Évnap

augusztus 14th, 2025 |

Simai Mihály 90! (Halmai Tamás, Kelemen Gábor, Marton Árpád, Zalán Tibor, Németh István Péter köszöntői)

„Végtelenül szeretni”

Simai Mihály ma kilencvenéves. Öröm számunkra, hogy műhelyünk új barátjaként köszönthetjük őszinte tisztelettel. Esztendeje tréfásan posztumusz műnek titulálta az akkor még befejezetlen összegező kötetet, a kimagasló jelentőségű Végtelenkezdet-et. Több értő-mély elemző méltatás született azóta – a legújabbakat ezúttal nyújtjuk át az ünnepeltnek s olvasóinknak.

Ki-ki a maga módján közelít a költőmesterhez, világához – öten még a tisztelői közül egy itt kínált csokorban. Fejet így is hajtunk évnapján a jubilánsnak.

Előttünk még a további közös teendők évei – hihessük.

Most barátunk-társunk, Halmai Tamás pontos szavaival köszöntünk: „Isten éltesse ezt az Istent éltető költőt!”

(A szerkesztőség)

Halmai Tamás

Egy krisztiánus doyen

Simai Mihály 90 éves

Simai Mihály 9 éves: sebes igyekezetemben elsőre ezt gépeltem be alcímül, s higgadt meggondolással csaknem meg is hagytam mementóképpen: jelzendő, hogy aki most szépségeskorú lett, az művészetében gyermekded tisztaságokhoz talált vissza, legújabb költői gyakorlatában az eszméleti ártatlanság forrásvidékeit fedezte föl.

A kortárs metafizikus költészet szegedi doyenje csordultig gazdag életművet jegyez: gyerekversek, mesék és ifjúsági regények szerzőjeként is sokan ismerik, olvassák, szeretik (miközben újságírói, szerkesztői múltja is jelentékeny); s úgy remélem, lírája is mind többekhez talál utakat.

Szöveggondozói közelségből követhettem nyomon legutóbbi kötetének genezisét; a Végtelenkezdet (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025) krisztiánus poétikája és dalos-himnikus versnyelve alig hasonlítható módon és szinten ad számot hitbéli hűségről s kiművelt létbizalomról.

Vasadi Péter és Czigány György időskori derűjét idézi ez a romolhatatlan tudati fényeskedés, Kalász Márton misztikus Bárány-tanát a gondolati rétegzettség. De alighanem egyházatyai gyökerekig visszavezethető volna a Simai-versek szellemi-szemléleti ága és boga.

A sólymok szabadnak születnek – ezt az ifjúsági regényét (Delfin-könyvek, 1983) kiskamaszként olvashattam. Mindannyian szabadnak születünk, ha újjá – ezt meglett szívvel teszem most hozzá. Márpedig esélyeink vaskosak, ha ilyen versek is közbenjárnak értünk.

A Végtelenkezdetet záró kétsoros nem hagy kibúvót. Megszólíttatunk, megérintetünk: „Ez a könyv az én reményemről szól. / De a Tiédhez beszél.” (Lectori salutem)

Isten éltesse ezt az Istent éltető költőt!

Akit végül hadd köszöntsek versszavakkal is:

Hajnali menedék

Simai Mihálynak

Szál rózsa is hajnali menedék.
Belegubódzik az ismert világ
összes csillaga, minden imádsága
és az ismeretlen genezisek.
Aki békén hagy, meghagyja a békét.
Káoszt rombol az építő. Felépít
békét, ki a káoszt a kertre hagyja.

Borrá a vizet. A bűnt szabadsággá.
És zsoltárrá az embert. Szavadelvű
a reggel: feltétel nélkül rajong
a sorsért. Nincs közünk, csak egymás legszebb
arcaihoz. Hol volnék, mikor alszom?
Krisztus óta az ördög is keresztény.
Tapasztalatlan vagyok, mint a fények.

A tisztás funkciója, hogy a fényt
az erdő körbeállhassa. Fölvinni
az isten dolgát! Juszt is tícia.
És ha mégsem választ keres a kérdés?
Szólót éneklő kórus a család.
Isten alvó ügynökei a holtak.
És hegytetőn épült véka a vers.

Kelemen Gábor

Simai 90

Kedves Miska barátom! Nagy kitüntetés volt számomra, hogy már 25 éve barátodnak neveztél. Ellentétes szakmánk volt*, a korban is „hátrányban vagyok”. Visszacseng a fülembe, amikor 75-nél „három huszonötéves fickándozott benned”! Hasonló időmben rám is fért, meg sokakra bármikor ráfér a töretlen hited és optimizmusod, amellyel az átlagosnál nagyobb csapásokat viseled.

Hosszú polcon sorakoznak a könyveid, többük a családunknak dedikálva. Nagy kitüntetés volt, hogy Richárd unokánk költői hajlamát értékelve idézted őt a „Sugárzó rejtelem”-ben. Öröm volt valamelyik könyved gépelése nejemnek, Marikának, meg nekem, hogy egy kicsit a számítógép felé terelhettelek. Hihetetlen tisztelettel tudsz mindenkivel beszélni, fel se tudnám fogni, ha valaki haragudna rád.

Ha létezik olyan, hogy a szellemiek többet jelentenek az anyagiaknál, annak élő példája vagy. Annyit adtál sokunknak egy találkozás, beszélgetés, író-olvasó találkozó, vagy egy könyvedben való elmélyülés során, amiért akár anyagi áldozatot is hoztam volna.

A még kerekebb következő évfordulóra is majd kitalálunk egy „fickándozást”, pl. 10 éves gyerekek 10-en körbe táncolnak!

* a köszöntő barát: informatikus

Marton Árpád

A megőrzött Paradicsom

Minden valamirevaló költészet panteista. Nézetem szerint legalábbis. A költő szeme a világ valamennyi jelenségében, a legapróbb rezdülésekben is meglát valamit a Lét hatalmas, megrendítő összefüggéseiből. Meglátja, megrendül, s e megrendülésből-áhítatból születik a költészet. Ahol ez a megrendült és emelkedett élmény hiányzik, ott nem marad egyéb, csupán akcionizmus, exhibicionizmus. Szellem-telenség.

Simai Mihály efféle látó-költő. És mert a szelídek öröklik a földet, ő már most egész kozmoszt kapott örökül, hogy benne a Végtelen jelenlétét érje tetten, megénekelni.

Mert Simai deus absconditusa, rejtőzködő Istene egyáltalán nem valamiféle távoli isten. Aki rejtőzködik, az jelen van, értelemszerűen. Tehát van, létezik, éltet és szerelemre lobbant. Mert egyszersmind deus fascinans, vonzó Isten. A létünk legmélyén önmagára ismerő. Az egyszerűségében megrendítő.

Ahogy csak a szentek látják. Meg a gyermekek. Simai Mihály szelíd tekintete képes meglátni a magát egyszerűségbe rejtő, megrendítő Titkot, és az ő szelíd hárfája képes ezt a megrendítő élményt a legnemesebb egyszerűség módján kifejezni. Aszkétikus, Szent Ferenc-i, elragadtatott költészet az övé. Örömkönnyekben térdre hulló. És e térdre hullásban a Kozmosz nagyszerűsége nyer megformálást. Ami – alázat. Ezért vagyunk vakok rá mi, mindannyian. Olyannyira, hogy már-már naivitásnak, kamaszos rajongásnak érezzük azt, ami Simai Mihály számára megkérdőjelezhetetlen bizonyosság. „… s lebegni csak… lebegni testtelen… / csak nyújtani lélekkezem Feléd…” – efféle eksztatikus eszkatológiát, ilyen rettenthetetlen hitvallást csak gyermeki hitű prófétáktól hallani (Kék fantázia). Vagy a megjelöltektől. Miközben léthelyzetünk drámaiságának is tudója: „Tanulok tótágast állni az égen.” (Harlekin változatok)

Sokan gyermekköltőnek tartják. Igazuk van, és még sincs. Számosan csupán gyermekverseit ismerik – ez az oka a skatulyának. Pedig nincs ennél beszédesebb beskatulyázás! A gyermekekhez csakis az képes beszélni, aki megőrizte lelkének gyermeki tisztaságát. Hisz mondva vagyon: ha olyanok nem lesztek, mint ez a gyermek, nem juttok be a Mennyek Országába. Gyanítom: Simai Mihálynak ez a feladat sohasem okozott nehézséget. Már-már arra az eretnek gondolatra ragadtatom magam: ama kevesek közé tartozik ő, akik ki sem űzettek a szépséges Paradicsomkertből. Kezdettől fogva ott éneklik a Végleges nagyszerűségét.

Zalán Tibor

Simai Miska 90

Él egy költő Szegeden. Kilencvenéves. Él egy jelentős költő Szegeden. Kilencvenéves. Játszhatnánk azzal, nagy költő, vagy mekkora, de szerencsére idejében kinőttünk ebből az időszakból. Kinőtt Baka Pista, aki már nincs közöttünk, kinőtt Géczi János, aki – sok egyéb mellett – képzőművész lett, kinőttem én is. Hogy miért is emlegetem föl ezt? Mert annak idején, és bocsássa meg nekem Simai Mihály, hogy lemiskázom, nekünk igenis fontos volt, hogy ki a vezérköltő, hogy ki a nagyobb, hogy ki az, aki. Miska, te a magad csendet és kussolást parancsoló nyugalmával hagytad, hogy zajongjunk. Hogy harcoljunk. Mert tudtad, ki vagy! És nem akartad, hogy rád figyeljünk – aki biztos abban, amit csinál, nem erőlteti a reflektor fényeit magára. Ma már szégyelleném akkori tolakodásunkat, akár eléd tolakodásunkat – olvasom a Napkiadó által kiadott könyvedet, és bele-belesajdulok, miket is tudsz. Nem a fájdalom – a szépség miatt. Annak idején mindent elvitt a Kincskereső, amelynek te voltál a főszerkesztője, a szerkesztőség, ahol laktunk, ittunk, álmodoztunk. Egy lap, aminek a jelentőségét még ma sem mérte fel az irodalomtudomány, amely egyelőre magával van elfoglalva, és minden irodalomtudós egyben író is – lévén, zenéhez kevesebben értenek, tehát magukkal foglalkoznak. A Kincskereső szerkesztősége volt a mi Bakonyunk, szegedi kurucoknak, és anélkül, hogy észrevettük volna, te voltál a mi őrangyalunk. Ha Szeged, akkor egyetem, ha egyetem, akkor csajok, ha irodalom, akkor Kincskereső és Tiszatáj. Mondhatni, te az ifjúságunk tanítója voltál. Tőled tanultam meg például, talán nem elég jól, mi a szerénység. Miska, drága ember, nem engednek nekem sok helyet ezek a lapszerkesztő emberek. Így már csak két dologra van időm és terjedelmem. Olvaslak, megint és újra, és minden sorodban találkozom veled, és megölellek. A másik: szegedi életem nagy bánata, hogy soha nem invitáltál meg az asztalodhoz, hogy együtt emelintsünk egy pohár hideg, száraz fehérbort. Talán még nem késő. A bort én viszem, Szeged Költőjének, az elbitangolt barátod.

*

Németh István Péter

A RÉSZES TELJESSÉGE

[Sümegi tűnődés a 90 éves Simai Mihály korai verse fölött]

Simai Mihály gyermekirodalmi folyóiratát Tapolcán előbb ismertem meg, mint a költészetét. Mentségemre, akkorra még kamasz olvasóvá sem értem, de magyartanárnő édesanyám annyi példányt adott el a Kincskeresőből, amennyi előfizetőt ma két vármegyéből sem lehetne összegyűjteni. E szegedi periodika nyitotta fel szemem – nem csupán az ifjúsági, hanem – a felnőtt és igen értékes kortárs irodalomra is. Aztán 15 esztendős költőke lettem Pápán, aki épp hogy elindult hazulról, és küldeményemre válaszul a Tisza parti szerkesztőségből Simai Mihály munkatársa, Baka István biztatott, hogy pár év múlva már bizonnyal még jobb dolgokkal fogok jelentkezni.

Ezért is csatlakozom most Simai Mihály köszöntőihez, mivel Ő mára 90 esztendős lett, én meg 65. Mi mással járulhatnék a laudálók közé, mint egy jegyzeteimből formált tűnődéssel, amelyet Simai Mihály egyik általam választott versének a margójára róttam. Egy korai költeményére leltem elemzésem tárgyául, második kötetének nyitó opuszára, mondhatnám: iniciáléjára. (Látás és látomás. Budapest. 1965.)

ÉS MOST VÁR

megyek mennyei aranytarlón
üstökös kévék közt rohanva
s vérezve mert a hold sarlója
fájdalmat sebzett a talpamba

E talizmános tarisznyában
cipelek egy ökölnyi földet
falumból mely aratni küldött
és most vár
********hogy RÉSSZEL visszajöjjek

Olvasom a verset, Péter Pál után vagyunk. A buszablakból Vállus és Lesence között látom – Simon István verssorával élve –, hogy: Tarlókon kepe már elvétve sincs… Ugyan lennie kéne, de modern korunkban már fölcsévélt szalmabálákkal gurigázik a nyár. Döccen a busz. Szinte eláll a lélegzetem, hiszen ebben a 8 Simai-sorban minden benne van. Simai Mihály költészete, nemzedékének élménye, sőt magyar és európai kultúránk esszenciája. Czakó Gábor Hamvas–szótárának szócikkével tudom csak jellemezni az És most vár című Simai-verset mint alkotást:

„ALKOTÁS = a létezés heve, benne az ember mindig egészként viselkedik”.

Aratás volt a közelmúltban.
Aratás van a versben.
Aratás lesz, akár a végítélet értelmében is majd!
(„Indítsd a sarlódat és arass, mert a Földnek aratnivalója megszáradt; . és learattaték a Föld.” János jelenései. 14.)

A vers kulcsszavai a magyar valóságot (v. ö. látás!) és a bibliai jelenést (v. ö. látomás!) együtt láttatva helyezkednek el a szövegtestben. Simai Mihály nyolc sorban nyolc kifejezéssel teremtett komplex nyári képet a földi betakarítás és az égi végidő mozzanataiból. A vers így lett kétszintes: földi és égi sík különböztethető meg benne, amelyek szétbogozhatatlanul egyetlen teret alkotnak.

Az égi síkon látjuk:

a MENNYEI ARANYat,
az ÜSTÖKÖS jelzőt (mint csillagászati szakszót!)
a HOLDat (Szűz Mária sarló-formájú bolygóját)
a TALIZMÁNt (mint ereklyét).

A földi síkon a következő még ismerős, de lassan már feledésbe menő fogalmakat találjuk (a mai fiatalok is rákereshetnek a Neten!) az aratással kapcsolatban:

a TARLÓt
a KÉVÉt
a SARLÓt
és az (arató-) TARISZNYÁt.

A ’tarló’ szavunkat Szenczi Molnár Albert is használta, nála szintén a learatott, levágott nádnak, gabonának földben maradt csonka szárai meredtek élesen, hegyesen az ég felé. A tarlókon mezítláb való átkelést ma el sem várhatjuk senki városi kölyöktől. Régente is fájdalommal járt, mintha szögek vagy tűk szurkálták volna az azon sétálók talpait. Ügyesen előre vagy hátra lehetett ugyan a talppal hajtani a levágott szálak éles-hegyes torzsait, így csak komótosan, de lehetett haladni. Ne kívánjuk hát manapság e mutatványt senkinek! Krisztusi kínokat kellett átélnie annak, aki az aratás utáni táblaföldön akart át-átszaladozni. Még ha a betakarítás utáni mező aranya az emberi szem számára égbelinek tűnhet, s az elfekvő majd csomóba kötött gabonaszálak (a kévék) pedig üstökösöknek is. A tarló tehát földön-égen szenvedéstörténeti helyszín marad. (A learatott kévéket keresztek-be rakták (amelyek, nyilván, a Jézust kivégző eszközökre emlékeztettek); ezek voltak a kepék. (Lásd a fentebb idézett Simon István-verssort!)

Simai Mihály versbeli hőse (leginkább önmaga!) rohanva halad át a tarlón, mintha semmi fájdalmat sem kellene így éreznie, ha szalad.

Kormos István a Szegény Yorick című én-versében emlékezett vissza hasonlón a gyermekkor kínjára, amit tán valóban csak futás közben lehetett kibírni. (A költők, persze, akik elviselik magányukat, Kormos István szerint sistergő parázson mezítláb is megtanulnak sétálni.)

Dunnyogtam nagymamának
tarló tű-tengerén
mezítláb átszaladtam

*********(Kormos István: Szegény Yorick)

Az emberi vért azonban – Simai versében – nem a tarló, hanem az arató ember rekvizituma, a sarló, annak is acélja csordítja ki. Jézus szenvedéseinek a kereszten egy – kegyelemdöfés által – fémes dárdahegy vet véget. Vajon létezhet-e irgalom a sebző hold sarlójában is? Az Istenanyát, Szűz Máriát ábrázoló festői hagyományban, az ikonológiák szerint: igen. Nagyboldogasszony ünnepe közeledik, egyáltalán nem véletlen, hogy Simai nyolcsorosa fölött észben tartom: Mária talpa sértetlen az éles Holdon, nem vágja meg azt a sarló-forma ív; Miasszonyunk csak a bűn sárkányát tapossa el. Isten szent anyjának alakját Keresztury Dezső így írta versbe:

…Boldogasszony,
ki Földön, Holdon lebegve könnyű lépttel
tapossa el a mindig megújuló
pokol-kígyók sárkányfejét.

Az ártatlan gyermekemberek miért ne gázolhatnának akkor át bűn és baj nélkül át a tarló földjén, egén vagy tengerén? A költő-fiúcskák, akik elindulnak, hogy majd hazaérjenek? Illyés Gyula szintén csodának látta a hazatérőt, annak a kaszáját és a holdat: „Sövény fölött holdtól ragyog / elhullámzó kasza. / Ámulok: nem én ballagok / vele haza.” (Esti csoda)

Az a kasza a hold előtt egy – sövény takarta – aratómunkás vállán hullámolt végig.

Simai Mihály versében a hold és a kasza ismét az ég fele lendítik a földi képet.

A hold alakú sarló (és/vagy kasza) mindenképpen konkrét földi aratószerszám, de az égi, a metafizikus síkhoz tartozó tárgy is. (Lásd a sarlót angyali kézben az utolsó napon!) József Attilánál ugyanúgy az ítélet eszköze volt. Nála villant meg oly emlékezetesen – csattanó adu ászán és a mennyben – a kaszaél (Nyár).

Aratás van, amely kell, hogy a végidő képzetét keltse.

A halál a középkori metszeteken: ’arat’! Metaforikusan ő a rémisztő kaszás. Nem úgy egy kortárs lengyel festő, Roger Wagner képén. Itt sem zörgő csontvázak, hanem szemünknek-szívünknek oly kedves lények, angyalok végzik az aratást. A sümegi költőt, Rilke-fordító Réfi Jánost versre ihlette ez a jelenet:

ARATÁS A VILÁG VÉGÓRÁJÁN
ROGER WAGNER FESTMÉNYE NYOMÁN

Se nap, se hold, se csillagok
nincsenek már, mindnek vége.
Az Úr lelke, mely fölragyog
s szerteárad izzva, égve.

A teremtés örök lángja
világít be búzaföldet,
s három angyal egyre vágja,
három angyal egyre görnyed.

Tenyerükből egyetlen szál
ki nem hullik, le nem pottyan.
Egyetlen szem nincs e lángnál,
mely maradna elhagyottan.

Kévéikbe kötnek lágyan
létünk zenitjére érvén.
Megméretünk mindahányan
az időknek teljességén…

Se csillagok, se hold se nap,
csak e mondhatatlan látvány.
Három angyal búzát arat
a világnak végóráján.

Miféle és mikori aratást ábrázol tehát Simai Mihály, amelyből ő maga is kiveszi részét? Mert hogy ő a RÉSZES. A ’részes’ szó jelentése ’résztvevő’, ’részesedő’ valamilyen jövedelemben vagy tevékenységben. A ’részes arató’ kifejezés pedig olyan aratót jelöl, aki a munkájáért nem pénzbeli, hanem a termés egy részét kapja fizetségül, például a tizedét vagy tizenegyed részét. A részes aratókra ez utóbbi jelentésértelem vonatkozik. Ne szépítsük: bérmunkások közé sorolja magát Simai Mihály versének a hőse. Nem volt nagy bolt soha annak lenni, Illyés mondta el panaszaikat 1936-ban:

Mert meggyűlölve vén szülőhonát
már futna innen mindenki tovább;
a cséplőgép pelyvafelhőiből
a részesek és ökreik mögül
a béresek, – ki csak vágyódni tud…

Simai Mihály mégsem gyűlölte meg szülőhonát. Sőt. Ragaszkodását dalolta el 8 sorban a szülőföldhöz. Nem lehetett könnyű így sem néki, hiszen a befejező sort tipográfiailag ketté is törte. De Ady Endre daca él benne máig. Ama mégis erkölcse. Egy kaposi poéta, Papp Árpád Simai Mihállyal egyidőben írt verset az aratók emlékezetére. Az a költemény a somogyi aratómunkásokról szólt, akik a malomalján gyűltek össze, hogy megvitassák, lehet-e valamit az alig bírható terheken könnyebbíteni? Ha minden maradt a régiben, ők akkor is tették a dolgukat tovább. Egy ország gondjaiból vették ki a részüket a részesek, nem csupán a tizedet a gazdagabb egészből:

Este, mikor a fáradt nap lement,
diófák alá gyűlt a parlament.

(Itatás után, csarnokból jöttünkben,
a megválasztott küldötteknél hűbben.)

Ott törvénykeztek, hallgattak, vitáztak.
Dobszó nélkül is megtellett a sáncpart.

Mérgük, mint megszítt pipa, felparázslott,
nehéz szavak, vád, káromlások, átkok

zúgtak a velük egy sorsból szakadtra,
ki a fajtáját mégis megtagadta

és hajdani uraknál urabb:
mint birtokára néz a falura.

Volt ki vívódott, már háborodásig.
Földtől-falutól menekült a másik.

Varázsszemzölden villogott a Hold –
a tiltott adó egyre szózatolt…

Őrt állt a két fa, füleltek a lombok.
Éjfél felé a parlament feloszlott,

s ahogy különvál valótól az álom,
arattak tovább vízen, főtt tojáson.

**************(Emlék a parlamentről. 1966. október)

Miképpen a ’sarló’-ról sem csupán negatív képzetek jutottak eszünkbe (lásd még a nyári ünnepet július másodikán: a Sarlós Boldogasszonyt!), úgy Arany Jánosnál a ’betakarítás’ egyben hazaérkezést, megnyugvást, sőt az élet folytonosságával biztató létvigaszt is jelentette:

Életem hatvanhatodik évébe’
Köt engemet a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.

***************(Sejtelem)

Az aratótarisznyák mára a múzeumok néprajzi gyűjteményébe kerültek. Népmeséinkben a legkisebb fiúnak, aki elindul a világba, anyja mindig tesz hamubasült pogácsát a tarisznyájába. Az aratóknak szintén van kenyér, szalonna, vagy ha nincsen, van főtt tojás, de ha az se lenne, legalább vöröshagyma, ami a népdal szerint ugyan keserű magába’, de kell, hogy legyen a seregnek elég ereje a betakarítás roppant nehéz munkájához a forró nyarak ege alatt. Simai Mihály vers-tarisznyája sem rejthet valami éltető darabkánál kevesebbet:

E talizmános tarisznyában
cipelek egy ökölnyi földet
falumból mely aratni küldött
és most vár
*********hogy RÉSSZEL visszajöjjek

A ’tarisznya’ jelzője: a ’talizmános’. A szószerkezet szép alliterációjánál is meglepőbb a talizmános tarisznya tartalma. A talizmán – amely mindvégig élni segíti tulajdonosát – megfelel a keresztény kultúrkörben megnevezett ereklyének. De mert nem termés, s nem is abból készült eledel, hanem maga a termő föld, amely az ókori mítoszt eleveníti föl a legtömörebben. Simai Mihály az ökölnyi földet ugyanis a prekeresztény Anteusztól örökölte. Ő nyerte vissza erejét az anyaföldtől, valahányszor kimerült, elég volt csak megérintenie anyja földjét.

Simai Mihály egyetlen talizmánja tarisznyájában a szülőföldje röge. A hazájuktól távolba szakadtak sírjára szokás vinni ekkorkát az anyaföldből, amelyből a halott vétetett. Ám itt, Simai nyolcsoros dalában az életről van szó, amely ugyan halállal is terhes, lévén – Hamvas Bélai értelemben – foglalja magába a teljességet a költő kisszerkezete. (Endrődi Sándor volt első mestere a nyolcsorosoknak, ő feltehetően Heinétől tanulta ezt a Lied-formát.)

A learatott gabona, az emberélet a jó Isten csűrébe kerül, de romolhatatlanul cibus viatoriummá válik. A mindent megőrlő idő élményét, a megőrlendő búza krisztusi gyötrődését majd feltámadását írta meg már 1965-ös kötetében Simai Mihály. Szelíden őrli című költeményében ez áll:

…Magam vagyok
követem magamat
s magamban azt ki végül utolér

e kertek közt ahol
őszirózsák fehér
malomkerekeit hajtva szelíden őrli
ifjúságom a szél

Simai Mihálytól verset először szinte még gyermekfejjel olvastam.

Most hadd köszönjem meg neki eddigi lírai termését e kisköszöntővel 90. évnapja előtt. S kívánom, egészségben és derűben élje és írja is tovább még mindnyájunk örömére.

Simai Mihály aratótarisznyája, benne az ökölnyi anyafölddel számomra ördögűző a Vízöntő korában.

Sümeg, 2025 júliusában