Csontos Márta: EGY GYÓGYULÁSTÖRTÉNET STÁCIÓI

A halál könnyen erőt vesz az életen, de a nevetés nem győzheti le.
(Bánki Éva: Apjalánya)

Bánki Éva új kötete, az Apjalánya, nemcsak azért kelti fel az olvasó figyelmét, mert a szerző mestere az írásnak, hanem azért is, mert a cím valami különleges és nagyon aktuális témafeldolgozást sejtet.

Az Apjalánya önfeltáró, önanalizáló regény, a dokumentumregény, az autofikció és a társadalmi regény sajátos ötvözete, melyben Bánki Éva édesapja életmenetének krízishelyzeteit veszi górcső alá, olyan módon, hogy saját élete traumatapasztalatait értelmezve és átértékelve tudatosan vállalja és vallja önmaga és mások előtt egyaránt, hogy az apjától örökölt viselkedésmintáktól sikerült végérvényesen megszabadulnia. Ugyanakkor a minták elengedési időszakát követően is tud szeretettel gondolni rájuk, de azok többé már nem befolyásolják életét.

Bánki Éva regényének valóságtartalmát a történelmi hitelesség igényével szépirodalmi eszközökkel ötvözi, így a megteremtett narratíva informatív, ’önszembesítő’, a szerző saját magát is kellő kritikai távolságból szemléli hitelesen és elfogulatlanul. Arról is meggyőződhetünk, hogy olykor a regény éppen olyan jó lelőhelye a történelmi anyagoknak, mint egy könyvtár vagy egy levéltár.

Az apai hagyományokkal való szembenézés Bauer Pisti életének stációit idézi fel, aki az első pillanatokban szerencsének is tudhatja magát, hiszen zsidó származása ellenére őt nem vitte biztos halálba a vonat, mégis alapvetően ’lúzer’ típus, akinek mindig volt valami elintéznivalója, de folyton belebonyolódott olyan dolgokba, amelyekből nem tudott kikeveredni.

A szerző elmondja, hogy gyerekként szinte semmit nem tudott apjáról, a 25 éven keresztül ígért tényfeltáró beszélgetésből nem lett semmi, apja osztályidegenként mindvégig tele volt félelemmel és szégyellnivalóval.

Az Apjalánya választ ad arra, hogy a feltűnően jóképű, biciklis ügyintéző hogyan élte meg a transzgenerációs átvitel hátrányait, hogyan határozták meg hiedelmek és viselkedésminták; szembesülünk életről, halálról, szexualitásról alkotott attitűdjével is.

A regényben a dunántúli kisváros, Nagykanizsa, Bánki Éva születési helye és ifjúkorának meghatározó élettere, amit saját körülményeit megvilágítva így értékel. A kisvilágokban a vágyakozás és az irigység szervezi a mindennapokat. Ez segít egyformává lenni.

A motivációk, az egyéni döntések, a kor társadalmi-kulturális kontextusában érthetők meg igazán, az ’aparegényt’ ennek megfelelően a kispolgári emlékezet bemutatása határozta meg, melynek hátterében mindig ott lapult a kiszolgáltatottságtól, a lelepleződéstől való örökös félelem. Az apa életfilozófiájának, viselkedésmintájának analízise során Bánki Éva saját élményeit, kételkedéseit és életérzését őszintén megosztja, beengedi az olvasót saját belső világába.

A regény mint sorsbeszéd arra keresi a választ, hogy meg tudunk-e régi kötődéseinktől szabadulni, a megfelelő értékítélet kimondásához tudunk-e az ’emlékhordó’ személyre tárgyilagosan tekinteni.

Bánki Éva 2021-ben szembesülve daganatos betegségének valóságával, elkezdett önanalízissel foglalkozni, hogy saját félelmeit feloldhassa, hogy saját értékei birtokában harmóniába kerülhessen önmagával. A félelmektől való megtisztulás fontosságáról így vall Ralph Waldo Emerson amerikai esszéista, költő és unitárius lelkész: A legnagyobb teljesítmény önmagadat adni egy olyan világban, amely szüntelenül valaki mássá akar formálni.

Az Apjalánya első részében szereplő Nagy Író (valójában Tamási Áron, aki visszaél a lehetőségekkel), de az apa emlékképeiben csak a titokban meglesett nagy orgiák maradnak, és élete további menteében is inkább csak megfigyelni akarta a világot, úgy, hogy ne kapják rajta soha, és ne is kelljen véleményt mondania semmilyen helyzetben. Ezért vonzódott Colombo hadnagyhoz, a kisemberhez, aki átlát a gazdagokon, aki minden ablakba és tükörbe bepillant, ám őt nem látja senki sem. Egy arcél bontakozik ki előttünk, mely valójában mindig csak kontúr marad, félelmei megakadályozzák abban, hogy kitölthesse az arcot a hiányzó részletekkel. Mindezek alapján a megrajzolható, elfogadható vagy elutasítható emberkép problémája is felvetődik bennünk.

Az apa sorsát elénk táró szerző önmaga számára is menekülési útvonalakat keresett, úgy gondolta, az életben vannak rossz helyek és talán az élet is örök lenne, ha semmi és senki nem figyelmeztetne bennünket a többiek halálára. A 2021-ben diagnosztizált méhnyakrák tudatában felerősödött benne az az érzés, hogy valami fenyegetettség veszi körül, menekülnie kell és találni egy olyan helyet, ahol nem lehet meghalni: egy olyan távoli helyet, ahol a méhnyakrák szó semmit nem jelent…Vagy teljesítsem be régi álmomat és utazzam be a Nagykanizsa környéki falvakat?… A neurotikus vándorösztönt és menekülésvágyat apámtól örököltem. Valószínűleg akkor tudott Bánki Éva békével szembenézni önmagával, amikor rájött, hogy a félelem betege, amikor képes volt a szülőktől örökölt viselkedés és érzelmi mintákat azonosítani, tudatosodott benne, hogyan hatottak rá a minták és a kapcsolatok.

Bánki Éva regénye kritikai hozzáállás a posztmodern irodalom felé, amikor a megoldás azokban a történetekben rejtőzik, melyek életlehetőségeket mutatnának számunkra. Megfogalmazhatjuk azt a kérdést is, hogy ad-e a mai irodalom segítséget a mindennapi élethez. Persze, a regény, ahogy Milan Kundera is hangsúlyozza, nem a szerző gyónása, hanem annak kutatása, amit az emberi élet jelent abban a csapdában, amivé a világ lett.

Bánki Éva gyógyulástörténetének megértéséhez fontos megismernünk Nagykanizsa múltját és jelenét, hiszen a szerző olvasatában ez a hely a titkok és elfojtások városa. Éppen emiatt tekinthetjük az Apjalányát társadalmi regénynek is a kisvárosi életről, ahol az élettér a konzervatív szabadelvűség helye, de ahogy a szerző kiemeli, tudni kell azt is, hogy a 90-es évek liberalizmusát követően Magyarországon mindent elölről kellett kezdeni.

Az apai hagyományokkal való vívódás során a szerzőben felülkerekedik az a meggyőződés, hogy az önállótlan ember önmagát teszi cselekvőképtelenné. Így a benne kialakult emberképet

nem a transzcendentális vágyak és a félelemmel vegyes tisztelet uralja; egy négyes léttagozat a meghatározó: fizikai, életjelenségek, vágyak és ösztönök, mentális működés

Az emlékanyag feldolgozásával Bánki Éva önmagával szemben is másféle viszonyt alakít ki. Megéli, hogyan lehet az egyéni életlehetőségeket hozzáigazítani az őt körülvevő világhoz, úgy, hogy ’jól tudjanak funkcionálni’. Persze a történethálóban mindig kell lennie valami ’túlzásnak’ is, ez valójában maga a kreativitás.

Nagykanizsa mint életállomás a szerző számára többé már nem a vágyott megállóhely, a változást a bölcsészkari szellemi megtapasztalás jelentette, az olvasás öröme, a középkori költészet iránti érdeklődés, az egyetem bűvköre, mely, mint egy Duna fölé magasló palota, elválasztotta szüleitől, és annak felismerése, hogy Soha nem ifjúkori ballépéseinket szégyelljük, hanem azt, amit nem változtathatunk meg. …Fiatalon még azt hisszük, minden írva van…apám egy soha el nem mondott történet terhét cipelte a vállán, mindent tudott a kényszerű magányról.

A regény utolsó harmadában, nyomon követhetjük a 80-as 90-es évek politikai, társadalmi változásait, hogy jobban érthessük a sejtésekkel, féligazságokkal, félreértésekkel teli világot, a rendszerváltozás okozta anomáliákat, amikor az alkotók szabadgondolkodónak nevezték magukat, miközben a mindent és mindenkit elragadó érzület, a ’nagy dallam’ hiányzott.

A jó regény nemcsak elgondolkodtat, hanem a gondolkodásmódunkat is megváltoztathatja, egyidejűleg azt is megtapasztaljuk, hogy a regényben nemcsak annyi van, amit az író beleépített, hanem az is, amit az olvasó talál benne.

Átértékelünk és elfogadunk valamit úgy, ahogy Duba Gyula szlovákiai magyar író megfogalmazta: A regény arra való, hogy megmutassa és költőivé emelje az emberi sorsot.

Bánki Éva: Apjalánya (Jelenkor, 2025)