augusztus 22nd, 2025 |

2650 – Szauer Ágoston, Szentmártoni Szabó Géza

Öt év után újraindul sorozatunk: 2650 leütésben „bármi”, amely szövegben – nem témaszervező szerepben – szerepel a Nap, az út.

Szauer Ágoston

NAPÚT

Azért a percért. Az úton, mely csak az enyém, melyet nem nevezhet toposznak semmilyen okoskodó szövegelemzés. Út, csak országút.

Alaptétel legyen, hogy a Föld lapos. Félre a fizikával mint áltudománnyal! A törvény szövedéke úgyis fölfeslik valahol. Nesze neked Hérakleidész, Arisztarkhosz, Hüpatia, Kopernikusz. Már a nevük is gyanúsan misztikus, mintha valami mágiával akarnák tömni a fejünket. Gyermeki naivitással közelíteni a világhoz – a fölnőttek fölöttébb furcsák –felfedezve, rácsodálkozással… Amikor még úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek. Szegény kisgyermek. Amikor még a tengertől nem váltam külön, szép volt, Isten volt, egy volt a világ. A kezdetektől indulni, ahol Taiova látta, hogy nincs tér és idő, nincs kezdet és vég. A Nap útját követni, hogy egy percre megfogjam, ami örök, lepkét, álmot, rémest, távol ferde illatot. Én leszek az út.

Megyek, felriasztva a fürge és langyos leheleteket, és a drágakövek pillantást lövellnek, és a szárnyak zajtalanul felemelkednek. Az első esemény az lesz, hogy az ösvényen, a már friss és ólomszürke csillogással rakottan, egy virág megmondja a nevét. Letépem ezt a hangaszálat. Hiszen az útfélen itt-ott egy kis virág nekem nyit, azt köszöntve meglesz szívem minden kedve. Arthur indulhatott így, az első szökésekor ott rejtőzve benne az afrikai naplementék utáni vágy. Ribiszkebor-patak.

El a tejcsarnok melletti orgonás mentén, megülve utoljára a kút előtti vályú szélén, ahonnét egyetlen egyszer látni véltem a nagyanyám mutatta favágó embert a telihold sötét alakzataiban. Átmenni a rég lebontott nagyszoba mágneses terén – a fizika nem érvényes, tehát auráján –, ahol a kerek dohányzóasztal bonbonierje évtizedekre megőrizte a franciadrazsé kevély illatát, és a festmény hídnál megpihenő cigánylánya rúzsos szájával pipára gyújtott. Mert a szobáknak személyiségük van, marad utánuk valami átlátszó tér, akár az ember után a lélek. Talán onnét ez a karcsú, levegőben úszó halként tovatűnő dohányillat, a gyermeki húst utánzó friss szagok, oboaédesek, s zöldek, mint a szavannák. És haladni iskolaablakok panorámáinak keretezett képei, őrtornyok búzatáblákra vetett árnyai, szúrós rozsok között, majd zsenge fűben. Vastag torkú kémények városaiban a kedves háza körül ólálkodni utólszor, s távolodni az allén át a vasúti töltések felé. Jelképek erdején át. A síkra kilépve érezni a soha el nem érhető tenger felől fújó sótól párás szelet, vágyni rá, ahogy egy észak-norvég falu lelkésze a templom előtti padon ülve délszaki tengerről álmodik.

Közel a peremhez. Tulajdonképpen akkor ez a világvége? Igen. Ha pedig balra néznek, ott láthatják a…- válaszolná egy idegenvezető. De ez nem társasutazás. Azért lehet a közelében valami praktikus felirat. Vagy Madách.

Óvatosan leülni, lelógatni a lábat. Félelmetes, de ezért a kimerevített képért volt minden. Giccses balatoni képeslap. Nyárölő alkonyat. A Nap olyan, mint az ég szeme. Mint pupilla, néma, és mint figyelő vadállat, oly nyugodt. Felállok, integetek. Látszik árnyékom a tompa, vörös korongon. Látja Isten, hogy állok a napon.

—-

Az írás szó szerinti vagy megváltoztatott formában vendégszövegeket tartalmaz a következőktől (a felbukkanás sorrendjében): József A., Saint-Exupéry, Pál apostol, Kosztolányi, Szabó L., Oravecz, Karinthy, Jézus, Rimbaud, Apollinaire, Arany, Baudelaire, Simon Márton, Kányádi, Platón, Pilinszky.

Szentmártoni Szabó Géza

Tompa Mihály nagyfalui barátnéja, Csébi Pogány Karolina

Tompa Mihály (1817–1868) költő és református lelkész, Arany János és Petőfi Sándor barátja, az 1840-es években többször is útra kelt, hogy a Szabolcs vármegyei Nagyfaluban találkozzék Csébi Pogány Karolinával (1821–1855), Bónis Barnabás (1814–1888) szabolcsi alispán művelt nejével, akit a Szemere család révén ismert meg. Tompa nemcsak társalkodott ezzel a fiatalasszonnyal, hanem neki ajánlotta Népregék, népmondák című, 1846-ban megjelent első kötetét. Az akkoriban Bején élő költő, 1846. december 20-án, verssel tisztelte meg „nemes barátnőjét”, önmagáról ezt írván: „Hol a szép Gömör halmos képet ölt, / Csendes magányban él hű tisztelőd! / Lant és biblia, e két szent barát / Karján ringatja boldogan magát.” A versben nehéz pályáját is ecsetelte: „A nap is fénnyel, majd borúba kel / Fájdalmam is van annyi, mennyi kell!” (Levél Pogány Karolinához, Honderű, 1846, 502–503.).

Pogány Karolina, aki házassága révén, 1839-ben költözött Nagyfaluba, Szabolcs tiszai vidékéről és Beregből való lakodalmi verseket és népdalokat küldött egy Erdélyi János (1814–1868) által szerkesztett kötetbe (Népdalok és mondák, 2. kötet, Pest, 1847.). Ugyanő 25 eredeti oklevelet adott át közlésre a Kubinyi Ferencz és Vahot Imre által szerkesztett Magyarország és Erdély képekben (Pest, 1853.) című könyv részére.

1853 januárjában, az Új Magyar Múzeum című folyóiratban tette közzé Kazinczy Gábor Zrínyi Miklós egyik, mindaddig ismeretlen prózai művét (Gróf Zrínyi Miklós Elmélkedései Mátyás király életéről). A költő ezen írása és a többi, ugyancsak ismeretlen prózai műve Nagyfaluból került elő, mégpedig Bónisné Pogány Karolina jóvoltából. 1855-ben ő juttatta el a Széchényi Könyvtárnak Zrínyi Miklós prózai műveinek a Bónis család által megőrzött kéziratát (Quart. Hung. 412).

Pogány Karolina 1854-ben így invitálta Tompa Mihályt nagyfalui látogatásra: „nézze meg öreg barátnéját, csolnakázzunk a szép Morotván, írjon a sirályról, de ne akarja lelőni, mint mikor utoljára volt nálunk, emlékszik még?” A Tisza holtága ez a Morotva, amely vadregényes vízi tájék. A 34 évesen elhunyt asszonyról Tompa emlékverset írt (Bónis-Pogány Karolina szellemének), Erdélyi János (1814–1868) költő, sárospataki tanár pedig „Mit várhat a nőtűl a ház, haza, egyház” címmel, emlékbeszédet tartott felette Nagyfaluban. Karolinát a Bereg vármegyei Kovászón, a családi sírboltban temették el. Az asszony végrendeletében szép kis könyvtárát a nagyenyedi református kollégiumnak adományozta, 1000 forintot hagyott a nyírpazonyi és a nagyfalui református eklézsiára; nyírmadai tagosított birtokából pedig száz holdat hagyományozott Tompa Mihály fiára, ám ennek birtokba vételét az örökösök megakadályozták.

Krúdy Gyula (1878–1933) Ál-Petőfi (1922) című kisregényében is szóba kerül a tiszanagyfalui asszony és a református költő-lelkész kapcsolata. Ott ezeket mondja az egyik szereplő: „Pogány Karolina, a későbbi Bónisné afféle költői szerelmet táplált nagyon régen Tompa Mihály iránt. Ártatlan érzemény volt, csillagsugár.”