Marton Réka Zsófia: TÖMÖR ARANYBÓL (EL)GURULT ÉREM…*

*(Szépirodalmi Figyelő, 2024/4, p. 121-126)

(Zsávolya Zoltán: Mérték és mulatság. Közelítések Prágai Tamás műveihez. Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2022)

Több műfajban kiemelkedőt, jellegzetest hozott létre az 1968 és 2015 között élt Prágai Tamás, beleértve ebbe az irodalomkritika vagy -tudomány területét is. Egyebek mellett a jelenkori magyar folyóirat-kultúra emlékezetes szereplője, szerkesztője (Kortárs, Napút, Szépirodalmi Figyelő, KÉPÍRÁS), kreatívírás-kurzusok vezetője volt. Most életművének az irodalomtörténetbe való beillesztése merül fel kérdésként, kihívásként. Ami ilyen sarkosan megfogalmazva kissé teátrálisan hangozhat, közvetlen feladat gyanánt viszont annál érdekesebb.

Aki pedig ezt a munkát elvégzi, Zsávolya Zoltán, a közeli tanú, egykori pódium-, asztal- és nemzedéktárs, az Immun Csoportnak, Prágai egyik fő szakmai bázisának tagja. Egyúttal az újabb, manapság használatos értelmezési elméletek elszánt letéteményese. Az általa feltehetően megcélzott működési pozíciót a következőképpen rekonstruálhatjuk: a teljes kötet során folyamatosan közvetíteni az elvontabb, „szakmaibb”, nehezebben hozzáférhető szemlélet(ek), megközelítés(ek), nyelvezet(ek) és a középiskolai tanárok napi gondjai között. Előzékenyen felkínálva az anyagot egy, az érettségi vizsgán az egyetlenként szereplő kortárs magyar irodalmi tételhez.

A valóság ezzel szemben az, hogy szorosabban azonosítható irodalomértő iskola módszertanát éppenséggel nem lelhetjük fel Zsávolya Zoltán megközelítéseiben. (Ha a könyv létrehozója egyáltalán valamilyen ebből a szempontból, akkor, mondjuk, önkéntelen formalista, strukturalista, grammatikalista.) Sokkal inkább – ahogyan azt Prágai tudományára ő mondja – „folklorizálódott” (313), tehát nem szigorúan hivatkozott, ellenben közkincsnek tekintett, és nem utolsósorban éppen maga által, jelen munka keretében értelmezői köznyelvvé formált alakban bukkan fel a könyvben bizonyos teóriák, néha konkrét elméleti művek emlékezete, képzete. Találomra megragadva az egyik ilyen szöveghelyet, hatásos például, amikor a „tipográfiai paktum” (273) kifejezéssel illeti az Inka utazás azon sajátosságát (amelyet egyébként a regény fiktívnek vehető szövegkiadója a bevezetőben kifejezetten el is magyaráz), hogy a normál, az „eltérő”, valamint a dőlt betűtípus használata a különféle szövegrészekben egyszersmind különböző (időhorizontú) elbeszélők háromféle narrációjára utal. Itt ugyanis a Philippe Lejeune Le pacte autobiographique című alapvető munkájáról való tudás fogalmazódik meg az értekezésben, ám nyilván csak beleértve és áttételesen, hiszen ezúttal nem valamiféle, az önéletírásra vonatkozó alkotói-befogadói „megállapodásról” van szó, hanem éppenséggel más, viszont szintén az olvasást érintő előzetes megfontolás érvényesítéséről, ajánlatáról. Illetve annak értékeléséről. Máshol Zsávolya képes mintegy flegmatikus mellékességgel odavetni: „[a](z) (kritikai) értelmezés menetének […] egyik ideális modellje a művel folytatott […] párbeszédé” (320). S jóllehet, ezen a ponton éppen a Prágai Tamás által vagy vele készített interjúk szellemi hozadékai felé fordul a szerző, mindazonáltal (vagy éppen ezért?) borzongató a Hans-Georg Gadamer alkotta Wahrheit und Methode diszkréten befújó lehelete.

A Mérték és mulatság – amellett, hogy a könyv figyelmi köreit jelentős részben az œuvre műnemi-műfaji határai szerint jelöli ki – újra meg újra rátér vizsgálódási halmazainak nemcsak a számára adódó elemeire, de az azokból történő kiemelésekre, áthelyezésekre is. Továbbá a keletkezéstörténeti kronológia sem éppen elhanyagolható Zsávolya számára. A „könyves indulás […] műveivel” (8) kezd, hangsúlyosan, igen részletesen szól róluk, ám itt 2000 tájékától indulóan „tényleges” (7) pályakezdést különböztet meg egy állítólagos, még korábbi „áldebüttől” (329), mely utóbbit az 1993-as líra-/prózakötet (Madarak útján) képviseli vélekedése szerint. Ugyanilyen határozottan igyekszik kijelölni a sajnálatosan korán megszakadt munkásság úgymond „érett korszakát” (7), illetve annak poétikai kontúrjait is – egyébként versben, prózában eltérően. Ez közelebbről azt jelenti, hogy Prágainak a 2000–2007 vagy akár 2009 közötti, néhány esztendőtől eltekintve folyamatosan tartó „könyvpublikációs tűzijátékán” (17), vagyis a periódusban szinte évente megjelenő kötetek szereplési alkalmain belül, azok sorában eltérően húzható meg a pályakezdő/érett választóvonal a lírát és az epikát illetően. Az előbbi terén az Ellenanyag (2005), az utóbbi esetében legkorábban a Pesti Kornél (2007) érné el ezt a szintet. Az imént jelzett „áthelyezés” eljárását pedig az a gesztus mutatja meg legjobban, amely az indulás/professzionális megerősödés átbillenési pillanata/szakasza/kritériumai szempontjából kifejezetten górcső alá kerülő „distancia-évtizedet” (23), tehát a 2000-es éveket, azok impozáns kötetközlés-vonulatát valóságosan megnyitó munkát, a 2000-ben megjelent regényt, az Inka utazást rögtön kiemeli abból a vizsgálódási körből, amelyhez az alapvető anyagbeosztás elvileg e vonulat legelső darabjaként rendelné ezt a művet.

A Regényíró projekt azonban külön fejezetet kap a kötetben, és e helyt a 2014-ben megjelenő másik regénnyel (Veller) történő értelmezői szembesülés nemcsak azért vonja tehát magához indokoltan a korábbit, mert az utóbbi munka az előbbi félreismerhetetlen folytatását jelenti motivikusan és a főhős szempontjából, hanem azért is, mert a regények feldolgozásának könyvrésze a költészeti és a novellisztikai elemzéseket követi. Ilyen módon pedig összességében már évtizedes léptékű írói törekvést, és a nagyobb lélegzetű és poétikailag is komolyabb falatot képező műfaj terén végrehajtott összefüggő, mintázatot kirajzoló szerzői kísérletet láttat, illetve igyekszik megragadni. Egyúttal azon alkotói szándék tiszteletben tartása is ez az értelmezői eljárás, amely intencionalitás csaknem évtizednyi szünet után, valamikor 2009 közepe tájától indulóan visszatért a Sobriewicz-történetkör „expedíciós” részének nagyepikai alakításprogramjához. Mert a Sobriewicz-történetkörnek kisepikai alakításprogramja is van. Mint azt Zsávolya kutatásai kimutatják, a 2004-es novelláskönyv anyaga nagyrészt ide sorolható: vagy megnevezett, emlegetett szereplőként, vagy azonosítható, kikövetkeztethető fiktív elbeszélőként, de sok itteni írásban előbukkan, illetve szerepet játszik az az Arnold Sobriewicz, akinek alakja a regénydiskurzusoknak szintén az érdeklődési középpontjában áll.

Főként a líra és kispróza vizsgálatánál találkozunk Zsávolya Zoltánnak a néhol a(z) (ön)kínzásig menő precizitásával, aprólékos, szövegközeli megfigyeléseinek analitikus módszerességével. Kiderül, azaz bőségesen dokumentálódik ezeken a többszörös oldaltucatokon, hogy a verseskönyvek időbeli és szellemi rendje nem feltétlenül áll egyenes arányban az értelmezés keretei között; vannak a fentebb példaszerűen már bemutatottra technikailag emlékeztető interpretatív „áthelyezések”, amikor még konkrét verskötetet is felbont és különböző kronológiai, poétikai helyiértékkel vesz számba az értelmezés. Amely nem azonos súllyal foglalkozik minden egyes szövegdarabbal, írással, szerzői kötettel, akad viszont, amivel kimerítően. (Ez igazán emlékezetesen a Dzsibb és Dzsibbola című novellával kapcsolatosan figyelhető meg.) A szerző mindemellett nem retten meg a nagy ívű esztétikai átfogásoktól vagy a fajsúlyos értékelő címkék osztogatásának felelősségvállalásától sem. Ennek megfelelően küzd meg az ifjú, a szakma elsajátítása terén talán túlbuzgóságba is eső Prágainak az értelmezés egységét véleménye szerint veszélyeztető szövegi eljárásaival, felvillantva-eltávoztatva még az „ininterpretabilitás” (331) rémét is, és ennek jegyében alkotja meg a vizsgált életmű számára végső soron a „(harmonikus-tradicionalista) posztmodern” (323) meghaladhatatlanul felemelőnek szánt kategóriáját. Hogy ez pontosan mit jelent? Hogy nem mindenki harmonikuséletmű-birtokos. (De Prágai Tamás: igen!) Legkevesebb annyit: nem mindenki (poszt)modern, és a posztmodern talán nem is nem-modern… Hogy egyetlen, nagy modernség van csak talán, 1700-tól 2015/2022-ig nyúlóan – hogy Prágai Tamás halála, illetve a róla szóló könyv megjelenési évét használjuk most hozzávetőleges korszakhatárként. Prágai hőssé avatódik: teoretikus vállaltsággal elméleti-racionális, egyben játékos pozicionáltságú, hedonista-kreatív alkotói attitűdjének elfogadtatásáért, de legalábbis érvényes körvonalazásáért áll ki Zsávolya. S ennek az egyéni P. T.-kevercsnek jelképes foglalata maga a kötetcím is: Mérték és mulatság.

Zsávolya Zoltán írói mivoltát monográfia készítésekor sem tagadta meg; noha azt cáfolja, hogy műfajilag monográfiát írt volna, a „monografikusságot” (5, 331) elismeri. Az íróság perspektívája, ihletése, pontosabban különös, érdekes motiváltsága abban a kardinálisnak tetsző interpretatorikus kezdeményezésben, mondhatni alapállásban szintén kifejeződik, hogy az esztétika, az irodalomelmélet, a kritika művelése jóformán előbbre való, mint a művészi műfajokban való alkotás. Illetve, hogy a belletrisztika motorja, végső húzója az elméleti tájékozottság, sőt, kifejezett szemlélet, egyenesen az efféle gondolkodásmód lehetne.

Ezt a felfogást egyfelől messzemenően igazoltnak veszi a szerző. És ebben helyesen is jár el, mivel az irodalomról szóló beszéd bizonyosan az irodalom részének tekinthető. Másfelől viszont Zsávolya még mindig, folyvást szükségesnek tartja bizonygatni ezt a megközelítést. Mint aki mégsem hisz benne teljesen? Vagy kevés igazi, maradandó jelét látta a beállítottság érvényesülésének? Esetleg ő maga szenved(ett) az ellenkező típusú kezeltetéstől?

Mindenesetre ilyen és hasonló szempontok, indíttatások érvényesítésének együttes eredménye lehet A líra felfedezése című alfejezet, amely (Az indulás művei fejezet nyitóanyagaként) meglehetősen látványos, eredeti és virtuóznak tekinthető értelmezési teljesítményként mint paralel jelenségeket futtatja együtt a 2001-es, az első és kizárólag a kortárs magyar lírával foglalkozó kritikagyűjtemény, illetve a 2002-es, Sötétvilágos című verseskötet anyagát (legalábbis az utóbbi javát), afféle kvázi páros szövegkeletkezési projektum(ok) gyanánt. Egyben sajnálkozik, hogy 2001 után Prágai Tamás már nem akart annyira kritikus (is) lenni. A könyv idevonatkoztatható megfogalmazásvariációi keresztül-kasul átjárják a monográfiát (nevezzük mégis annak!), és együttesen a „kritikusi habitusú írótípus mint olyan emblematikus felmutatása” (292) felé tesznek határozott lépést. És ha a kritikai, irodalomtörténeti, sőt, -tudományi aktivitást a szépirodalmi és ezzel az általános, a teljes írói munkára jelentőségteljesen, meghatározó módon rávetülő tevékenységi vénaként tételezi a monográfus – és úgy Prágai Tamásnál, mint ahogyan nyilván másoknál, tehát akár önmagánál is –, akkor kevéssé meglepő, hogy a munka nem elhanyagolható mennyiségben foglalkozik szerzője (áldozata?) ehhez a területhez tartozó köteteivel is. A „kritikák kritikája” mindig sajátos élmény az olvasónak; szokatlanok, de kétségtelenül logikusak a könyvnek ezek a részei. Csak éppen edzett befogadót kívánnak!

Végül Kosztolányi Dezső Költő a huszadik században című versének egyik részlete juthat eszünkbe: „Szavam, ha hull, tömör aranyból / érem. / […] / s a peremén / a gőgös írás: / én.” „Gőgről”, persze, aligha lehet itt szó, a szükségképp valaki mást tárgyaló monográfia inkább az alázat műfaja. Mégis felvetődhet, hogy pontosan ki örökíttetett meg? Hiszen Zsávolya Zoltán olyan érmet kalapált, amelynek egyik felén Prágai Tamás arcmása látható, érvényesen, ám a másikon óhatatlanul a sajátja.