Parcsami Gábor (1965-2025)

†

Tamási Orosz János

„…csönd lett, hatalmas, fehér csönd…”

Minél gyorsabban értesülünk egy tragédiáról, annál később rendeződnek el szavaink kimondható, leírható formákba. Hiszen elsőként az elfogadhatatlannal együtt járó indulat, az elkeseredés hangjai szakadnak fel s ki belőlünk, zuhatagként, elsöprő áradatként, s csak később jutunk el a közlés konvencionálisabb módjához: hatvanadik születésnapja előtt néhány héttel elhunyt Parcsami Gábor költő, író, s leginkább (az élet kényszere folytán) szerkesztő, újságíró. Másfél nappal halála előtt még verseken dolgozott, új kötetének összeállításán fáradozott, színművének első fázisát csiszolgatta, korrigálva dramaturgiai csúszásait, s – szeretett. Élni, tervezni.

Késő tavasszal ünnepeltük három évtizedes vers-hallgatagsága utáni visszatérésének szánt új verseskötetét, szép, elismerő kritikák jelezték, hogy ez valóban sikerülhet; ugyanott beszélt első unokája születéséről, örömmel, és bár látszottak rajta a betegségek kordában tartásának fáradtságot okozó jelei, semmi nem mutatott arra, hogy veszélyben lenne a barátai által már szervezett szeptemberi – meglepetésnek szánt – születésnapi köszöntés. …vagy talán én voltam vak?

Nem tudom. Mert meglehet: magam bajaiba burkolódzva nem figyeltem fel, csak felszínesen, az apró jelekre. Ugyan egy paradicsomlével dúsított beszélgetés közben rákérdeztem, de legyintett, nincs baj, csak a szokásos, hessentette el a választ, s szinte azonnal – ahogy ez már szokásos – a gyógyszereinkről kezdtünk beszélgetni. Mi az, amiből egyformát szedünk, mi az, ami eltér – noha alapbetegségeink megegyeztek. Majd nevetni is kezdtünk ezen, az asztal mellett, hiszen mégis csak furcsa, hogy két irodalmár erről disputál, és nem – ahogyan azt rendes íróféle teszi – a kollégáit szapulja.

Persze, épp ez talán nagyon furcsa lett volna. Mert hát ismeretségünk első pillanataitól kezdve ez fel sem merült. Noha jutott volna rá elég idő. Olyan társutasa, bútordarabja volt ő az életemnek, aki akkor is része maradt, ha máshová vetődtünk. A múlt század nyolcvanas éveinek közepén találkoztunk, először csak kéziratok formájában, majd személyesen is – egy akkor indult folyóirat szerkesztőjeként beszélgettünk hosszabban. Említette, hogy el akar költözni Győrből, közelebb szeretne lenni a fővárosi műhelyekhez. Én akkor épp egy másik lapot szerveztem, a hátterén dolgoztam, s hívtam oda: ha van kedve, beszállhat, fizetés van, de minden más bizonytalan, beleértve a fennmaradás tartósságát. Vállalta a kockázatot, költözött, s ahogy mondják, a „jobbkezemmé” vált a szerkesztőségi munka terén, amit nem bánt, hiszen néhány hét után még nálam is gyakrabban találkozott társszerkesztőkkel, írókkal, költőkkel, zsurnaliszta kollégákkal, kitanulta a kiadóhivatali munkákat – s mellesleg írt, alkotott, tovább építve finom, könnyed, elegánsan szerkesztett verseit.

S persze, fanyar-ironikus-groteszk „egyperces pikareszkjeit”, Zanza lovag meséit, a szép kísérleteket egy megteremtendő műfajról: a kollektív magány megosztásáról. Számomra legalábbis erről szóltak a ZanZánia-történetek; s a szerző telitalálatának éreztem őket. Már a cím, mint metafora is; hiszen hiába gyorsul az idő, ha mi nem bírjuk el annak gyorsulását; belehullunk, szétesünk, töredékeivé válunk, életünk szinte csak annyit enged, mint egy zanzásított, kivonatos regény – maradunk abban sorsunk kivonata, ám nem esszenciája. S játszik velünk tovább a szó, játszik azzal Gábor, a zanza, mint egy tömegember, csak saját testhangja révén kerülhet a történelem partitúrájába, mint afféle idiofon hangszer, ráütnek, megszólal, rezeg, majd elhal s összezsugorodik a dallamban, mint a zsugorított emberfej – akár az afrikai zanza. Elidőztem itt, mert talán ez volt Gábor írói-irodalmi titka, nagy kísérlete, a zanzásított létezés tragikumának és drámájának megfogalmazása; a vers klasszikusokat idéző „csontig csupaszítása” is ezt célozta; s ez a küzdelem, ez a birkózás a nyelvvel valóban évtizedek kihagyásába kerül.

De nem adta fel.

Kitartásáról barátságunk elmélyedése közben is meggyőződtem. Mert barátság volt ez, nem alkotótársi, avagy műhelysorsos társasutazás. Magánéleti gondjaim tanúja volt, ha kellett, segítője; szinte egyetlen például (a családom részein kívül), aki közel öt hónapos kórházi kényszertartózkodásom ideje alatt rendszeresen jött, segíteni, s kisebb-nagyobb kéréseket teljesíteni – hiszen, tudjuk, a „shownak mennie kell”… Így s ezért vált ő életem olyan bútordarabjává, amit talán magunk mögött hagyunk egy költözés során, de mindvégig azt keressük, ha a kiindulópontot kutatja szemünk; és most két napja csak dadognak bennem a szavak, a mondatok. Hát valóban, hogy van az, ahogyan a telefonban hallgattam Marikát, „előző éjjel még dolgozott, reggel sokat beszélgettünk, a könyvét tervezte, s amikor hazajöttem, az ágy mellett feküdt, még meleg volt, de már nem élt.”

Miért történik ilyen kíméletlenség? Mert az. Ezért nem tudok még most sem szabályos búcsúmondatokat körmölni. Életrajz? Hogy több szép könyvet is megjelentethetett, s hogy kettőt én szerkeszthettem? Mindegy. Az utókor, a sors oldalnyi lexikon-szószedettel rendelkező alkotókkal szemben is mostohán viselkedik; nem lehet hát illúziónk semmiképp. Hinni csak abban tudok, s akarok, hogy Gáborról, a munkáiról az unokája majd – s még… – beszélni fog. Nem elfogultan, de megérdemelt büszkeséggel. Persze, illendő utókora csak illendő jelennek születhet. Ám ezt is, erről is megtartó erővel az utókor mérlegel s dönt – mi csak reméljük, ahogyan a közös példakép tette s remélte, hogy még emberi arca lesz annak. S hogy érteni fogja a hexametert is…

Parcsami Gábor költeményeiből*

*Eddig szerkesztőségünkben várakozó, immár utolsó versek

Soha nem mondtam el

soha nem mondtam el anyám,
hogy éjszakánként
emberarcú lovakon vágtáztam
felhőisten birodalmában
s megsarkantyúztam a holdat,
hogy mielőbb reggel legyen,
és felébredjék a nap,
s én kitörölhessem szemeimből
a csillagkönnyeket

soha nem mondtam el anyám
hogy a macit,
amit éjszakára mindig az ágyamba raktál
a te kötőtűiddel szúrtam szíven
miközben a varázslótól tanult imát
suttogtam

soha nem mondtam el anyám,
hogy az óvodában
én tömködtem bele
az összes törölközőt
a vécécsészébe

xxx

soha nem mondtam el anyám,
hogy éjszaka még mindig félek a csöndtől,
a sötét, dermesztő csöndtől

félek az érintésektől,
a csóktól
– de legeslegjobban a csóktalan csóktól

Apokalipszis most

tenyeremből etettelek
s most számon kérsz
engem

mi jogon citálod
bírámul az istent
és mi jogon szólsz az igazság nevében
te, te…

xxx

sötétség hull a sötétségre
csönd vegyül a csöndbe
ütött az óra
– ezután ördögök harapdálják a földet,
démonok úszkálnak a vér ízű folyókban

xxx

futsz,
kiabálsz,
de senki nem hallja meg
könyörgésedet

– sajnos már én sem,
pedig egykor szerettelek,
nagyon