Széles Klára: Gyémántértéke szónak, tettnek
Futtukban az évek műhelyünk szeretett hívének életében is a nyolcvanadikhoz érkeztek. Széles Klára munkássága létezésünk éveiben erősen kötődött hozzánk – köszönjük ezt a gondos és invenciózus irodalomtörténésznek és embernek.
Kívánjuk, hogy ez a kötelék éljen még közöttünk, várjuk, hogy ismét gyakran lehess, kedves Klára, alkotóként is közöttünk: egészségben, ihleterősen. A felkérésünkre tíz éve fogalmazott akkori összegezés mondatait elevenítjük most föl a szép alkalomból, máig élő érvényükben. (A szerkesztőség)
„Mily temérdek munka várt még!… / Mily kevés, amit beválték / Félbe’ – szerbe’, / S hány reményem hagyott cserbe’!…” Sokan érezhették és érzik magukénak Arany János életével számot vető sóhaját. De – úgy látom, hiszem – nemzedékem, pályatársaim nagy részére fokozottan és különösen illik ez a felfohászkodás, ez a summázat.
Összefügg ez azzal is, amiért lényegében nem látom magam elválaszthatónak a velem egy történelmet átélt, megélt kortársaimtól. Azoktól sem, akikkel egy országban tapossuk ugyanazt a földet, s azoktól sem, akik akaratuk ellenére – vélt szabadságuk meghazudtolására – más országban, más földrészen élnek, élték le emberöltőnk javát. Mintha a felsorolt három irányba szakadás nemzedékem életkereteinek három, alapvető (kényszerű) változata lenne. Persze ebben a pályatársi választások hasonlósága is benne rejlik. Azokra gondolok, s azokat érzem igazán vállalt kortársaimnak, akik az irodalom, az anyanyelv művelésére, a szülőföld és kultúrája iránti hűségre tették fel életüket: testvéreim ebben a vállalkozásban.
Az a nemzedék ez, amelyik megérte azt, hogy egyik évben még közös imával kezdődnek, végződnek az iskolai órák, a másikban meg egy-egy mozgalmi indulóval. Diákok, akiknek nemcsak ellentmondásos meg hiányos a kiképzése, hanem olyanféle stúdiumok lesznek kötelezőek (és például a tisztességes nyelvtanítást kiszorítóak), mint amilyen a szélsőséges példaként szimbólumnak is tekinthető Munkabér és norma című tantárgy; az iskola után, sokszor iskola helyett elvárt társadalmi munka: téeszbelépés melletti agitációval házról házra járás; máskor gyapotegyelés, -szedés, betonútépítésen kubikolás s hasonlók. (Igaz, ez utóbbi már keresetet adott. Sokgyerekes, hátrányos helyzetű családban aligha nélkülözhető kiegészítést.) Egy-egy jó tanártól kaptunk igazi útravalót, meg a könyvekből – amikhez hozzájuthattunk. Hogy vártuk az egyetemet! (Vajon bekerülhettem volna x kategóriás származással, hanem nyerem meg az országos Rákosi-verseny első díját irodalomból?) A gyengébb, szeszélyesen változó profilú iskolából jöttekhez tartoztam, akiknek egyszerre kellett elsajátítani mindazt, ami jobb gimnáziumban tananyag, s itt, elvileg maximalista módon, ki is bővül. Gyakorlatilag pozitivista követelmények pozitivista módszerrel. Aprólékos adatok rögzítése és visszaadása, kötelező sematikus keretekkel, háttérrel. S az állandó éjszakázó jegyzetelés fő anyaga éveken át a párttörténet. Fontossága háttérbe szorítja a történelmi, irodalmi források, a szakirodalom olvasását. Visszapillantva: fizikai-szellemi idő- és erővesztegetés, rablógazdálkodás. Feszült lekötöttség, amely többségében üresjárat. Hamupipőke elfogyhatatlan és fölösleges borsóválogatása az új meg új hamuból. A gyarapodó tudás öröme és felszabadítása helyett a hozott szabadság-, önérzet bizonytalanná válása. Az állandó függőség, kiszolgáltatottság tudata, sokszor tudattalan megfélemlítettség állapota. Bármikor kitehetnek (ok található, tudásunk ingatag talajon áll és relatív); általunk sakkban tarthatják szüleinket is – s megfordítva is fennáll ez a helyzet. Mindehhez természetszerűen járul az, hogy rendszeresen kell írnunk önéletrajzainkat (sejtett, tudott elvárásoknak megfelelve, akár korábban a Rákosi, Sztálin apánknak címzett leveleket), mintegy kiegészítve a káderezéseket s hasonló eszközöket. Az elemi létfenntartás explicit és implicit módon szorosan kötődik az idomulás, elhallgatás elsajátításához. Hogy is állunk hát például a gondolati és lelkiismereti szabadsággal, amelyet pedig rendszeresen emlegetünk, dicsőítünk – ha máskor nem, hát március 15-én?
Erre az előzménysorra következik 1956. S úgy vélem, hogy számunkra, akik egyetemistákként éltük meg, akarva-akaratlan sors- és életfordítóvá vált. (Talán jellemmeghatározóvá is.) Hiszen ez s az ezt követő élmények önálló választásra köteleztek. Közösséget vagy alapvető vízválasztót képviseltek a nemzedék tagjai, csoportjai között. 1956 megélése ebben az életkorban kitüntetettség és determináció egyaránt. Megbélyegzettek a disszidensek, s az itt maradottak legbátrabbjainak halál, börtön jár; családjaiknak hallgatás és hátrányos helyzet. S mindenki számára kötelező az emlékezetkiesés, az irányított tudathamisítás. Ha valaki közel fél évszázadon át „ellenforradalomnak” mondja, s ekként kezeli azt a forradalmat, amelyet személyesen megélt, érintetlenül hagyhatja-e ez a tudatát, elméjét, jellemét? Önmeghazudtolások közt a nemzedéki megosztás, osztódás (esetenként meghasonlás) óhatatlan. S újra: veheti-e komolyan bárki a szólás- és lelkiismereti szabadság ismét hangoztatott fogalmait, eszméit, hitelét?
Akit barlangban lakni kényszeríthettek, meggörnyedve, emberöltője derekának évtizedeiben – az fel tud-e még egyenesedni, ki tud-e még nyújtózni, mintha mi sem történt volna? S az utódok?
S hol van mindez határon túlra szakadt pályatársaim útjainak rögjeitől? S hol van mindegyik apáink nemzedékének alaphelyzetétől? A világháborút, háborúkat megéltektől, az előttünk járóktól, akiktől mégis még oly sokat tanultunk! Tartásban, méltóságban, erkölcsi mércében. Hiszen szüleink, legjobb tanáraink, szomszédaink ők. Az ő generációjukból kerül ki a ma már köztudottan ártatlanul elhurcoltak, megöltek tömege. S a kevésbé köztudottan derékba tört tudósi, művészi, más alkotói pályák fel sem mért sokasága. Fel sem mért, hiszen a feledés homályára ítélt sorsok mögött nehezen felmérhető (felmérhetetlen?) közös értékek rejlenek eltemetve, a közös szellemi örökség számára elvesztetten. Mándy Stefánia adta nevét a jelenségnek: az „ellopott történelem”-ről van itt szó. Kísérleteket tettem, tettünk az utólagos helyre illesztésre – lényegében visszhangtalanul, folytatás nélkül. („Hálás utókor?”, 2000; Feltáratlan értékek a magyar irodalomban, 1994, ELTE – MTA). Közösek a folyamatosan tapasztalt „halmozott hátrányok”, s ellenükben a „halmozott előnyök” fölényes, lekezelő jelenléte, uralma. S a kettő megkülönböztetésénél nem az érték, nem az érdem dönt.
Személyes sorsomat csak egy „eset”-nek láthatom. Szorosan ebből következik, hogy a Napút megtisztelő felkérése bennem ilyen hangsúllyal visszhangzott: „saját magántörténelmem” egyféle, lehetséges adósságtörlesztés kell legyen. Hiszen: „tanúskodás” a letűnt évszázadról. Óhatatlan személyességében, akaratlanul is, egyféle nemzedéki számvetés. Súlyos lelkiismereti feladat. („Ne légy hamis tanú saját igaz perednél” – ismét József Attila kísért és segít, mint máig életem során.)
Annyiszor megélve a szavak, fogalmak hitelvesztését – talán éppen azért van számomra különös, nagy súlya, ragyogó gyémántértéke az igazi költői, írói, művészi szónak, tettnek. Magának a művészi erejű megnyilatkozást világra hozó belső késztetésnek. A költői szavakat „megírató”, emberi, belső törvényeknek. Pályaválasztásomat ettől elválaszthatatlannak látom. S természetesnek, hogy eszmélésem óta József Attilával, líratörténettel, a kortárs költészettel (benne a „határon túlival”) készültem foglalkozni – meg Németh László sokoldalú örökségével. A kenyérkereső esélyek újra meg újra, s egyre messzebbre térítettek el, egyre távolibbá vált ez a hajdani vágy: XIX. századi életművek, kritikatörténet, Henszlmann Imre gondolatvilága, elméleti bibliográfia volt, lehetett a hivatalos feladat. De a vargabetűk lehetnének szerencsés gazdagodás forrásai is! Erre törekedtem. A Németh László-i „szükségből erény” jegyében. Nem mindig sikerült. A folyamatosság, a felkészülésnek megfelelő, gazdaságos kibontakozás feltételei hiányoztak. Ehelyett a kényszerű félbeszakítás, külső kényszerből, egyéni választás nélküli újrakezdés többször is: vitte, elnyelte az időt. Ritka, aránytalan eredmény – állandó, emésztő erőfeszítések, lemondás között és után. Öröm, hogy kitűnő kollégák között, az MTA Irodalomtudományi Intézetben dolgozhattam. S ajándéknak érzem, hogy évtizedig rendszeresen taníthattam a szegedi egyetemen; hogy a Digitális Irodalmi Akadémián kiváló kortárs költőnk (Lászlóffy Aladár) szakértője lehetek. Nem szabad lebecsülnöm a többnyire nagy késéssel megjelent monográfiáim, tanulmányköteteim sorát (de hiszen ezek szerepelnek a kézikönyvekben, ki kicsodák-ban). Közülük talán az a kötet áll hozzám legközelebb, amelyen több évtizedig dolgoztam, s végül – Fónagy Iván ügyem és ügyünk mellé állását dicséri – nagydoktori disszertációként védhettem meg.
Így, miközben mélyen átélem az idézett Arany-sóhajtást („Mily kevés, amit beválték / Félbe’ –szerbe’ ”), mégis, módosítva citálom az előző sort: „Mily temérdek munka vár még!” Tudom, hogy ez arcátlan remény. De hát úgyis addig érvényes (stílusosan a szintén módosított József Attilához visszatérve): „…amíg szívünk dobog.”
Illusztráció: Juhász Ferenc és Széles Klára (2004)
Ezek is érdekelhetik!
Zombor Béla: Epistola →
Meghalt Tandori Dezső →
Szentmártoni Szabó Géza: Naputazás négyes fogaton →
