Paul Emond: Az utolsó szenvedély

A kulturális miniszter megnyitotta a velencei festőnek, Giovanni Battista Tiepolónak szentelt rangos kiállítást. Egy külön erre az alkalomra tervezett csodálatos épületben azon apoteózisok elismert mesterének immár mindennemű hiányosságoktól és tökéletlenségektől mentes műveinek legjavát fedezhette fel a közönség, melyek a templomok boltozatán és a paloták mennyezetén ábrázolnak egy-egy szentet vagy illusztris személyiséget, amint szárnyas lovakkal vontatott kocsiban a kék ég felé emelkedik, miközben angyalok és boldogok serege kíséri mennybemenetelét.

A XVIII. századi nyugati festészet e gyöngyszemeinek az ultramodern eljárásoknak köszönhető rekonstruálása, nyilatkoztatta ki szónoklatában a kulturális miniszter, briliáns bizonyítéka annak, hogy a hamis felülmúlja a valódit, ha megengedik nekem ezt a vakmerő kifejezést. Meggyőződésünk, hogy a művészet jövője mostantól az ilyen műalkotásokban, nem pedig az azokhoz a szánalmas eredeti művekhez való makacs ragaszkodásban rejlik, amelyek össze sem hasonlíthatók tökéletes verzióikkal. Mert itt a régi remekműveket a kémiai komponensek megfelelő mértékű alkalmazásának köszönhetően négyzetmilliméterről négyzetmilliméterre rekonstruált és tökéletesített formában láthatják. Észre fogják venni, hogy ezen apoteózisok közül némelyeket kissé megtisztítottunk a minőségüket rontó, túlzott létszámú angyaltól és egyéb barokk furcsaságoktól. Az eredmény egyedülálló.

Mindez arra késztet, hogy kissé tágítsam a kört, és az irodalmat is megemlítsem, folytatta a kulturális miniszter. Önök épp oly jól tudják, mint én, hogy a legújabb generációs mesterséges intelligencia nemrég létrehozta Az eltűnt idő nyomában című mű erősen korrigált és helyesen központozott újabb kiadását. Igen, kedves barátaim, le ezekkel a véget nem érő mondatokkal, amelyek labirintusában elveszünk! Le ezekkel a szövevényes és nyakatekert gondolatokkal, melyeket kötelességünk leegyszerűsíteni úgy a szerző, mint olvasói kedvéért! Ideje bejelenteni: ahogy végre valóban nézhetővé teszünk minden remekművet a festészetben, ugyanúgy olvashatóvá kell tennünk minden remekművet az irodalomban! Ez a másik nagy vállalkozás, ami ránk vár. És amikor majd megízleljük e ködtől és portól megtisztított alkotásokat, meg fogjuk látni, hogy azokban már minden benne van, onnantól az irodalmat végleg berekesztjük. Az lenne kívánatos, ha a papírt, ezt az egyre ritkább cikket arra áldoznánk, hogy az általunk majdan érthetővé tett kiváló szövegeket bocsássuk a széles nagyközönség rendelkezésére ahelyett, hogy mindig újabb és újabb regényeket és verseket adnánk ki, amelyek az előbbiek nyomába sem érnek, fejezte be a kulturális miniszter hatalmas tapsvihar közepette, azzal az érzéssel, hogy beszéde korszakalkotó volt.

Hatalmas volt a tapsvihar, kétségkívül, de a miniszternek azt is meg kellett állapítania, hogy a lelkesedés nem volt osztatlan. A közönség utolsó soraiban igen sokan tartózkodtak tőle, hogy a legcsekélyebb helyeslést is kinyilvánítsák, s a szónok azonnal fel is ismert közülük nem egyet. És nem ok nélkül! Azok az emberek folyton kritizálták egyébként oly dinamikus kultúrpolitikáját, és minden eszközt megragadtak, hogy hallassák a hangjukat.

Így történt, hogy nemrégiben több mint kétszáz, állítólag hírneves művész nyílt levélben hevesen tiltakozott az alkotóknak a minisztérium által évtizedek óta nyújtott segélyeknek, lakhatás támogatásnak és ösztöndíjaknak az ő döntése következtében történő drasztikus megszorítása ellen. Bizonyára ők voltak a legádázabbak azon gonosz szellemek közül, akik több parlamenti interpellációt is benyújtottak, melyekre a leghatározottabb szónoki hévvel kellett válaszolnia: mire jó, mennydörögte a parlament termében, mire jó, kérdem én önöket, továbbra is az ablakon kidobni a közpénzt csak azért, hogy finanszírozzuk azoknak az eredetinek nevezett műveknek a létrehozását, amelyeknek a visszhangja mostantól szinte nulla lesz? Mire jó, tette még hozzá bosszúvágyó hangon, ismét szubvencionálni azokat az örök koldusokat, akik folyton egyre nagyobb összegű segélyeket követelnek az államtól, de soha el nem mulasztják a legcsekélyebb alkalmat sem a jajveszékelésre, mert úgy döntöttünk, hogy mindenki számára lehetővé tesszük a művészet megértését?

Egy pillanatig attól tartott, hogy valamelyik ünneprontó a nyilvánosság előtt felszólal, amint megszűnik a taps. Nyilván nem hagyta volna szó nélkül, sőt csípős választ adott volna rá, ám ez ártott volna a rendezvény sikerének. Szerencsére semmi ilyesmi nem történt. Azonban a rosszkedv, ami hatalmába kerítette, amikor észrevette ezeket a bosszantó alakokat, nem hagyta el az egész este során.

Vajon a rendkívül nyugtalan álmot, ami miatt éjszaka leesett az ágyáról, éppen úgy okozta ez a bosszúság, mint magának a kiállításnak a tárgya? Minden jel arra mutat, hogy ezt kell hinnünk, amint rögtön látni fogjuk. Tetézte a bajt, hogy az eséstől eltört a válla. Éles kiáltozására felébredt a felesége, hívta a mentőket, és a kulturális minisztert az általuk lakott előkelő negyed nyugalmát megzavaró nagy szirénázás közepette kórházba szállították.

Mielőtt leesett az ágyról, azt álmodta, hogy a Tiepolo freskóin ábrázolt dicsőséges személyiségek mintájára egy tüzes paripákkal vontatott pompás kocsiban szállt felfelé, miközben római kürtök és trombiták koncertje üdvözölte mennybemenetelét. Egy nagy fehér felhő csúcsára telepedett angyal lángpallost lobogtatva nézte, amint emelkedik. A kulturális miniszter fent az azúrkék égen megpillantotta magát Szűz Máriát, karjában tartva a kisded Jézust.

Igaz, a távolság, amit meg kellett tennie, hogy elérje a keresztény dogma e központi alakját, még igen nagy volt, de ha mégoly messziről is, a Szűzanya vonásai azonnal elbűvölték. Nemcsak azért, mert felségesen szépnek tűntek neki, hanem azért is, mert azonnal az volt az érzése, mintha nem lettek volna számára ismeretlenek. Hogy nem ismeretlenek számára azok a vonások? berzenkedett az érzés ellen. Hihetetlen! Nevetséges! Ezer mérföldes körzetben nem találni nálam eltökéltebb harcos szabadgondolkodót! Hogy lehetnének számomra nem ismeretlenek azok a vonások, amikor a tulajdonosuknak még a létezését is tagadom!

Hirtelen tudatára ébredve álma abszurd voltának, hevesen összerezzent. Kétségkívül ez a rázkódás lökte veszélyesen közel az ágy széléhez. Majd a dolog egy második összerezzenéssel végződött, amikor a Szűzanya arcának helyébe anélkül, hogy a kulturális miniszter a legcsekélyebb változást is észlelte volna, kolléganőjének, a költségvetéssel megbízott ifjú miniszternek az arca került, aki a kormánykoalíció elismert tagja volt, ám aki iránt nagyfokú idegenkedéssel viseltetett.

A kulturális miniszternek ebben a költségvetéssel megbízott ifjú miniszter asszonyban semmi sem tetszett, politikai nézetei az övéitől oly erősen eltértek, hogy összecsapásaik az üléseken szinte legendássá váltak, és több ízben is csaknem megbuktatták a kormányt; vegyük még hozzá a nő nevetséges mimikáját és testtartását, magas, éles hangját, melynek minden árnyalatát kihasználta, a szánakozó tekinteteket, melyeket akkor vetett rá, amikor ellenezte az ő javaslatait, hosszú, vékony ujjait, melyekkel feléje bökött, miközben legcsípősebb kritikáinak és rendkívül ostoba, gúnyos megjegyzéseinek adott hangot, melyek mosolyra fakasztották a többi kollégát, nem is beszélve – és ez mindennek a teteje! – arról a népszerűségről, amit az az emelkedő csillag élvezett a politika egén. A kulturális miniszernek nem volt rá bizonyítéka, ám meg volt róla győződve, hogy a költségvetéssel megbízott ifjú miniszter asszonynak titkos kapcsolatai vannak olyan vallásos körökkel, melyek anélkül, hogy mások észrevették volna, a közügyek menetének befolyásolására törekedtek. Én, szokta mondogatni munkatársainak, messziről kiszagolom ezeket a szentfazekakat.

A második összerezzenés átterjedt az álombeli fogatra, ami azonnal megszűnt emelkedni, s a kocsi egy röpke pillanatra a levegőben lógott. Majd akár egy hatalmas kő, lezuhant, és recsegve-ropogva összetört egy lucerna mező kellős közepén, miközben a vezetője hálószobája padlóján ébredt hevesen dobogó szívvel, átható kiáltásokat hallatva, amint arról néhány sorral feljebb említést tettünk.

Miután megröntgenezték és begipszelték a vállát, egy kórházi szobában találta magát. Az orvosok közölték vele, hogy néhány napig megfigyelés alatt tartják, nem annyira a válla, mint inkább a szíve állapota miatt: az álom által okozott izgalom enyhe infarktust idézett elő, amely kétségkívül nem volt súlyos, de orvosi felügyeletet és sok pihenést igényelt. Amint ellátták, a kulturális miniszter egyedül kívánt maradni. Arra volt szüksége, hogy gondolkodjon, megpróbálja leküzdeni az őt gyötrő alattomos szorongást. Az az álom teljes mértékben groteszk volt. Mindegyik álomkép a legapróbb részletekig megmaradt a fejében, melyeket újra látnia kellett, hogy elűzze őket.

Először arra a csodálatos könnyűség érzésre emlékezett, ami akkor áradt szét benne, amikor a kék ég felé emelkedett. Mert az álom a tökéletes boldogság érzetével kezdődött. A kulturális miniszter, abbéli meggyőződésében, hogy ő a nagy kiválasztott, igazán megdicsőültnek érezte magát. Minden fényben fürdött körülötte; a négy csődör élénk ezüst színe épp úgy ragyogott, mint a kocsi körül röpködő pufók, fehér és rózsaszín angyalkák. Fent mennyeien kéklett az égbolt. Vajon Szűz Mária megjelenése járta át a valaha létező legsugárzóbb fény oly különös kékségét? Csak nem fogom itt a Lourdes-i Szent Bernadettet játszani! próbált ironizálni a kulturális miniszter, miközben Illés próféta mintájára a kocsi hirtelen felszállt egy döbbent libacsapat szeme előtt, melynek láttán a miniszter azon tanakodott, mit kereshetnek ott.

Lourdes-i Szent Bernadettet játszani! emlékezett vissza, miközben a mozgását korlátozó infúzió ellenére megpróbált kényelmesebb helyzetet felvenni, mivel érezte a fenyegető veszélyt, hogy mindjárt görcsbe rándul a jobb lába. Tényleg ez az ostoba hasonlat jutott eszébe? Éppen ellenőrizni próbálta az emlék pontosságát, amikor hirtelen emlékezetébe ötlött az álom egy epizódja, amit teljesen elfelejtett, és amelynek képei úgy követték egymást, mint a bűvész által a kalapból kihúzott, összekötözött kendők sora. Az angyal! Az angyal, aki elállta a Szűz Máriához vezető utat! A harca az angyallal! Azon igyekezett hát a tudattalanja, hogy eltitkolja álmának ezt a részét, annyira kellemetlennek tűnt számára?

(Egy halk kis hang azonnal megpróbálta tisztázni: a Szűz Máriához vezető utat állta el? nem az ifjú kolléganőhöz vezető utat akarta inkább mondani? Majd meglátjuk! morogta a kulturális miniszter. Előbb nagyon pontosan fel kell idéznem, mi történt az angyallal!)

Az angyal, az, aki lángpallost lengetett, és akit mennybemenetele kezdetén látott! Az az angyal volt, aki váratlanul megállította a kocsit, amint Lourdes-i Szent Bernadett neve a fogathajtó gondolatai közé bekúszott. Ebből egy olyan valószínűtlen párbeszéd alakult ki, amiről az volt a benyomása, mintha már olvasta volna valahol (azt hiszik, van nekem időm olvasni? tiltakozott in petto):

– Nem lehet tovább menni.

– De ez az út vezet a mennybe?

– Ez.

– A mennybe akarok menni.

– Nem lehet tovább menni.

– Pedig nekem azt mondták, hogy a mennyország mindenki számára elérhető.

– Lehet. De most nem mehetsz tovább.

– Remélhetem, hogy később tovább mehetek?

– Lehet.

– Várhatok?

– Tégy, amit akarsz. De abban ne reménykedj, hogy az engedélyem nélkül tovább mehetsz. Nagy a hatalmam.

– Azt látom.

– És én csak az első angyal vagyok. Kissé feljebb van egy másik angyal, akinek nálam is nagyobb a hatalma. És még feljebb van egy újabb, akinek még az előzőnél is nagyobb hatalma van. És így tovább.

– És így tovább?

– És így tovább.

– Adhatok esetleg valami ajándékot? Egy kis borravalót, kenőpénzt, csúszópénzt? Egy kis…

– Adhatsz ajándékot. El fogom fogadni. De nem érsz vele semmit azon kívül, hogy elmondhatod: te mindent megpróbáltál.

– Akkor mit csináljak?

– Tégy, amit akarsz.

– Azt hiszem, várok.

– Ahogy kedved tartja.

Minden eshetőségre, és mivel semmi nem volt számára ismeretlen az Egyház és a Palota mindenkori kapcsolatát illetően, a kulturális miniszter elkezdte énekelni a himnuszt. Az angyal közönyösen nézte. Majd, mint oly gyakran, az álomból egy rész kimaradt. Az újabb képen már a kocsi alján feküdt, az angyal lába a mellkasán, miközben a lángpallos vészesen közeledett az arcához. Micsoda ostobaság! gondolta. Miért is felejtettem el azt a kivédhetetlen dzsúdzsucu fogást, amit thaiföldi mesterem tanított? Csak el kellene kapnom a térdét és puff! Végül is csak egy csomó tollat kell megzabolázni! De először is fújjuk el a pallost. Mivel nincs benne gyakorlatom, nem jártam sikerrel.

Nem, nem járt sikerrel. Zihált, izzadt, szenvedett, nyögött, fulladozott, de hiába próbálta elfújni, a pallos gyönyörű fénnyel tovább égett. Ekkor az angyal ismét beszélni kezdett:

– Fejezd be a hőzöngést. Várnak ott fent, de meg kell a dolgot fontolni. Megtagadod a művészektől az ösztöndíjak, a lakhatási és egyéb támogatások juttatását, itt az ideje, hogy menesszünk. Ezeket széles körben fogjuk osztogatni.

– Ez lehetetlen – próbált tiltakozni -, úgy határoztam, hogy gyökeresen átalakítom a kultúrpolitikát, és…

Az angyal nevetése kristályként csilingelt. A kulturális miniszter érezte, hogy a lángpallos a homlokához ér, és az a hő hatására erősen szétnyílik. Majd azt látta, hogy egy csomó, az ő aláírásával ellátott levél hullik a földre. A levelek a minisztérium támogatását jelentették be azoknak, akiktől ő meg akarta azt tagadni. Egy pillanattal később az angyal eltűnt.

Az egyik csődör nyerítése jelezte a kocsihajtónak, hogy az út ismét szabad. Felkelt hát és megfogta a gyeplőt. Az a ló, amelyik az imént nyerített, feléje fordult. Tág pupillájú, élénken csillogó szemében a kulturális miniszter saját arcának visszatükröződését fedezte fel. Egy nagy sebhely húzódott átlósan a homlokán.

Hogy ellenőrizze a sebhely meglétét, olyan hirtelen mozdulatot tett, hogy a kezébe szúrt infúziós tű majdnem kicsúszott. De a homloka sima volt. Nohát! Hová juttatta néhány megszállott puszta jelenléte, akik rosszallották a politikáját! És az, hogy egy angyal kigúnyolta és likvidálta! Olyan tisztán hallotta újra a kristálytiszta nevetést, hogy beleborzongott. Egy angyal! Mikor ő csakis a józan észben hisz! Az őt elfogó szégyenből megértette, miért fojtotta el azonnal az álomnak ezt a részét. Kezdek sebezhetővé válni. Azt képzeltem, tetőtől talpig páncél borít és tessék, elég némi szenteskedés, hogy elbizonytalanodjak. Legfőbb ideje, hogy összeszedjem magam. De előbb vizsgáljuk meg a dolgot alaposan egészen a végéig, bármilyen kellemetlen legyen is.

Őszintén szólva és az igazat megvallva, a kulturális miniszter azért sietett megvizsgálni álmának folytatását, mert abban, amit az emlékezetében őrzött róla, nem volt semmi kellemetlen. Hiszen amint az angyal eltűnt, a kocsi szabadon folytathatta Szűz Máriához vezető mennyei útját az újra megtalált, sőt felfokozott eufória légkörében. A Szűzanya jóindulattól áthatva, fenséges pompájában nézte, amint feléje emelkedik. A miniszter egy meglepő részletre is emlékezett: Szűz Mária ruhája elegánsan pliszírozott volt. Majd az Istenanya egész alakos képe helyébe fokozatosan a költségvetéssel megbízott ifjú miniszter asszony képe került, s végül emlékezetének teljes vetítővásznát elfoglalta.

Ez a nő testesít meg mindent, amit gyűlölök és ami ellen küzdök, gondolta. Csak helyre kell őt tennem, és megszabadulok ettől az egész rémlátomástól. De minél jobban koncentrált kolléganőjére, annál kevésbé értette, miért táplált annak idején ilyen ellenséges indulatot iránta. Most, ellenkezőleg, egyértelmű rokonszenvet érzett, sőt, politikai nézeteit is megértette. Jó, jó, én nem osztom e nézeteket, én a másik oldalon állok, de rosszul tettem, hogy alábecsültem a kolléganőt. Ahogy azt is rosszul tettem, hogy egyből el akartam vetni azokat az érdekeket, amelyeket védett. Túl erős bennem a nyájszellem. Ez utóbbi, ösztönösen eszébe ötlött kifejezés megmosolyogtatta. Mindent egybevéve, nem illett a meggyőződéses ateistához, akinek tartotta magát. Ebből nem mászok ki egykönnyen – dünnyögte szinte vidáman.

Látta maga előtt, hogy volt öltözve a költségvetéssel megbízott ifjú miniszter asszony a minisztertanács legutóbbi ülésén. Felhagyott a szokásos visszafogott nadrágkosztüm viselésével, és ruhát öltött. A kulturális miniszter ismét erősen összerezzent, ami heves fájdalmat keltett a vállában: mint álmában Szűz Mária ruhája, ez a ruha is pliszírozott volt.

Hányszor hallotta a környezetében magasztalni annak a nőnek a bájait! Számos kiadvány, beleértve azokat is, amelyek inkább a divattal és a társasági élettel, mintsem politikai ügyekkel foglalkoztak, rendszeresen szerepeltette a címlapján. És mit mondjunk a közösségi portálokról, melyeken a rajongók a fotókra alapozva szuperlatívuszokban áradoztak megjelenésének és politikai tevékenységének színvonaláról, a kettőt összekapcsolva egymással. Vagy mit mondjunk a tévécsatornákról, melyek rendszeresen meghívták, ami a szó szoros értelmében dühöngő őrültté tette szerencsétlen sebesültünket? Az ellenségesség és a féltékenység megvakított, mormogta, itt az ideje a mea culpának. Bizonyára én voltam az egyetlen, aki nem volt érzékeny a szépségére. Ha elgondolom, hogy szoknyavadász hírében állok!

Újra eltöltötte az a boldogság, amit az Istenanya felé történő rövid emelkedése alatt ismert meg az angyallal való konfrontáció szerencsétlen epizódja után. A könnyűség érzésébe egyre intenzívebben keveredett valami erős hatalom érzet, mintha a szárnyas paripák csupán dekoratív céllal lettek volna ott, és a hajtóerő, mely lehetővé tette, hogy a kocsi felemelkedjen, kizárólag vezetőjének testében rejlett volna. Még soha nem érezte – ó, mily boldogság! – a levegő okozta részegség és a legyőzhetetlen életerő ilyen egybeesését. De ha így van, miért állították meg, és mi volt az oka annak a nevetséges esésnek?

Ahelyett, hogy kihasználná az alkalmat! kiáltott fel, mintegy akarata ellenére. Elcsodálkozott. Pontosan milyen alkalmat? Azt, hogy belemerült egy, az ő szemében teljesen hamis hit világába, s annak szépsége messze felülmúlt mindennemű igazságot, amit valaha csak megismert? Nem arról az alkalomról van-e inkább szó, ami lehetővé tette számára, hogy az égbolt kellős közepén találkozzon egy kolléganővel és ellenféllel, akiről felfedezte – oly későn! -, hogy a szépek közt a legszebb? Végtére is, egy álomban minden megengedett! kiáltott fel elfojthatatlan izgalomtól áthatva.

Ismét kezében tartotta pegazusai gyeplőjét. Kolléganője ruhájának pliszírozott alja finoman rengett néhány méterrel magasabban. Egy felhőn, némi távolságra egy óriási kakas, melynek fehér tollazata az angyal fehér tollaira emlékeztette, csengő hangon kiáltott: kukurikú! Figyelmeztetés volt vajon? Már csak néhány méter, ujjongott a kulturális miniszter, nem több, mint néhány méter! Mindjárt megtalálom az eltűnt időt! Maga Proust is féltékeny lenne rám! Többé semmi sem állíthat meg, minden tabu ledőlt!

Már érezni vélte maga mellett annak a mennyei testnek a lágy melegét, fejét már dús keblére hajtotta, már az a kisded volt, akit oly oltalmazón tartott karjaiban. Már csak néhány méter, és ott vagyunk, mondogatta magában. Egy utolsó erőfeszítéssel kinyújtotta karját, hogy megérintse a finoman rengő ruha pliszírozott alját. Egész megmerevedett lényében soha nem ismert gyönyör áradt szét, mintha tűzgolyó égette volna.

Az első részvétnyilvánításon, amit a kulturális miniszter felesége kapott, a költségvetéssel megbízott ifjú miniszter asszony aláírása szerepelt.

Fordította: Károly Judit

Illusztráció: szerzői portré