Fodor Miklós: A nélkülözhetetlen birodalmi eszme kudarca (versek)

A nélkülözhetetlen birodalmi eszme kudarca
– hajléktalan politikai prédikáció –

Egy még fennálló birodalom első embere
Budapest számos forgalmas terén
turisták és sétálók közt ténferegve,
padon ülve – vezekelve? –, mint hajléktalanná rongyolt pára,
ékes magyarsággal szóba foglal.
– Elegyedik? –
A világpolitika rejtett konfliktusait értelmezi
eszkatologikus nézőpontból,
mintha a szent tömegléleknek tartana sajtótájékoztatót.
– Eligazítást?
Vagy gyónni készül a legitimáló hatalom előtt? –
„Nem tudunk jó mondatokat szólni.”
– Ki tud? Ki akar? –
„A tudás kikopott a vezetőkből.”
– Kiből nem? Belőled? –
„Nincs államférfi napnyugaton.”
– Keresed máshol? Ott sincs? –
„Az államok fennállása is csak látszat.”
– Mi nem az? –

Majd latinra vált, hisz a jog és a szakralitás nyelvén
kiérleltebbek a fogalmak.
Hosszan ecseteli a globális intézmények
átlényegítésének szükségességét,
– mint eltökélt flegmatikus pragmatikus,
aki a lényeg mibenlétéről sejtelmesen hallgat –
a mesterséges és természetes intelligencia
célirányos használatának összefüggéseit.
Melyik melyiknek hódol? Lassan kibogozhatatlan,
ám épp így alakítja fajunk istenektől rendelt sorsát istentelenül.
A társadalmi szövetre varrt ősi és modern mintázatokat is felfejti,
a tömegakarat hanyatlásából fakadó fel- és félreismeréseket
a közhatalmi folyamatok észrevétlen
terelgetésének módozataiként fogja fel.
Itt és most, ebben a kényes átfordulásban,
midőn a szokott kezelési módszerek hívei csődöt jelentettek,
az elméleti rendszerek érvényességét fokozatosan kitágítja
dacára annak, hogy senki sem érti.

A járókelők furcsálkodva köré telepednek,
mintha utcazenész vagy prédikáló szerzetes volna.
Én is e szerepéből kizúgott alak mellé lopózom,
arcát fürkészem profilból.
Rég kutatom a látszat mögött lappangót,
ám attól tartok, hajléktalan autista
vagy bolond, ki gondozói elől megszökött,
vagy együgyű szélhámos, esetleg fizetett alter-egó,
kit, köszönvén eddigi munkálatait, utcára löktek,
– lassan mind ilyenekké leszünk,
kiket sorsa kéretlen álomlátókká zülleszt –
vagy mesebeli ősz öreg, csillagos tekintetű garabonciás,
ki úgy kavarja fel mélytudatunk békés tavait,
hogy minden szava síri csendbe foszlik,
mert egy rég letűnt késztetés nyelvén szól
az életbe vágó, művészi rákarcolás műfajában.

Bár tény, pár napja szóban forog:
a birodalom vezetője felszívódott a nyilvánosság virtuális felszínéről.
Sokan előképzelték váratlan halálát,
néhány médium-hergelt szatyorhordó ökleit rázza.
A társadalmi és lelki összeomlás persze fel se tűnik.
Lassan a hír-adás minden terét behálózza
az átverés komolytalansága.
Miért is hinne bárki az eszme-árulónak?
És még az a jobbik eset,
ha hiteltelenség-ingoványba merülnek a lelkek,
mert vagy tényleg rá akarják szegényeket szedni,
vagy nem restek árukarámokba, buboréktáborokba terelni.
Láz-adók bőszen vallják: kik megvezetni vágynak,
az eladhatóságot kötelező nyelvvé avatnák.

A fertőzetlen kutak száma kritikus szint alá csökkent,
nyomásuk gyengül, mert jobbára
védekezni kénytelenek a mérgező törekvések ellen,
továbbá az ellen, ha tisztázásukat
süket magyarázkodássá fonnyasztják
tépázott bárányoknak eledelül.

Hol a királyi erély, mely újra a jog és szakralitás nyelvén hinti igéit,
bölcs kivárást is helyez mondásai mögé?
Ki, ha tehetné, se térne le a számára kijelölt útról,
mert szent erdei ösvény az: egyetlen egyenetlen.
Ki a hamisítás forrásait feltárja, a felesleg ömlését mérsékli,
a hajdani tisztító berendezéseket újra működésbe lépteti
– áthág vörös fonalakon, vigyázzunk! –,
álruhás expedíciókat szervez ádáz eltömések végett
– sárkány ellen sárkányfű? –,
akarata úgy birodalmi, hogy bármikor
megtorlás nélkül felfüggeszthető és megszaggatható.

Fény Szilánkig…

…fej mögül áramolna.
Jobbról leszögez. Ép most. Esetlegesség-hozadék.
Hatol a test homályát avatva. Áttetszővé.
A lény egy kék pizsama vagy még az éj foglya.
Arcán ragyog…(az Űr innen törölt egy szót, a keltett hangorkán okán).
Belső Fény? Átárnyalt létérzet? Bársonyos hajnali ébresztgetés?
Bármely apró világ-szirom: mágikus tükör-szilánk.
Ígér: vissza a Fényig ér.

A magány Útja…

…hullámzó. Végtelen-partra vezet.
Látszatra távlata fokról fokra szűkül.
Ám ha a Merengő merülten rámered,
és fölszántan, vonakodva vagy derülten
végtére mégis útjára ered,
széltét páratlan tánca szabja meg.

*
Szerelmi áldozat

Elvarázsolt királylány a szerelem.
Látom, túlragyog. Bár mint rút béka,
nyelvét léha szembogaram felé nyújtja,
máskor kéjbe bújtat vagy borda közé nyilall.
Királylánnyal, békával eggyé ölelkezem.

Ha nem áldozódunk a köztes lét
ősi szertartásán, tikkaszt bágyadt pirkadat.
Míg aléltan csókolózunk, a viszolygás elinal,
vágyunk mennyekbe simogat.

A hétköznapok képlékennyé
hígulnak. Bár úgy hiszem, nem olvashat rám,
nem verhet szemmel, nem kísérthet a nyirkos alvilág,
mégis életre bűvölődik a szívmocsár lucskos kétéltűje,
feltúrja hősies tudatom iszapját.
Idővel rájövök, e mérgezővel minden harcért kár:
attól nő, ha bőrét sebzi kardom bűne.

Bár az örök bájoló születés előtti homályt ígér,
nem marad más választás:
szétszakítom a szorongás
szépséggel szegett szőttesét.
A királylány kacsalábon forgó kastélyába tér.
De mi volna a hozadék, a mesés tanulság?

Úgy pusztulok, hogy tudom:
megtörténtem,
az alkuvásos alakulást
az örvénylő ősidőre bízom,
ki lomha, ráér a csigázó érleléssel.

Illusztráció: Ajamma JP’s article (medium.com)