Móser Zoltán: HAGYJUK AZ IDŐT MEGFÁRADNI (2. rész)
*
2025. november 10.
Két mai hír:
„Kígyózó sorok álltak Kiszel Tünde jubileumi naptáráért. A jubileumi, 25. naptárának dedikálására valóságos tömeg érkezett.” Hát mit ne mondjak?!
„Mexikó háborút indít a drogkartellek ellen: tízezres hadsereget, helikoptereket, drónokat vetnek be.”
*
Grünwald Alfréd, osztrák librettista operettet készült írni Rózsa Sándorról Vénusz selyemben címen! Ezt is, meg még sok minden mást is Sándor körül című, Móra több részes novellájában olvastam. Ebben szerepel Ráday kormánybiztos, és segédje, Laucsuk Mété, a székesfehérvári ügyvéd, a betyár vallatója, akit a lélekidomárnak nevezett az író. Mert nem erőszakkal, hanem szép szóval akarta megtudni, hogy is történt az a bizonyos vonatrablás. De nem is ezért említem, hanem a hosszabb írás felénél letettem a könyvet, és elgondolkodtam, honnan is ismerős ez az egész, a betyárok elfogásának története Igen, a Jancsó Miklós, és a magyar filmtörténet egyik leghíresebb filmje, a Szegénylegények erről szól. Ugyan az áll ott, hogy a forgatókönyvet Hernádi Gyula írta, de ő az ötletet, a részleteket is innen vette.
*
Ki furulyázik, és ki sípol?
A Rózsa Sándor bácsiról szóló elbeszélés egyik mondat felénél megálltam, ismét letettem a könyvet, és azon gondolkodtam, hogy ez honnan ismerős? Amikor eszembe jutott Dunaföldvár, legszívesebben heurékát kiáltottam volna, de jobb, hogy nem tettem, mert csak félig volt igazam. (Azért ez több mind a semmi.)
Ez a félbe hagyott mondat Öthalomba vezet bennünket, amely jeles hely volt annak idjén, mert itt akasztotta a hóhér az ördöggel cimborálókat. Meg azután „a boszorkányok is itt szoktak diétázni, mikor a sátán összesípolja őket az akasztott ember sípcsontjából készült furulyán.”
A kedves Olvasót most a dunaföldvári Csonkatoronyba kell elkalauzolnom, Várhegyre. Erről azt kell tudni, hogy 1830 körül uradalmi börtönné alakították, és a reneszánsz torony boltozott földszintjén ezek a börtöncellák ma is láthatóak. Itt a vakolatréteg feltárása után több olyan rajz, festmény került elő, amelyet a rabok készítettek. Az egyik cella falán a vakolatba bekarcolt bő bugyogós betyárok hívják fel a figyelmet a helység egykori rendeltetésére. Egy másikban festett ágyuk és katonák, illetve akasztófán lógó – közben furulyázó – betyár, aki körül ördögök játszadoznak.
Bevallom, ezen az ábrázoláson sokat töprengek, de nem leltem a képhez semmiféle magyarázatot. Azt a legendát, amely szerint a rabok a vérükkel festették, el kellett felejtenem. Ezután analógiák próbáltam keresni, de hasonló ábrázolást sehol nem találtam.
Most újra eszembe jutott a fent idézett sátános, boszorkányos leírás kapcsán. Itt ugyan fordítva van, az akasztott legény fújja a sípját, és az ördögök táncolnak, és az is igaz, hogy ez nem magyarázat, viszont sejtetni engedi, hogy valamilyen boszorkányos, sátános legendának lehet a képi megfogalmazása.
*
Csak azt szabad elhinni, ami hihető
Nem tudom, miért épp tűzrakás közben jutott eszembe a pacsmagolni.[1] Én úgy emlékszem, hogy ez egy gyermekjáték volt, bár nem mindig sikerrel végződött. A lényege, hogy észrevétlenül valaki mögé lopództunk, és a hátára ütve az kiáltottuk, hogy pacs, pacs! Ha valaki nevetve fogadta, akkor örömünk telt benne, de mérgesen megfordulva egy hatalmas pofont kenet le, nem is volt olyan szerencsés ez a játék.
*
2025. november 13.
Tegnap piros betűs nap lett volna, de sajnos csak egyszerű hétköznap volt. Mert a Sportkórházban ekkor volt esedékes a műtét (csipőprozéis), de a szerencsétlen szájsebészeti beavatkozás miatt, mert nem gyógyult be a seb, ezért nincs felső fogsorom, el kellet halasztani azt a műtétem, amelyre fél éve vártam. Bánatomban – a nyugdíj is megérkezett –, lementem a papírboltban, és vettetem 5 darab HB 2-es és 3-as ceruzát, meg egy töltőceruzát, mert itthon egy sem volt. Most akkor lesz mivel firkálnom, jegyzetelnem, x-eket rajzolni a könyveim margójára Tavaly Jókait, most leginkább Mórát olvasok, mert azok olvasása örömet jelent és lélekemelők. Meg tanulságosak is, hogy kell megszerkeszteni egy jó írást.
Délután elmentem a fodrászhoz, és rövid hajat kértem. Közben megjegyezte a fodrász, aki tudott a tervezett műtétemről, látszik, hogy sokat fogytam. Ő mesélte a férjével kapcsolatban, amit nekem is mondott a klinika igazgatója, hogy „vigyázzon magára”. Én akkor csak annyit tudtam kinyögni, hogy jó. De a fodrásznő férje, aki ugyancsak megjárta a kórházat, és ugyanezt mondták neki, csak magában kérdezett vissza: „– Jó, jó, csak azt mondják meg, hogy hogyan?”
*
Tegnap és előző nap is már két áruház is meghirdette a karácsonyi vásárt! Állítólag ma sorba álltak az egyik gyermekjátékért. Vajon ezeknek a gyerekeknek mit hoz majd, másfél hónap múlva a Jézuska? És nekünk? Mi már csak békére, lelki békére vagyunk.
Az alig termő, öreg diófáról összeszedtünk annyi diót, hogy elég lesz a bejglibe. Ma neki is álltam pucolni, és így ez valóságos (házi) karácsonyi reklám lesz.
*
Hogy mi az idő, ennek meghatározásával számos filozófus próbálkozott. (Sokan és sokszor Szent Ágostont idézik.) De hogy milyen az idő, jelesül a szárnyas idő, arra egy véletlennek köszönhetően tudok választ adni. Mert láttam – más is láthatja! – és fényképeztem.
Ez a kép Szigetvárott készült a vár múzeumában kiállított egyik márvány síremlék sarkában fedeztem fel. Ez Ardrich Péter sírköve 1798-ból. Nagyon meglepett, mert egy homokórát látni két szárnnyal. Így könnyebb arra a kérdésre válaszolni, hogy vajon a szárnyas idő jelkép, megszemélyesítés, metafora (a versben sokan annak vélik), allegória vagy toposz? Lehet, hogy mindkettő, hisz Zrínyi, Berzsenyi, de Kisfaludy Sándor is tudta. Őt idézem az Eredeti Magyar Játékszín második kötetének élére illesztett, a Tekintetes Zala Vármegyének címzett ajánlásában:
Zrínyi! ama Leonidas,
**Kit, valamíg meg nem áll
A nap, hold s a szárnyas idő,
**A föld tisztel és csudál;
Hogy honnan, kitől vették? Mivel latin auktorokat eredetiben olvastak, nagy valószínűséggel Ovidiustól, az Átváltozásokból: „Szárnyon jár az idő, titkon suhan el mifölöttünk, nincs is az éveknél sebesebb…” (VENUS ÉS ADONIS)
*
A Feszty-körképről
1893. augusztus 20. kelt hírből tudták meg az emberek, hogy a Fővárosi Tanács a körkép elhelyezésére szolgáló épület helyéül a Bimbó utca és az Állatkerti körút közötti területet jelölte ki. „Itt épült fel a Rotunda, amelynek helyén ma a Szépművészeti Múzeum áll. A kiállítási épület vázrendszerrel épült, a falakat vashálóval erősítették meg. Átmérője 40 m, falmagassága 16 m volt. Egyszerre 236 fő befogadására volt képes.
Augusztusra még csak a színvázlat készült el 1×8-as méretben – a kész mű 15×120 méteres lett. Áprilisban Ujváry Ignác segítségével megfestette az égboltot. A tájképi részleteket Mednyánszky László, Ujváry és Spányi festették, az alakok és csoportok pedig Vágó Pál és Papp Henrik, a táborverési jelenetek pedig Pállya Celesztin munkái. Több festő is beszállt a munkába, mert Fesztyék nem győzték a festést, köztük Feszty felesége, Fesztyné Jókai Róza is, ő a sebesülteket és a halottakat festette meg. Az író, színész, zenész barátok pedig, míg a festők dolgoztak, muzsikával, komédiával szórakoztatták az éjt nappallá téve dolgozó művészeket. Érdekesség, hogy a korabeli közélet több ismert alakját is megjelenítették a festményen, maga Feszty Árpád fejedelemként szerepel az alkotáson.”
*
El kell mondanom, hogy a Feszty-körképről nincs jó véleményem. Láttam, amikor a szegedi vár nagy helységében restaurálták, és a felállítás után is az ország közepének mondott jelképes helyen, Pusztaszeren is. Többször beszéltem erről László Gyulával, aki sok kifogást mondott. Többek között arról is beszélt, ahogy azt a sámánt ábrázolják, az teljes szereptévesztés, hisz a sámán elsősorban gyógyító orvos volt. Aztán az négyökrös szekér, amely a nagygazdák jelképe is volt.
Az egész ötlet egyébként Jókaitól származik, és ezért nyilvánvaló számomra, hogy ez a körkép elsősorban az ő gondolkodásának a lenyomta. Mivel ismét csak Móránál olvastam három festőtől, akik szintén alkotók voltak, ezért szükségét éreztem, hogy utána nézzek az egész történetnek. A Wikipedia alapján tudom, hogy Ujváry Ignác segített megfesteni az égboltot. „A tájképi részleteket Mednyánszky László, Ujváry és Spányi festették, az alakok és csoportok pedig Vágó Pál és Papp Henrik, a táborverési jelenetek pedig Pállya Celesztin munkái. Több festő is beszállt a munkába, mert Fesztyék nem győzték a festést, köztük Feszty felesége, Fesztyné Jókai Róza is, ő a sebesülteket és a halottakat festette meg. Az író, színész, zenész barátok pedig, míg a festők dolgoztak, muzsikával, komédiával szórakoztatták az éjt nappallá téve dolgozó művészeket. Érdekesség, hogy a korabeli közélet több ismert alakját is megjelenítették a festményen, maga Feszty Árpád fejedelemként szerepel az alkotáson.”[2]
Mivel én is jártam a Vereckei-hágón, nyilvánvaló volt számomra, hogy nem az a táj szerepel a körképen. Hogy pontosan milyen helyszín látható, abban sokat segített Popovics Béla, és a Kárpáti Igaz Szóban húsz évvel ezelőtt megjelent hosszabb, képpel ellátott írása. Őt érdekelte a háttérben megfestett panoráma, ezért gondos utánajárással tisztázta, hogy „a körkép teljes egészében Munkácsot és környékét ábrázolja. Egyértelműen felismerhetőek a várost körülölelő hegyek, a csendesen hömpölygő Latorca és a nyugati irányban elnyújtózó alföld, amelynek határán méltóságteljesen magasodik a várhegy.”
A Munkács környéki magaslatokat bejárva is egyértelmű volt számára, hogy „a körkép teljes egészében Munkácson készült, csupán azt az egyetlen pontot kellett még behatárolni, ahol a művészek festőállványai állhattak. A napokban azután sikerült minden kétséget kizáróan meghatároznom ezt a pontot, amely a város keleti részén a kendereskei magaslaton található. Csodálatos érzés volt szinte méteres pontossággal behatárolni azt a helyet, ahol a körkép vázlatai készültek.” Ma egy kis emlékmű áll azon helyen.
Vajon hány ide látogató vendég a volt Pusztaszeren, aki a bencés kolostor teljes szépségében a feltárt, rekonstruált romjainál megállt? Mert akkor láthatta azt a XIII. század első éveiben készült oszlopszobrokat is, amelyek nagy valószínűséggel a nyugati díszkapuhoz, illetve annak bélletéhez kapcsolhatók.[3]
A kapuk bibliai történeteket és személyeket illusztrálnak. A nyugati katedrálisok alakjai ószövetségi próféták, apostolok, esetleg szentek vagy uralkodók. „Három olyan töredék van – írja a feltárást vezető régész –, amelynek kezében attribútumként értelmezhető tárgy van. Az egyik nyitott pergamentekercset tart, a másik gömbös végű botot (ez megfelelne egy nagyon korai egyházi méltóságjelvénynek, melyet a pápák is hordtak), a harmadik pedig feje fölé tartott kezeiben kígyót tart. Ez a jelenet ismerős, és azonosítható a bibliai Szent Pál-történettel, aki hajótörést szenvedve Málta szigetén, és ott rőzsegyűjtés közben egy kígyóba markolt. A csodás történet során a kígyó nem marta meg az apostolt, aki a veszedelmes hüllőt a már égő tűzbe vetette. Hasonló ábrázolást láthatunk a canterburyi katedrális egyik freskóján is. Ezt az alakot tehát Pál apostollal azonosíthatjuk.”
E szobrok technikájának, kivitelezésének legközelebbi megfelelőit tehát a mai Franciaország területén találjuk meg. De van egy hazai „rokona” is, a litéri középkori templom portáléjának kőbe faragott oszlopai.
*
Szómagyarázatok
A salabakter: eddig azt hittem, hogy összetett szó. Pedig nem az: a régi, elhasználódott, kopott, elavult holmi, például egy régi könyv vagy bútor. Eredetileg a német “Scharwachter” (járőrkatona) szóból származik, de jelentése az idők során megváltozott és metaforikusan terjedt ki.
pilács: 61 éve halottam utoljára a bonyhádi kollégiumban. Ott nem a lámpát, hanem a pilácsot oltottuk le.
balkézről született: ezt ismertem, ugyanazt jelenti, mint az N. N. (Lásd: Kormos István, Veres Péter)
tajték: tudom, hogy mit jelent tajtékozni, meg azt is, hogy van, volt tajtékpipa, de hogy az tajtékból készült, az eszembe sem jutott.[4] A tajték sárgásfehér, zsíros tapintású, kemény, de mégis faragható földféle.
Az aquatinta milyen tinta? Nem tinta, hanem foltmaratás, a rézkarc egyik fajtája. 1768: Leprince francia festő és rézmetsző találta föl.
A kárókatona milyen katona? A kárókatona – vagy más néven a kormorán – nem katona, hanem egy világszerte elterjedt vízimadárfaj, amelyet főleg nagy étvágya és halpusztító szokásai tettek ismertté.
Micsoda különbség: sóbánya (Parajdon sajnos beomlott) – sóhivatal (állandóan nyitva)
*
Mi lett volna, ha…?
Öt éve ültettünk két szilvafát, soha nem termet. Az idén annyi, hogy 21 üveg befőttet és lekvárt tudnunk készíteni. Szerencsére, mert most vagy magában, vagy kenyérrel eszem, és nagyon sokat segít, hogy visszanyerjem az elveszett kilóimat.
Hasonló, de más a sárgabarack. Sehol a környéken, egyetlen gyümölcstermesztő gazdánál nem termett az idén, mert elfagyott. Szerencsémre, a 20 kilométerre lévő Kisvejkén, az ottani gyümölcs feldolgozóban egyszer véletlenül volt. Somogy megyéből, Surdról hozták.
A felsorolásból a tea sem maradhat ki. Amit itthon fogyasztok, az öt féle gyógynövényből készül. (Én csak gaznak nevezem, mert a kertjükben úgy nő, mit a gaz, semmiféle gondozást nem igényel.) De mi ez ahhoz képest, mint amit a gyógyító, íráló falusi asszonyok tudtak. Futólag, Zobor-vidéken találkoztam is eggyel, aki puttonnyal ment kifelé, ment füvekért: aki állítólag 99 féle gyógyfüvet ismert.
Ezerjófű
„Láda, láda, cifra láda,
Fáj a Barta Boris lába.
Haza üzen az anyjának,
Szöggyön füvet a lábára.
Szenne, szenne, hogyha lenne,
Gyógyítana, ha lehetne.”[5]
„A hagyománynak kettős arca van – olvasom Szabó Attila – Péntek János könyvének a bevezetőjében. – Az egyik a múló idővel nemesedik, a másik lassan fakul és kopik. Mindkettő sokat mesél a múltról a jelennek és szól a jövőhöz is.” Mostanában újra előveszik a régi Herbáriumokat, és sokan használják a gyógynövényeket. De vigyázni kell, hogy melyiknek van gyógyhatása, és melyiket kinek szabad, és kinek nem fogyasztani! És ez – a népinek mondott – tudás lassan és újra tudománnyá fejlődik, mert ami természetes az másként viselkedik, mint a hasonló orvosság, kapszula. Ezért is idézem Méliusz Pétert és a gömöri Kovács Magdát, akinek novellájára, bár 30 éve olvastam, de most is jól emlékszem.
*
Asszonynépnek, ha a hátuk és oldaluk fáj, vagy lábuk a dagadástul, tudós Méliusz Péter uram többek között a pemetefüvet ajánlja az 1579-ban megjelent Herbáriumában. Abból fürdőt csinálni, s abba megfereszteni az asszonynépeket, írja. A mintegy 1500 receptet tartalmazó könyvben található egy részletes leírás a sokféle ürüm természetéről és hasznáról is. Ebből megtudni, hogy a „fejér iröm szárasztó, aszaló.” A bárányiröm pedig „meleg természetű, szorító és szárító természetű. Hidegségtől esett főfájástul jó. (…) Ha pedig az irömöt borban öszvefőzve, igen jó véle orvosolni. Gyomornak igen jó.”
Mindezt azért idéztem, mert kezembe vettem Kovács Magdának a 2006-ban megjelent válogatott novelláit, s ezek között ott van a régóta szeretett és szépséges Fejírírem is, amely saját betegségéről szól. Csak sejteni lehet, hogy pontosan milyen baj is kínozta az írónőt (inkább lelki mint testi), de Kovács Magda nagyanyját ez nem is érdekelte, mert volt neki egy csodaszere, ami mindenre jó.
„– Fejíríremet kell vele itatni!” – mondta, s máris száguldott a fejíríremért. Nem tudnám megmondani, miféle növény, hol terem, lehet, hogy nagyanyám éjszakánként titkos varázsigéket mormolva növeszti a kertje sötétjében. De megreszket tőle népes családja arca, ha kiejti ezt a bűvös szót.
Útközben összecsődíti a menyeket, a család valamennyi otthon tartózkodó tagját. Mire maga is visszaszáguld a teával, már benépesült a konyha. Tüzet éleszt, pattog, mint a szikra. Elemében van: megint valaki, aki rászorul a csodaszerre. Én elszörnyülködök, gyerekkorom keserű, a világ legkeserűbb ízére emlékszik a szám, a gyomrom. Fejírírem. Gyomorrontás, hasfájás, daganatok, horzsolások, megfázás ellen, s meg kellett élnem, hogy szerelmi csalódás ellen is. Megitatja velem a begrét az utolsó cseppig.”
Hogy meggyógyult-e, nem derül ki, ám mégis bizonyosak vagyunk, hogy igen, hiszen, ha több száz éven keresztül bevált, miért ne vált volna be akkor is? Meg aztán azért orvosság, hogy gyógyítson. Hogy meggyógyítson.
*
2025. november 17.
Ma mindenki a tegnapi vesztes meccsről beszélt, írt. A négy perces hosszabbítás utolsó percében kapott gól miatt nem jutott ki a világbajnokságra – a selejtezőre – a magyar csapat. Sokan „nemzeti tragédiakén” fogták fel. Milyen más, amit az ír edző mondott a csapatának az első félidő után: játszatok nyugodtan, nincs semmi veszteni valónk!
*
Famoser! Van ilyen?
A nemzeti tantervet készít, Széchényi-díjas irodalomtörténész bevette Tormay Cecile-t is tananyagba A régi ház (1914) című regényével, amelynek készült egy újabb kiadása. Kikölcsönöztem, de nem olvastam végig, hanem csalódottan vissza is vittem, mert számomra ez nem volt szép-irodalom, csak annak látszata. Ráadásul, életműve és magánélete kapcsán is a viták kereszttüzébe került az írónő, akit tétszer is javasoltak Nobel-díjra! Ezzel, fölöslegesen összekeveredett az irodalom és a politika. Nem kellett volna ezt a diákokkal művelni. Ezért is javaslom, hogy tessék nyugodtan kihagyni. De ha kell valami hasonló „régi házas” kisregény, akkor ott van Gyulai Páltól 46 oldalas beszély, a Régi udvarház utolsó gazdája (1857).
Megnéztem a régi olvasónaplómat, és látom, hogy 55 évvel ezelőtt olvastam, és nagyon nagy élmény volt. (Én laktam Felsőcsernátonban, Haszmann Pali bácsi udvarházában, ezért is mondom, hogy az nem hasonlítható sem kastélyhoz, sem másfajta házhoz. Különös hangulata, atmoszférája van.)
De nem is ezért írom ez a feljegyzést, mert újra elővettem, és csodálkozva vettem észre, hogy ebben a beszélyben a nevem is „szerepel”, de nem tulajdon névként, hanem melléknévként! Ezért is, de a kisregény stílusát is érzékeltetve, hosszabban idézek a végéből, a befejezésből, ahol az elpusztult udvarház új gazdájáról van szó: „Az új gazda nagy terveket forgatott fejében: reformálni akarta a jószágot és civilizálni a falut. A curiális telkekre néhány württembergi családot telepített, amelyek többe kerültek, mint amennyi hasznot hajtottak. Szemüveges jószágigazgatójával mindent reformált, civilizált. A reform és a civilizáció miatt egypár év alatt alkalmasint csőd alá kerül, ha az ezredezné meg nem hal, s így új örökséget nem nyer. Most már nem félt a csődtől, s tovább folytatta a reformot és civilizációt.” Őt a társai, kik sokszor látogatták, famoser Kerlnek neveztek.
De mit is jelent a FAMOSER, mint melléknév? [6]
A regényben ott a magyarázat. Ehhez fel kell idézni az ezredezné egyik, a legfényesebb estélyét, ahol számos vendég gyűlt össze, több mint máskor. „Természetesen Kahlenberger játszotta a főszerepet, az ezred Don Juanja, akit társai famoser Kerlnek neveztek, s nem ok nélkül. Neki zsoldjából mindenre telt, nagy vadász volt, híres apportírozó kutyával dicsekedett, elméssége sohasem fogyott ki, Weber Demokritosz-át majdnem könyv nélkül tudta, beszélt valamit franciául, sőt e nyelven talán a Paul de Kock regényeit is elolvasgatja, ha el nem foglalják az asszonyok, akik minden városban belebolondultak. Aztán hogyan táncolt! A français-t más is tudta úgy, mint ő, de a valcerben és polkában keresni kellett párját. Most is bámulta az egész társaság. Erzsi boldog volt, ha karjain lebeghetett, s úgy nevetett, hogy könnyezett bele, ha tréfáit hallgathatta.”
*
[1] Elnagyoltan, durván, rosszul, hanyagul (be)fest, (be)mázol, (be)ken valamit.
[2] A 120 méter hosszú, 15 méter magas és 38 méter átmérőjű, illetve több mint 2000 figurát felvonultató alkotás 1892-től 1894-ig készült.
[3] Trogmayer Ottó, a szegedi múzeum régésze, az ásatás vezetője, külön kis könyvet írt Szer monostoráról.
[4] Megnéztem az árát a Vaterán: 69 ezer forint.
[5] Gyűjt. Ág Tibor. Zsitvabesnyő, 1976.
[6] famos (famoser; am famosten) melléknév: pompás, kitűnő
