Ádám Tamás: Amikor az égből kifolyik a kék

Sok műfordítóval, irodalomtörténésszel, íróval, költővel találkozhatunk e honban, értik a dolgukat, időnként valami titokzatos erő arra kényszeríti őket, hogy belekóstoljanak más műfajokba. Váltakozó a végeredmény. Csontos Mártánál természetesnek tűnik minden; egyik műfaj hozta a másikat, mégis azt gondolom, nála a vers nem kaland, ellenkezőleg: tartóoszlop, erős pillér, szerelem, végtelen sóhaj, dús érzelem, pusztulás és szépség. Legújabb kötete Égbe szórt emlékmagok címmel jött ki a nyomdából.

A fülszöveget az a Tamási Orosz János írta, aki ugyancsak a magyar líra élvonalába tartozik, bár ezt nem nagyon akarják elfogadni a szekértáborokban gondolkodók. Annál tömörebben nehéz lenne megfogalmazni a költői arcot, mint ahogy ezt Tamási teszi: Csontos Márta „versbeszéde kicsit visszatükrözi a mai magyar – és talán egyetemes – költészet egymásra vetülő alaphangulatát, ugyanakkor ki is emelkedik abból a költői eszközök kavalkádjával…” Úgy igaz: „Súlyos, biblikus könyv.” Azt mondanám: töprengésre ösztönző könyv, gazdag képi világgal, átmenetekkel, felismerésekkel, szárnyalással, küzdéssel.

Elővers gyanánt Julian Boldea kritikus, esszéíró, költő Senki című versét olvashatjuk. Hangulata, gondolatvilága miatt jó helyre került a szöveg, utat mutatnak a belívekhez, Csontos Márta világlátásához, nyitva hagyva számunkra a tovább gondolás jogát. Az első ciklus a Mélysötét, ennek első verse a Napfogyatkozás, mindjárt egy Németh István Péter mottóval. A Tapolcán élő költő sorai megérintették szerzőnket. De vannak itt mások is, akiktől kiemel sorokat: Babics Imre, Ady Endre, Hegyi Botos Attila, Tamási Orosz János, Apollinaire, Szvétek Gábor, Urbán Gyula, Bánki Éva, Baán Tibor, Pilinszky János. Nem akármilyen névsor.

Régtől tudjuk, hogy Csontos műveltsége nem hétköznapi, a nagy kérdés az: a karcsú kötet elbírja-e ezt a sok idézetet. Hogy tud-e hozzáadni, többet, mást hozni saját szövege. Persze hogy! Vissza a Napfogyatkozáshoz: „kint füstszagú felhők / ölében úszik az Idő, / a türelem töréspontján / a Semmi már közel.” Pusztulás jön, semmi más, hihetnénk. Csakhogy a költő a vers végén feloldja a kilátástalan helyzetet, elzavarja a szürkeséget, a megfagyott világot: „Indulsz végre, / összeszeded a meglőtt / madarakat, hogy megtanítsd / őket újra repülni / az ősök tiszteletére.” Az ember ilyenkor sóhajt egyet, és erőt merít Csontos soraiból, azt mondja magának, kilátástalan helyzetekből is ki lehet evickélni, feladni sose érdemes, hiszen megtanulható a repülés. Tényleg megtanulható? Kissé elbizonytalanodunk, amikor szembejönnek a verscímek, a sorok; a Kiüresedés. Sötét tónusok, amikor „az égből kifolyik a kék”. „…csak vaksin / pislogsz az álmavesztett éjszakába.” Csendesen teszem hozzá: fénnyel jön a reggel akkor is. Aztán a Post morten, hogy mi lesz a halál után. Nem tudjuk, mi a halál, aligha kaszával a kezében kóborló alak, aki levadássza a szembejövőket. Mesélik, akik a közelében jártak, fényben suhanunk valami megfoghatatlan felé. Én Csontos Mártának hiszek: „a végtelen fuvallatán / két összekulcsolt kezű angyal beleforgatta / a gyertyák lángját az álomtalan sötétbe.”

A Puhatestű Ivadékok című vers visszahoz a jelenbe, tűpontos leiratot kapunk rideg, anyagias világunkról. Nem kerülhető ki, muszáj szembenézni a valósággal, csettintésre nem fordíthatunk korokon, élethelyzeteken, hűvös lelkeken. De, ha nem hiszünk benne, hogy a világ megváltoztatható, eleve feladjuk. Az pedig a legrosszabb, amit tehetünk. Hát ez az: „A pénz és a hatalom karanténja bezárt, / lehullottak az égre énekelt madarak… / Ágytól asztalig vastagodik a gyűlölet,…” Csontos nem fogadja el ezt az alaphelyzetet, József Attilát hívja segítségül, együtt próbálják megoldani a megoldhatatlant: „Attila nevén szólította a Szépséget, / hívta a földízű Reménységet, / életet próbált lehelni a sorvadó / világ nyálkás tüdejébe…” Hogy a közös vállalkozás sikerrel járt-e, megtudhatjuk a vers végén. Ne legyünk túl optimisták a választ illetően, de azért reménykedjünk. Az Engedelmes automata úgyszintén kor és kórtünet, az előző vers testvére. Itt költőnk nem kínál megoldást. „Egy ’jól’ működő embermodell / rokon rezgésekkel válaszol / a lelkibeteg Hatalmi őrület / minden parancsára… Az engedelmes embergép / térdre hull a pénz főoltára / előtt…” Gép az ember, falanszteri jelenetek. Nincs lélek, dallam, megalkuvások, gyűlölet mindenütt. Megjegyzem, a költészet nyelvén megfogalmazni ezeket a szomorú, hétköznapi szavakat, mondatokat, roppant nehéz feladat. Minden egy hajszálon múlik; hogy sikerül e megemelni a sorokat, és széttörni valahogy a tömböket. Csontos Márta megoldotta a feladványt, ám sajnos ettől még nem vagyunk boldogok: tovább csörög a pénz, új megalkuvók jönnek. A későbbiekben jobb kedvre derítenek bennünket gyönyörű, könnyed sorok, pl.: „A gyökér vajúdik a sötétben, / fent a szirmok erezetén flörtöl a szél.”

A Homályhatár című fejezetben tényleg elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amelyben van esély lezárni egy fejezetet, és helyette újat nyitni. Vagy billegünk azon a ponton? Utóbbit sugallják a Magnóliák árnyékában zárósorai: „Te meg itt térdelsz a szavak között / száműzetésben, s nem mersz az Idő / szétszórt csontjain a túloldalra lépni.” A Megkönnyebbülés című vers ismét a küzdés fontosságára hívja fel a figyelmet, választhatunk, mint ahogy a költő is választott: „Könnyű szél dombjairól / kapaszkodom felfelé Isten tenyerén.”

És elérkeztünk az Emlékmagokhoz, amelyek égbe szóródtak; egyenletes, kifejező sorokkal, ellengetett, mégis lezárt gondolatokkal. Színvonalas vers, legszívesebben idézném az egészet, de elégedjünk meg most csupán egy kiemeléssel: „A nyár homokvárát / már széthordta a szél, s ahogy / ott állok lehajtott fejjel, hiába / beszélek fűnek, fának, virágnak; / lakatlan lett bennem a teljesség.” Csontos múltat s jelent egybevet, kiderül az egyetlen lehetséges túlélési forma: „naponta újrateremted magad.” A következő versekben is találkozunk emlékmagokkal, ezeknek a nosztalgiához, a visszavágyódáshoz nem sok közük van, még akkor is igaz ez, ha néhol mintha költőnk érintené ezt a dimenziót: „Az időtlenség nosztalgiája / tölti fel benned az illúziót / s a hitet, hogy nem vagy elmúlhatatlan…” Szóval másféle nosztalgia ez. Egyébként meg mindig ott lapul cselekvéseinkben, kétkedéseink közepette is a remény. A Titkos kert című költemény zárása tipikus példa erre: „Érzed, Isten kedve szerint rendezte / át a terepet, s a végén, egy / madár szórta magból születő almafán / belőled sarjad majd a Remény ága.” És így tovább.

Végül elérkeztünk a záró fejezethez, mely a Létérzékeny címet kapta. Itt tapinthatunk rá talán legjobban a biblikusságra, azokra az utalásokra, hangokra, amelyek segítenek megérteni világunkat, a hatalom természetét. Újra kellene olvasni a Teremtés könyvét. Érezzük a hiányt: „Jézus helye üresen maradt az utolsó vacsora / asztalánál…” Mindig csak a kérdések: ki ül Jézus helyére? Mi az eredendő bűn? Mi a születés és a feltámadás definíciója? És Csontos Márta aggódó kérdése, felismerése: „Hát nem csak én lettem / vesztes a teremtésben?” A kötetzáró versbe merülve (Az a nap) nyugalom száll ránk, nincs itt másról szó, minthogy mielőtt összefekszünk a felhőkkel, ellátogatunk egy földöntúli világba, visszatekintünk, mely tájakon jártunk, hogy ment el az élet. Ilyenkor még azt is elhisszük, hogy a végső megsemmisülés nem történhet meg. Mindenesetre Isten egyszer majd mindenkit magához szólít. Addigra megtanulunk repülni.

Csontos Márta: Égbe szórt emlékmagok (Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2025)