OPEN

július 5th, 2025 |

Móser Zoltán: MINDEN NAP MÁS (3. rész)

Mottó:

„Tele vagyunk húrokkal, néha engedjük meg magunknak, hogy mi játsszunk rajta.” (Vörös István)

2024. október 22.

Sok minden kimaradt, pedig esemény bőven volt az elmúlt 10 napban. Délelőtt felhívtam Ágh Istvánt, hogy mit csinál október 22-én? Mert neki nyilván minden október 23-án nagyot dobban a szíve, hisz ott volt a Parlament előtt azon a „véres csütörtökön”, amikor egy sortűz zúdult a fegyvertelen tömegre. Pista (ekkor egyetemista volt) lehasalva túlélte azt a mészárlást.

Ebéd után Illyésnek a műfordításait tartalmazó kötetét vettem elő. Erről alig írtak méltatást, pedig jelentőset alkotott ezen a területen is. A francia fordításai közismertek voltak, de ami meglepett, az a számolatlanul sok kínai (rövid) versfordítása. (Francia és talán német alapján dolgozott.) Illyés emellett latinból és oroszból fordított, hiszen mindkét nyelvet elég jól ismerte. „Latinul átlag háromévente újra megtanulok” – mondta egy interjúban, s hasonlóképpen számolt be arról is, hogy nyelvleckéket vett Gellért Oszkár öccsétől, melyeknek során „borzalmas konyha-oroszságot sajátítottam el”.[1] Nyilán az alábbi, döbbenetes erejű, mordvin halotti siratót is oroszból fordította.

A temetőbe vezető úton

A temetőbe vezető úton
Én szegénykém, odaérünk mindjárt.
Hét az út előttünk,
hét út fut keresztbe.
Jaj, melyikre térjünk?
Melyik ösvényt kövessük?
Vezet az egyik út
ezüst tál rétjére,
vezet a másik út réz fésű erdőbe,
a harmadik meg, szegénykém,
füstje-nincs faluba,
örökös tanyádra.
Este nincs égő világuk,
reggel nincsen szálló füstjük.
Leszel rögtön, jaj szegénykém
örökös tanyádon.
Várja jöttöd zöld mező már
testi takaródul,
az alá meg fekete föld
nyugvó nyoszolyádul.
Lesz hajnali harmat, jaj szegénykém
te forrásvized,
lesz a fölkelő Nap-atya
törülköző kendőd.
Így kell neked majd szegénykém,
ott eléldegélned.

Hogy ezt idéztem, ennek az alábbi gyimesi keserves az oka. Ezzel az énekkel búcsúztatta el Kallós Zoltán Martin Györgyöt a koporsója előtt állva, sírással küszködve, hisz nemcsak egy váratlanul elhunyt, nagyszerű tudóstól búcsúztunk, hanem egy nagylelkű segítőtől, patrónustól. Nélküle akkor nem úgy indult volna el a Táncház-mozgalom, hisz a Zenetudományi Intézetben lévő gazdag hanganyagokból – ezek akkor hozzáférhetetlenek voltak –, adott mindenkinek, akikről úgy gondolta, hogy ők arra érdemesek.

Olyan házat csináltatok,
Ablakot rá nem vágtatok.
Sem ajtaja, sem ablaka,
Sem, aki bekopogtatna.
Elmegyek a földbe lakni,
Hogy ne taszigáljon senki.

Mit ér egy üres fal egy hiányzó kép nélkül?

Ez a 60.osztálytalálkozóra való készülődés közben, a fotelben ülve jutott az eszembe ez a cím. De azért is teszem fel ezt a kérdést, mert nekem az üres – főként fehér – fal képekre vágyik. Persze az én helyzetem rendhagyó, mert ajándékba kapott képekkel és fotókkal kicsitől a másfél méteresig teli van raktáram, és minden szobában a falra is felkerült egy-egy nagy méretű, vagy sok kisebb bekeretezett, beüvegezett kép és fotó.

Bicskén, ahol 35 évig éltünk – 8 éve költöztünk vissza Bonyhád mellé – egy olyan emeletes a házban laktunk, ahol egy tér volta az egész, az udvar felől padlótól a tetőig hatalmas ablakokkal. Itt minden falat fehérre meszeltünk, úgy 5-6 évente. Az emeletre felvezető lépcső mellett három darab 50×70-es fotóm volt. Amikor lent, az ablaknál ültem és olvastam, mindig ezeket láttam, és ha felmentem aludni, vagy jöttem le, akkor is. Egyszer elvitték egy kiállításra, s mivel van bőven képem, könnyen tudtam pótolni. Ez csak félig igaz, mert az a három nem állt össze, nem beszélgettek egymással és velem sem. Alig vártam, hogy egy bő hónap múlva visszaérkezzenek, és ezután ezeket nem adtam többé oda. De most a raktárban vannak, mert itt, Mecseknádasdon nem találták meg a helyüket. De nem úgy az régi, még a 70-es években készült, másfél méteres nagyításom, amely eddig felgöngyölve, a raktárban hevert. Most helyet kért, és egy egész falfelületet kibérelt magának. Mivel lesz hamarosan egy életmű kiállításom, valószínűleg odaadom, de ha leveszem, az üresen maradt falfelület egyfolytában azt üzeni majd, hogy hé, öregfiú, itt hiányzik valami!

Mi lenne, ha egy üres keretet tennék oda, pontosabban egy olyan keretet, amely alá ezt a címet írnám: IV. reál. Ez a képtelen kép remélem azt mutatja majd, amit én, amit mi őrzünk a szívünkben és lelkünkben, mert minden látható képpel ellentétben van időbeli kiterjedése. Ezért nem üres, de fontos, hogy bekeretezve legyen, hisz ez az együtt töltött 4 évet keretezi be. Ez így láttatni tudja az osztálytermet, az udvart, a kollégiumot, és az összes osztálytársat, tanárainkat. Látunk itt, mert valóság volt, haláleseteket: Gyalog Béla öngyilkosságát, Kutasi Pista édesapjának a temetését, de egy vidám, a tantárgyak nevével teleírt kis koporsót: néhányan sírva álljuk körül, majd feltesszük Kohn bácsi szamaras kocsijára és énekelve végig visszük a városon. Emlékszünk az első angol órára: Set down! – mondta Márvány, mi pedig addig bámultuk, amíg kétszer ránk ordított. Emlékeztet a keret a borzasztó orosz órákra, Istók Kálmán magyar, Nikodémusz fizika, Merész Konrád kémiai, Schwarz Tibor ábrázoló óráira; a 100. egyes megünneplésére, Krähling Dani KISZ-titkárrá választására, az érettségire, a bankettre a Bagoly csárdában, amelyet én nap mint nap láttam. (És egy hónapja zárták be!)

Most, hogy felidéztem a Bagoly csárdát, és ezzel megjelent az első, 1968-as osztálytalálkozó képe és emléke. Későn ér véget az a bankett, és csak Bonyhádig tudtam valaki segítségével eljutni. Mivel a teveli busz csak 6-kor indult, egyedül töltöttem az éjszakát a még meglévő vasútállomás előtti padon. Alig vártam, hogy megvirradjon, mert hűvös és hosszú volt az éjszaka. Most pedig fordított a helyzet, mert az ok ismerős: elmúlt 60 év! Mert nem a hajnalt várjuk, hanem az alkonyt. És bízunk abban, hogy szép lesz, nyugodt lesz az álmunk, amikor az alkonyi nap elbúcsúzik tőlünk – egyszer, valamikor! És akkor az a bekeretezett kép végleg üres lesz!

2024. november 22.

Jókai kapcsán a Manasses-perről

Jókai kritikai kiadásban A Világszép leányok c. népszínmű jegyzeteit olvasom, és ebből elsőként azt tudtam meg, hogy A világlátott fiú c. elbeszélésének dramatizált változata.[2] De ami ennék sokkal izgalmasabb, az a Petőfi szibériai fogságáról szóló korabeli legenda, amely Jókait is fellelkesítette, mint oly sokat az 1989-ben az előkerült a barguzini lelet, amelyről kiderült, hogy egy női csontváz. Azóta Rosonczy Ildikó, az oroszországi levéltárban végzett kutatása alapján Petőfi szibériai fogságának lehetetlenségéről egy hosszabb tanulmányt írt, de vajon az észérvek elegendőek-e egy legenda ellenében?[3] Hisz Jókai is hitt benne!!

Dienes András könyvét (Petőfi a szabadságharcban, Bp. 1958. 310— 314.) idézzük: „ . . . legenda Petőfi hadifogságáról… A hetvenes évek végén lángolt ez a remény a legmagasabbra. Jókai, aki a maga naiv-komolykodásával oly rezignáltan szögezte le 1856-ban: ,… én többé nem kételkedem,’ –az első, aki talpra ugrik az ólombánya-mesék hallatára, 1877-ben. Szép kék szemében szinte őrjöngő öröm villan meg: ,Ha visszajönne! – Ha a hihetetlen hír beteljesülne . . . ‘ (Jókai M. Phantasmagoria. — Magyar Polgár. 1877. 116. sz.) — Ilyen előkészítés után nem csodálható, ha 1877. június 2-án Adorján Miklósnak, az erdélyi írónak a Magyar Polgárban megjelent az a híradása, hogy Petőfi Sándorral egy Oroszországot megjárt, volt hadifogoly honvéd találkozott, – a szenzáció erejével robban és általában hitelre talált. Ez volt a híres Manasses-per . . . Egy magát Manasses Dánielnek nevező primitív csaló és hivatásos bűnöző … elterjesztette annak a hírét, hogy ő találkozott Petőfivel Oroszországban, aki ott rabságban élt… Az igazság kiderítése nem a sajtó és nem a történészek érdeme, hanem egy közigazgatási tisztviselőé, … ez Gyarmathy Miklós, a kolozsi alispán … azt kérdezi az embertől, aki állítása szerint huszonkét évig szolgált, mint katona az orosz cári hadseregben, mondja el oroszul a következő egyszerű vezényszavakat: indulj! állj! tűz! –Manasses… le van leplezve . . . kiderült, hogy nem is Manasses Dániel, hanem a prózaibb Pap János a neve.” A „Petőfi legenda”, a Segesvárnál el nem esett, hanem Szibériában raboskodó költő históriája túlélte a Manasses-ügyet, túlélte még Petőfi emberi korának lehetséges határát is, Dienes András említett cáfolatát legutóbb „a túlsó oldalról”, Szibériában végzett kutatások alapján erősítette meg Alekszandr Gerskovics szovjet tudományos kutató. Jókaiban azonban az 1877-ben felvillant „őrjöngő öröm”, s ezzel kapcsolatban a Manasses-per több részlete – melyet az általa szerkesztett lap, A Hon, teljes részletességgel közölt – mély nyomokat hagyott: ezek az emlékei azután A világlátott fiú c. elbeszélésben öltöttek irodalmi alakot, sőt némelyik csupán a dramatizált változatban bukkan fel. (475.old)

Állítólag Jókai Mórtól való az alábbi szállóigévé vált aranyköpés: „Mikor megtudtam, hogy finnugor vagyok, hirtelen nem tudtam, hogy fingjak-e, vagy ugorjak.”

2023. november 25.

Szómiszó, avagy variációk és játékok a szavakkal

„Ahol jól lakunk – ottan jól lakunk.”

****************

Las Vegas – Las Vigas – Lesz Vigasz

****************

napraforgó – papraforgó – papramorgó

****************

A Kele családnév vajon a fölkel-ből avagy a kel(l)-e kérdőszóból származik?

Hallom, hogy kitettségnek volt kitéve (az egyik focista), mi pedig betettségnek vagyunk betéve (a szobába).

Cece – csecse: Csak egy betű? Mennyire más az egyik és a másik, de van valami hasonlóság! Aki Cecén vesz magának finom sárgadinnyét, az olyan (mint a) csecse!

Mánta – menta. A menta tea és szörp igen finom, Mánta határban álló, kis középkori templomot (Cserkúton is a Mecsekben) mindenkinek látni kell, aki valamit meg szeretne érteni a magyar középkorból.

2023. december 28.

A mai nap fontos munkával kezdődött: találtam egy zacskót, tele páratlan zoknival. Nézem, számolom, és kiderült, hogy több páratlan zoknim van, mint páros. Pedig mindegyiknek volt, van valahol párja! Nem így vagyunk mi is – nem vagyunk páratlanok! –, csak nem tudunk róla? Elképzelem, hogy egy filozófus erről milyen nagyszerű tanulmányt tudna írni. De nekem csak egy népdal jut eszembe, ahol a „babám” helyett egy zoknit kell énekelni:

Mindënkinek van zoknija, csak énnekëm nincsen!
Kinek kettő, kinek három, nekëm ëgy së nincsen!
Ha az Isten kettőt adna, jaj, de mëgbecsülném:
Kezem-lábam összetenném, és nagyon megköszönném!

(Vajdasági népdal)

Szómiszó

Tudjuk, hogy van „töretlen fejlődés”. De van-e megingathatatlan öröm?
Vajon a kevésbé jó a rosszhoz, vagy a jóhoz van-e közelebb?
Van egy régi rádióm, amelyik hal(l)hatatlan.
Azt írtam, hogy Szentpétervárott. A gép kijavította: Szent Péter vár ott. Nocsak!
De ezt is: adomaként – adó másként. Hogyan?
Milyen a nyelvjárásod? Sietős, fürge? Nem, lassú.

Vajon Nagymácsédon van-e Kismácsédi család? Valljon!
Vajon Kismácsédon van-e Nagymácsédi család? Valljon!
Nem tudom. De az biztos, hogy Nagymácsédon és Kismácsédon is mácsédiak laknak.

A téeszesítés idején jött a falunkban egy agronómus. Fogalmunk sem volt, hogy ez a
szó mit is jelent, ezért mi gyerekek csak ugrómókusnak neveztük el.

Vajon – valljon! – okvetlen szükséges a foghíjat betömni? Ha igen, hogyan és mivel?
Vajon a valóságnak van hiányérzete, vagy a hiánynak van valósága?
– Hol a Haza? – Ott Hon.

Olvasom a friss híreket: Élő adásban kapta be a legyet a bemondó!

„Fura pillanatokat élhetett át, aki a minap élőben nézte a Boston 25 News egyik hírblokkját. A baki főszereplője Vanessa Welch, aki miközben olvasta fel a híreket, élő adásban elfogyasztott egy legyet.”

Pontosan emlékszem, hogy amikor a teveli iskolában, a felső tagozatban az egyik tanárnőkről, aki nem volt férjnél, az látszott, hogy a „hasa domborodik”, annyit jegyzett meg az egyik osztálytársunk, hogy „bekapta a legyet.”

Kodolányi János, Holdvilág völgye című regényéből idézek néhány sort. A X. század utolsó harmadában, a Balaton partján az állatáldozat után a közösség lakomázik és mulat: „Vágottfejű bátya mindig vidám, esténként a ház elé telepszik s a körégyült fiatalságnak találós kérdéseket mond. Ilyeneket: »Hajlós vagyok, mássz rám, zöd szokmányom hajtsd rám, szőrös vagyok, belül sima, legbelül meg édös – mi a?« Hát magyaró – mondja rettentő komolyan, csak vékony ősz bajusza rezzen meg egy kissé, meg szarkalábakkal körülvett szeme csillan hamiskásan.” [4]

Szó, de mi szó?

Jókai népdalait keresve, munka közben csak ritkán adatik meg, hogy az idézett helyet megtalálva, a szövegek folytatását is megnézzem. Most, ma az egyik regényben így akadtam egy kis „debrecenire”. A fonóházba látogató Miklósnak feltűnt az, hogy a katonáinak csak a húgaikat, szeretőiket találja itt együtt a fonóházban. Ezért meg is kérdezi: „Hát az anyókák hová lettek?”

Azok kint vannak a piacon, „ők árulják a sátrak alatt a kész portékát: a legtöbb ott van a főkötős színben; mindjárt a „szekernyések” színe mellett.

Tudnivaló, hogy abban az időben nem volt még ismeretes a csizma szó Debrecenben, és így csizmadiák sem léteztek, hanem akik sima sarut cselekedtek, azoknak a neve volt „varga”, akik a ráncos sarkú szekernyét remekelték, azokat hítták szekernyéseknek, s a női cipellő neve levén „sója”, az akkori suszter címzete volt „sójás”.[5]

Jókai műveiben százával találni olyan elfelejtett szavakat, kifejezéseket, amelyek vagy a Czuczor-Fogarasi szótárában, vagy a Magyar Néprajzi Lexikonban találni meg. Például ez: „Közbe-közbe gondoskodott Zsuzsánna asszony, hogy a méznek sonkolya is legyen.”[6]

Sonkolyt, mint nagyon szép helyen fekvő, bihari falunevet jól ismertem. Most jutott eszembe, hogy magát a sonkoly nevet, annak jelentést én nem, de Jókai még ismerte. A lexikon szerint a mézeslépnek van sonkolya. „A mézes kereteken a mézet viaszlapocskákkal fedik le a méhek. A pörgetés során ezt a fedést kézzel vagy géppel eltávolítjuk, hogy a mézet kinyerhessük a keretből. A levágott mézes viasztörmeléket összegyűjtjük, ez lesz a sonkolynak. A sonkolyból kinyerhető a tiszta viasz melegítéses elválasztással és szűréssel, ebből lesznek viasztömbjeink.”

Ugyancsak az Elveszett szívekben olvasható: „No Zsuzsi hát téged mi szél hozott ide? »kárlátóba« jöttél-e, vagy »susogóba«?”

Mi is az kárlátó? A lexikon szerint „a szülék első látogatása férjhez vitt leányuknál, kiben saját házoknál mintegy kárt szenvedtek.” Ezért mondják, hogy kárlátóba menni.

A susogóra már csak a lexikon „emlékezik”. „Házasságbeli közbejáró, ki rendszerént vénasszony szokott lenni, másképp: susogó, innen, susogóba menni am. házasság végetti értekezésbe. Mondják továbbá oly asszonyról vagy férfiról is, ki a házasulandókat egymásnak megszerzi, ki mint szokás mondani, susogóba jár. A házasságnak úgy szólván első csiráját a susogó teszi, azután jön a néző, kérő, kézfogó stb.

Ez igen is szamaraság!

Nyáron (ezen a nyárán, így mondja a székely és így mondta a somogyi nagyanyám is) Homoródszentmártonban halottam arról, nem teheneket, hanem szamarakat tart az egyik család. Tehenészet helyett akkor ez „szamarászat”! De nem is ez volt számomra érdekes, hanem hogy ők szamártejből szappant készítenek! Elhatároztam, hogy ezt megnézem és veszek is ajándékba. Egy falubeli tanárember el is jött velem házhoz, az ottani kis üzletbe. Vásárlás közben beszélgettek egyről s másról, én meg egyre csak figyeltem, aztán megbátorodva azt kérdeztem az asszonytól: „– Tessék mondani, magyar az anyanyelve?!” Ugyanis nem székelyesen beszélt. Nekem magyar, volt a válasz, de jött is a kiegészítés, én nem idevaló, hanem Temesvár mellé való vagyok. Ótelek, közvetlen a szerb határ mellett fekvő falu, ahol dél-alföldi nyelvjárásban, ö-zve beszélnek.[7] Én utoljára – rég volt –, Bálint Sándort hallottam ilyen szépen, ö-zve beszélni.

[1] Földes Anna (szerk.): A költő felel. Beszélgetések Illyés Gyulával. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986., 665

[2] A világlátott fiú c. elbeszélés 1888. jan. i-től febr. 26-ig folytatásokban jelent meg a Vasárnapi Ujságan; témája azonban kétségtelenül 1877 évi emlékekre nyúlik vissza.

[3] Rosonczy Ildikó: A szibériai hadifogság és Petőfi. Korunk (XXXIV. évf. 10. sz.), 2023. október, 56–70. o.

[4] Kodolányi János, Holdvilág völgye. Budapest, Athenaeum 1942., 109.

[5] In Jókai Mór: Egetvívó asszonyszív. Első rész V. A fonóház

[6] Jókai: Semmi babám, semmi. In Elveszett szívek

[7] Ótelek (románul: Otelec) település Romániában, a Bánságban, Temes megyében