Tornai Xénia: A lélek keresztmetszete

Török Ági Alkonyuló alkonyidő című verseskötetéről

Alkony. Az ég alján vöröslő derengés. A lemenő nap utolsó sugarainak horizonton ébredt, bágyadt pirulása. Erejétől megfosztott fény, mely egyre mélyülő színeivel is őrzi a nappal melegét. Alkonyuló alkonyidő. Első verseskötet évtizedekkel túl az életút felén. Egy egész emberöltő száztizenhét versbe sűrítve. Fátyolon átszűrt pillanatok. Török Ági esti bíborragyogásban.

A publikációival későn jelentkező, kecskeméti költőnő lemeztelenített lélekkel áll előttünk, hiszen miként már kötete indítódarabjában sejteni engedi, számára a költészet intimitás. Az írott formában rögzített gondolkodás a rejtőzködés feladását jelenti: szembesülést múlttal és jelennel, felfoghatatlannal és földi törvényszerűségekkel, elvetélt örömmel és gyásszal egyaránt. „A vers/ függöny mögül meglesett/ pillanat/ mikor éppen vetkőzöl:/ kirakat.” Török Ági e versválogatásának darabjait hosszú évtizedeken keresztül csupán önmaga számára jegyezte le, az ösztönösen alkalmazott költői nyelv gazdag asszociációs hálója által biztosított végtelent használva a lélek határtalan áradására. Fel-feltámadó emlékeit, veszteségeinek és sérelmeinek feldolgozhatatlan hordalékát, valamint „a rohanó idő fogsorába/ beszorult” lét könyörtelen evidenciáit szűrte át önmagán újra meg újra, így próbálva meg kimondani és elfogadni az elviselhetetlent. Versei hervadó élményvirágok az alkony szövetére hímezve, melyeket – a részletek eltérő mintázata ellenére – egységes egészként érzékel a lélek. A változó terjedelmű szövegek tulajdonképpen a szerző múltjában lezajlott események állóképpé merevedett filmkockáinak a tudat által véletlenszerű sorrendben felszínre hozott villanásai, illetve az emlékek hatására megképzett, az aura belső hártyáján megtapadó érzések és gondolatok kivetülései. Jelentés a tudat partjairól, ahol az önmaga elől is eltemetni vágyott még éppen tetten érhető. Megrendítő lélekutazás egy ember énjének mélyrétegeiben.

A szerző büszkén vállalja korát és a korával járó, múltba merengő attitűdöt, mely minduntalan visszatekintésre készteti. A háta mögött hagyott utat, melynek „aszfaltok/ fűbe taposott/ fénylidércálmok/ korgóhas-sivatagok/ kimért lábnyomok” és „sólyomszárnyú kékormok”egyaránt mérföldkövei, melyek mentén „zöldlevelek között/ rejtőzik a lélek” (utak). Az idézet ellenére Török Ági verseiből mégis éles kontúrú lelki panorámakép rajzolódik ki, mely nagy látószögű objektívvel készült: rajta éppúgy helyet kapnak a legkorábbi emlékek lenyomatai, mint az ihlet pillanatának jelenében feszegető, indulati motívumok, a magány, a hiány és a parányság kietlen érzése. Címeinek zöme szintén az elmúlással való szembenézésről és a megfordíthatatlanba való kényszerű beletörődésről árulkodik: Ha így látnál, Még itt vagyok!, Véralkonyat, Semmi se jó, Árkádos árnyak, Vak lettem, Visszatekintő 1-3. A címkeként gyakran választott melléknévi igenevek (Öregedő, Hervadó, Alkonyodó, Kattogó, Fulladozó, Baktató) azonban a hanyatlás folytonosságát jelzik, és a tudatos elfogadás nehézségét nyomatékosítják: „Hullanak pirosbarna falevelek/ régi emlékek peregnek/ létünk rendje ellen lelkem ágál/ múlás jobban fáj a vártnál” (Kiabáló).

Török Ági emberként hamar lelepleződik az olvasó előtt, mivel verseinek anyagát nem a tudat, hanem a lélek szövi: „az én lelkem/ áttetsző patakmeder”, „Szorosan begombolt/ álruhába bújnék/ de megfulladok…/ Messzire hajítom” (Hajító) – vallja. Világnak való kitettsége és sebezhető védtelensége nagy fokú érzékenységéből és veleszületett rebbenékenységéből fakad. Még a holdvilág is horzsolja. Saját lemeztelenítését a lényegfeltárás és az őszinteség iránti igény táplálja. Hangsúlyozott törékenysége a finom kidolgozású, kínai porcelánokéval rokon, melyeken szinte átvilágít a fény.

Érett lényeglátásán túl tudatában van az idő és a tér szerkezetének is: iránytűjének mutatóját a megtett út élménysűrűje magnetizálja, és a pillanat rögzítésének vágya motiválja: „színes gyöngyfonállal/ hímzem bőrödbe/ – ne feledd – / a tegnapot” (Belevarrnám). Tekintetét mindig abba az irányba fordítja, amerre élete fordulópontjai körül megsűrűsödik az érzelmek gravitációja. Hálatelt szívvel eleveníti fel a boszorkányosan leleményes nagymama alakját, aki kitartó gondoskodással egy forró vízzel telt, ötliteres befőttesüveg kipárolgásának inkubátorában őrizte meg életképtelen koraszülöttként érkezett unokáját e földi világ számára (Inkubátor). A verseiben feltámadó alakok (a drága nagymama, az ezüsthajú, ránctalan homlokú keresztanya, a gyermekkori szemműtét idején a világot helyettesítő ápolónők, valamint a szeretett húg) korai éveinek legmeghatározóbb kötődéseit jelzik. De mivel az ember az érzelmein keresztül viszonyul a valósághoz, elkerülhetetlen, hogy a sejthártyák között gennyedő, örök fájdalom, a szeretetlen anya emléke időről időre elő ne buggyanjon az évtizedek heggyé magasodó feledésrétegei alól: „Nem akartál/ nem is vártál/ ENGEM” (Csattogó), „nem suttogtál/ nem becéztél/ szidás ott áll/ minden résnél” (Anyám), „nincs oly érdek/ hogy én megértsem/ a szeretet/ hiányát” (Kesergő anyák napján). Visszatérő motívumként jelenik meg élete szerelmének és örök társának finom rajzolatú kontúrja is („Karcsú lettél, mint a templomok tornya” /Zuhanás/), akinek elmúlását fájdalmas tehetetlenséggel kíséri végig a versválogatás lapjain, hogy halála után egyedül maradva a „rezes csönd”-be hulljon a „légüres tér szélén”. A múltidézést jelen idejű történések reflexiói, pillanatnyi hangulatjelentések és állapotleírások tarkítják, melyekben a költő énjére éles fény vetül. A fény, mely „beordít az ablakrácson”, Török Ági művészetében központi szerepet kap, s élőlényként az odaát üzenetét hordozza.

E kötet felfogható egyfajta lelki naplónak, emlékkönyvnek egyaránt. Egy saját használatra szánt, majd később tartalmának megrendítő őszintesége miatt kiadásra érdemesített, létösszegző vallomásnak, mely által maga a meztelen lélek válik tapinthatóvá. A lélek, mely lüktet és lélegzik, sűrűsödik és hígul, miként a „megfoghatatlan idő”, mely „időnként sebességet vált/ kihátrál vagy összeroppant” (Kattogó).

Ezt az öntudatlan pulzálást tükrözi a kötet szerkezete is, mely nem tagolódik ciklusokra. A versek bő hozamú folyamként áradnak, ám bizonyos témák periodikus visszatérésének hullámzása jelzi: a költő számára fontos érzelmi tartalmak szigete körül mindig fodrot vet a lélek. Szemlélődésének perspektívája hol a végtelen felé tágul, parány mivoltának tudatában is kozmikus távlatokat nyitva („a sztratoszféra üzen csillagközi/ morze kopog az agyamon” /A moréna/), hol ismét visszahúzódik önnön dióbél-burkának csöndjébe, hiszen a lélek „börtön és végtelen,/ akár a galaxisok/ gyöngyös útja”. A jelenségek felszíne alatt megbúvó, belső értékek feltárására törekszik. Költői fantáziáját a látható és a láthatatlan viszonya örök izgalmi állapotban tartja. A visszafordíthatatlan idő és az emlékek, a „hétmérföldes vágyak” és a valóság kibékíthetetlen ellentéte feszegeti. Megnyugvást, érzelmi stabilitást áhító világképének középpontjában mindig ő maga áll. Lírája hangsúlyosan alanyi költészet. Nyitott szemmel és empatikus lélekkel jár-kel a fizikai létezés valóságában, ahol ember és táj egymásba nő: „Dermedő szivárványra támaszkodom/ inog az égbolt, szemem csupa korom/ szűkölő éjszaka szürke szörnye” (Csigahorog). Rokon szívvel rezonál a körötte burjánzó természet változásaira, de bármerre tekint, mindenben önmagát látja viszont. Személyes valóságát az el-elcsúszó létsíkok egymást elfedni is képes rétegei alakítják. Világszemléletében a jelenségek egymásban való, kölcsönös visszatükröződésének alapja a teremtés minden létezőjében fellelhető közös lényeg. Az egyén különállásának megjelenítése azonban a Mindenségbe szervesülés igénye ellenére is nagy hangsúlyt kap költészetében. Az önmagába guggoló attitűd a feldolgozhatatlan terhek egyetlen oszlopra nehezedő súlyosságát, illetve azt a végkövetkeztetést hivatott nyomatékosítani, hogy az egyes ember minden betagozódási kísérlet ellenére megmarad szigetnek.

Török Ágit nem köti gúzsba a forma fegyelme. Gondolatainak és érzelmeinek könnyű szárnyalása többnyire szabadversekben teljesedik. Fohász című, metrumokban lüktető, hexametereket idéző költeménye és szonettjei azonban jelzik a kötött verselés igényének megjelenését lírájában. Nagy megelevenítő erővel megrajzolt, nem ritkán a szürrealitás határait súroló, plasztikus képei, elhallgatásokkal és tartalmas csöndekkel szabdalt, intenzív sűrítései, jelentős számban alkalmazott, bravúros alliterációi és többszörösen összetett hapax legomenonjai („vascsöndszobor”, „ezüstvaksugár”, „ólomcsigahátú ködnappalok”, „fénylidércálmok”), melyek értelmének megfejtésére csupán a psziché vállalkozhat, költészetét mégis a poéta natus ösztönössége fölé emelik.

Rejtett adottságának birtokában valami olyat képes megragadni, ami tudományos műszerekkel sem detektálható: önfeltárulkozása nyomán verseiben kirajzolódik a leglényegibb foghatatlan, a lélek keresztmetszete. S jóllehet esendőségeit egyes szám első személyben fogalmazza meg, „ősállapotú káosz”-ában mindannyian magunkra ismerünk.

(Török Ági: Alkonyuló alkonyidő [Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2024])