Horváth Szabolcs: Verseim

Elvakultan

Eljöttél értem holdfényes
vakító sugallat. Hiába
húztam le a redőnyöket,
bevilágítottál. Nem láttam
a szeretettől, amivel
körbeöleltél. Felszenteltél
a melegséggel, s majd
megfulladtam. Én nem
tudtam a száguldásban
mitévő legyek. Álltam a
csodálatban semminek
tettetve magam. A lágy íz
gyengéden megérintette
lelkem legalját. Az óceán
igazgyöngye is kibukkant
a kagylóból. A bánat az
iszapba süllyedt, s az
öröm tört a felszínre.

Visszautasítva

Ma sem akasztottad fel
magad a platánfa tövében.
Nem sétáltál szembe a
sebesvonattal a halálkanyarban.
A késsel is csak a hagymát
vágtad fel az ebédhez.
A gyógyszerek sem hozták
el a megváltás fellegvárát.
Az utolsó töltényed inkább
átadtad az árulónak, de a
pisztoly még mindig magában
füstölög a hamutartónál.
A patkányok pedig csak
egymásra dobálják a mérget.
A hógolyóba gyúrt
kézigránátnak van most
szezonja, s könyörögve
kérlek, hadd kiáltsam azt,
hogy: Fedezékbe!

Csendesen

Ma csak csendben fulladozz,
mert a világ is némasággal
folyt meg. És elhitetik veled,
hogy ott állnak az első vonalban
halálos ágyadnál. De hagymaként
felaprítottak, és ettől könnyeznek
igazán szemeik. A tiszteletes
réges-rég rutinból dolgozik.
Nem te leszel az első esete.
Fészkelődni sem érdemes, mert
csak te fogod kitölteni a
nyughelyed. A kenyérrevalót
már megkapták, akik földet
szórnak rád az utolsó pillanatban.

Beteljesült szerelem

Az élet nagy cirkuszában
mutatod be a föld feletti sétálást.
A jótanácsok is átfutnak
rendre fülcsatornáidon.
De gyermek lettél, ki
képtelen a bódultságban látni.
Folyton ugyanaz az arc
villan be káprázatodba, és
tekinteted még homályosabb
lesz az örömtől. Ajkaddal
ezerszer pecsételnéd a
selymes arcot. S látod,
léteznek csodák. A tükörből
áradó fénysugár most is
keresztül világít a testeden.

Karcolat

Szememmel festem fel a fehér falra a gyermekded betűket.
A kiszolgáltatottság ma is romlottat készít a tűzhelyen.
Az egyenes szőnyeg szélén most sincs pompa, sem csillogás.
A buborékok mosolyognak, ahogy felfelé törnek a pohárból.
A barázdák jelek, melyet senki nem tud helyesen fordítani.
A mentő már elindult a haldoklóért, de tudja jól, hogy késő.

A fiú, aki egyszer voltam

Elérhetetlen álmot kergettél az éjszakai ködben.
Megakartad szelídíteni a vérszomjas farkast.
Szeretetet próbáltál tanítani a sorozatgyilkosnak.
Komolyságra intetted a elmeháborodottat,
és látod, téged neveznek ostobának a trónolók.
De királyoknak is egyszer letelik a műszakidő.
A kihalás elrendelt, és a kompetencia lesz az igazi
kemény megmérettetés a reflektorfények kereszttüzében.

Reám hull a hó

A bejelentés végül
meglepetésszerűen
elnapolta a késést.
A tollpihék válladra
tennék a fejüket, mert
elfáradtak az évre.
Te még gyermekként
hiszel a csodában, de
elmaradt a megszületés.
A csillag sem áll már
meg feletted, inkább
tovaszáll, hol ünnepel
a realizmus. A nyél
majd megragad a
takaró ellapátolásánál,
de a megnyugvás
csendességet sír az
arcokra a fagyban.
A gyerekeket széttépi
az ajándékpapír a
türelmetlenségben, és
egy pillanatra megint
benézel a szülőszoba
ablakán, hogy ég
e még a gyertya.

Kikoptatott padok

Hátfájdalmai vagyunk
a tablóképünknek.
Idegenekké nőttünk
az élet iskolájában.
Az arcokat látva akkor
még tudtunk örülni a
jelennek. Néhányan azóta
már lecsúsztunk a tragédia
csúszdáján. A tollbamondásnál
most vérrel írnánk betűket,
és a számonkérésnél a
segélyhívót tárcsáznánk.
De a kötéltáncnál még áttért
a túloldalára a generációnk.
Ám követőink zsinórját
elvágták, és a szerencsétlenek
a mélybe zuhannak.

Kiváló lecke

Felszáradt őseink vizes
lábnyoma. A vének
botlásainak nem volt
maradása. Tegnaptól
savanyú életet szül a
kevés kenyérre való.
Félig nyers ebédet
alkotott az éjjeli cseléd.
Kasztrendszerbe
szavazták a szerelmet,
s hiába próbál kitörni,
a vagyonkezelő folyton
visszahúzza. Tetőt
nyújtott fejed fölé az
Isten állatkertje mégis
lyukat ütöttél az égbolton.
A reményhez imádkozol,
holott lehallgat sötét
pincékben. Leszegjük
fejünket az életellenes
törvényekre.
Boldogságot rendeltem
neked keletről. A vörös
masnira értelmetlen jelek
kerültek. A felnövőket
szívvel tanítanám, de
vakulásig elvesztek a
milliónyi kézben tartott
képernyők arcában.

A valóság

Egy szégyenteljes tárlat
a hajléktalanszállón, ahol
a siker nem ábrándozik
vastapsról. A valóság olykor
egy toalettben maradt
ejakulátum, amit valaki
mindig elfelejt lehúzni.
Egy napról-napra folytatódó
hosszú rémálom, amire
bűntett felébredni. Egy
szerelem nélküli
aranylakodalom. Ahol az
ajándékok is megszokásból
hozták magukat. Egy
halvaszületés a szülőszobán,
ahol az ápolók is sírnak, mert
ők nem tudták kikerülni
a fájdalommal nélküli
világot. Egy gyermeknélküli
édesanya, akibe csak egy
öngyilkos szerelmes a síron túl.

Akitől minden szép

Hullócsillag voltál a
sötét égbolt peremén.
Szaladtam utánad
szabadesésedben,
hogy majd felemeljen
a földről valaki.
A becsapódásod neked
verte fel a legnagyobb port.
Elsőként érkeztem
fájdalmad epicentrumába,
ahonnét kiemeltelek.
Megégetted kezem, s
magam is kénytelen
voltam odébb dobni téged.

Elhittem a szerelem
ámító meséjét, hogy
te vagy testemben a szív,
koordináta rendszeremben
az origó, az égbolton a Nap,
és e bolygón a létezés.
Holott te voltál, akitől
megszépült minden
másodpercem a faliórán.

Elhiszem

Domborúra és keményre
edzetted képzeleted izmait.
Festékre sincs már szükséged,
hogy felvidd a színeket
a posztóra. Önmagad ámítod
a csodálatos mesékkel,
mielőtt rád terülne a hideg
álom takarója. Felidézel egy
érintést, azzal ajándékozod
meg a nosztalgia falióráját.
Füledbe szőtte magát
az a jellegzetes hang, és
újra meg újra behálózza
a hallójáratodon át a szívedet.
Ám a rácsaid csak magad
görbítheted el, mert
a fogság lehet évezredekig tart.
Lépj egyszer a valóság
tócsájába. De ne lepődj majd
meg, ha az lemossa az arcodat is.

Értékelés

Nem ítélted magad
bukásra a szerelem
magániskolájában.
Tükörképeddel
szemben próbáltál
önkritikát gyakorolni.
A szirmokban tövist
kerestél, s a fájdalom
hagyott benned nyomot.
Görcsösen kapaszkodtál
a múlt karfáiba, mert
messze volt a révülés.
Aztán fejtetőre állítottad
a homokórát, s most
felülértékelnek, és
legalul megszólnak.
Egyszer könyörögtél
a halálnak, hogy életre
ítéljen, és nem hatották
meg a szép szavak
az omladozó falat.
Ő csak elnyelte a bókok
jéghideg esőcseppjeit.
Ébredj fel idegen!
Hátszéllel ugyan,
de átlökted magad
a legnehezebb vizsgán.

Repülés

A mélyrepülést kerested
a szárnyvéglapon.
A futómű most kénytelen
egy levegőt szívni
a csomagoddal.
Összehúztad magad
a fapadok egyikén.
A súlytalanságban
fürkészed az önkontrollod
vezérelvét. Lepillantasz
a bebetonozott
meggyőződéseidre, amiben
a fájdalom ütött kátyúkat.
A sérelmek először
bújnak meg a semmittevés
bárányfelhőiben.
A címlapok lehozták, hogy
zuhanásba kezdtél, pedig
most vagy igazán
a fellegek felett.

Szabadság

Az ábrándozásodnak véget
vetett a munkaidő vasökle.
A madarat is megfosztotta
a pusztító szél a tollaitól.
Szegény csiga egy buszba
lett szerelmes, amely elvitte a házát.
Villámsebességgel lohol utána,
de nincs rá esély, hogy
felszáll rá valaha. Sosem
születik szabad élet egy
terráriumban. A kígyó már
elsajátította az eledele
köré csavarodását. Kinyomja
belőle az utolsó leheletet,
ahogy belőled a gyártósor.
Messze rohannál, de ezt
a bújócskát nem nyerheted meg.

Verseim

Tovatűnő szellő egy nyári
délutánon, amely néhány
falevelet mozdított ki
komfortzónájából. Egy
hangok nélküli szimfónia,
amit egyedül klimpírozok
a világra. Gyorsfagyasztott
burgonya, melynek mindig
kerül friss a helyére az irodalmi
társak jégszekrényében.
Elcsépelt betűk összessége
egy zsúfolt szerelvényen,
s csupán Isten látja, hol a végállomás.
A múzsa mindig szembe ül velem.
Nem ölel, nem kacsint, és
még csak a kezem se fogja.
Pusztán a szenvedés szikráját
adja át folyton szemrehányóan.
Vakmerő gondolataim sokasága
akár egy szétmálló sírkő a
temetőben, amit nem gazol ki senki.
Ahol a virág is hamar megrohadt
a vázában. A síron ülő kőgalamb
örökké foglya e lélekvesztőnek.
De belül várja reménytelenül, hogy
börtönéből feloldozza őt a szabadság.