áder János köztársasági elnök hozta létre azzal a céllal, hogy hosszú távú és személyre szabott gondoskodást biztosítson azoknak a gyermekeknek, akik a világjárvány idején elvesztették egyik vagy mindkét szülőjüket. (https://regoczialapitvany.hu)
*
Az alábbi videóbeszélgetések megtekintését ajánlom:
Katolikus TV: 2018. április 16.
Délelőtt: A szőttesen túl, beszélgetés Dobos Marianne íróval (23 perc)
⇒https://www.youtube.com/watch?v=DYVzjHNHMgI
Katolikus TV: 2018. jún. 26.
Délelőtt: Lengyel–magyar szakrális kapcsolatok, beszélgetés Dobos Marianne íróval (22 perc)
⇒https://www.youtube.com/watch?v=80RTvDOW5f4&t=21s
A mezítelen Lázár feltámasztása c. könyv bemutatója, Dobos Marianne íróval (15-30 perc)
⇒https://www.youtube.com/watch?v=oMr79Raqcio
Miskolc TV: Szeretet ajándékáról (6 perc)
⇒https://www.youtube.com/watch?v=TwQbtQb9314
A Magyar Katolikus Rádió archívumában még meghallgathatók a beszélgetések Dobos Marianne-nal – Soós Viktor Attila Arcok és sorsok sorozatából. 2022. augusztus 18., augusztus 25, 16.04
⇒https://www.katolikusradio.hu/musoraink/331
Illusztráció: D. M. 80 (Kabdebó János fotójával)
Ezek is érdekelhetik!
„A vers – bár belőlem születik – mindig előttem jár” (Baka Györgyi-nagyinterjú) →
Halmai Tamás: Egyik szirom után a másik…* →
Rainer Maria Rilkéről (III/3) →
