Rimóczi László, Tornai Xénia önszócikkei

Rimóczi László: Önszócikk

Íróféle. A 20. század végén jelent meg, 1979-ben, Budapesten, és azóta sem sikerült teljes bizonyossággal eldönteni, hogy humorista, kritikus, újságíró, forgatókönyvíró vagy csupán olyan ember, aki túl sokat olvasott, és ennek maradandó következményei lettek. Elsősorban az abszurd humor természetes élőhelyén figyelhető meg. Működésének lényege, hogy olyan jelenségeket vesz komolyan, amelyeket mások nevetségesnek tartanak, és olyan dolgokon nevet, amelyeket a társadalom többnyire ünnepélyes arccal kezel. E sajátos alkalmazkodási stratégia miatt időnként összetévesztik egy szatirikussal, holott inkább régész: gondosan lekaparja a hétköznapokról a józan ész vékony vakolatát, hogy megmutassa az alatta megbúvó képtelenséget. Kritikusként olyan könyvekről ír, amelyeket mások olykor el sem olvasnak, szerzőként pedig olyan könyveket ír, amelyeket talán senki se fog elolvasni – e két tevékenység között meglepően csekély a különbség, de van átjárás. Jelentős mennyiségű kiadatlan regénnyel rendelkezik, ami nem feltétlenül kudarc, inkább különleges gyűjtőszenvedély: vannak, akik bélyeget halmoznak fel, mások porcelánmacskákat, valaki meg saját kéziratokat. (Azonban a kiadatlan kézirat olvasók nélkül egy idő után megposhad. …De senki sem hibáztatja őket, hiszen a hiányzó olvasó nem tudja, honnan is hiányzik.)

Rimóczi László (feltételezett személy) több irodalmi díj birtokosa. A díjak pontos száma kevésbé érdekes, mint az a jelenség, hogy az ember idővel rájön: egy díj leginkább arra alkalmas, hogy meggyőzze a családot arról, valóban létezik olyan foglalkozás, hogy író. A bankszámlát már ennél ritkábban győzi meg. Feltételezhető, hogy minden új kézirat megírásakor őszintén elhiszi: ez lesz az a könyv, amelyet már nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ez az optimizmus az írói lét egyik legismertebb, tudományosan mindmáig kielégítően nem magyarázott tünete.

Rimóczi László (irodalmi mellékhatás) a magyar irodalom által időről időre észlelt, de egyértelműen soha nem igazolt képződmény. Egyes források szerint újságíró, mások szerint író, megint mások szerint olyan ember, aki hosszabb ideje ugyanazt a mondatot próbálja befejezni különböző műfajokban.
Létezésére azonban több közvetett bizonyíték utal: kritikák, újságcikkek, forgatókönyvek és kiadatlan regények. Maga a fizikai személy ritkán figyelhető meg, mert rendszerint egy következő kéziratban tartózkodik. Világképe szerint az abszurd nem az irodalom egyik műfaja, hanem a valóság természetes halmazállapota. Az író feladata nem kitalálni a képtelenséget, hanem felismerni, hogy már rég körülvesz bennünket. A hírek, a közélet, az internetes hozzászólások és a társasházi közgyűlések ezen elmélet szerint nem külön kategóriák, hanem ugyanannak az univerzális groteszknek eltérő megnyilvánulásai.

Rimóczi ritkán nyilatkozik saját jelentőségéről vagy jelentéktelenségéről, mert azt gyanítja, hogy az ember életműve mindig egy kicsit olyan, mint egy IKEA-szekrény: az alkotó végig biztos benne, hogy tudja, mit épít, a végén mégis marad néhány csavar, melyek rendeltetését senki sem tudja megmagyarázni. Sokan több alkalommal is megkísérelték véglegesen besorolni. Hol spirituális humoristának, hol kritikusnak, hol újságírónak, hol forgatókönyvírónak nevezték, de ezek a földi definíciók rendre kudarcot vallottak, mivel az érintett időközben éppen valami egészen mással kezdett foglalkozni.

Tornai Xénia: Mire fel?

Éppen ideje volt, hogy megkérdezzenek végre róla. Nálam jobban nem ismerheti őt senki.

Elmondok hát helyette mindent, amire kíváncsiak. Talán még hitelesebben is, mintha maga tenné. No, persze, nem arról van szó, hogy valótlanságokat állít. Nála őszintébb embert nem hordott hátán a Föld. Csakhogy más fénytörésben szemléli a dolgokat, mint a rendes emberek. A tények nála mit sem számítanak. Számára csak az létezik, amivel mindig lázas lelke éppen viselős: egy önmaga köré tekeredő gondolat, egy félbehagyott szonett befejezetlen verssora, egy régóta dünnyögött dallam nyomán megelevenedő képsor. És kész a baj. Mert ilyenkor aztán se lát, se hall. Egy másik dimenzióban lebeg. Vissza is csupán akkor tér közénk, ha úgy tetszik neki.

Javára írandó ugyanakkor, hogy sosem tagadja: 1968-ban született Budapesten. Csakhogy ezután rendszerint olyan mesét rajzol gyermeki önmaga köré, melynek állóképeiből egy Duna-kanyarban töltött kislánykor idilli filmje elevenedik meg, és égig nő az imádott nagypapa alakja. Így tágítja másfél évtizeddé a szobi iskola szolgálati lakásában megélt nyarakat és karácsonyokat, így válik rejtekadó labirintussá a ház körüli szőlőlugas és Édenné a rózsakert. A maga szemszögéből nézve persze minden úgy történt, ahogy lefesti. Arról azonban rendre elfelejt említést tenni, hogy négyhónapos kora óta ugyanabban a lakótelepi lakásban él Budapesten, amit még az Egyesült Izzótól kaptak a szülei.

Egyszer a térdemre kellene fektetnem őt, hogy úgy istenigazából elfenekeljem:

– Hallod-e, tündérboszorkány, ez itt már a valóság! Ébredj!

De nem akarom én bántani! Mert ha tán el is hallgat valamit ifjúkorának eseményeiből, annak csupán a szemérmesség az oka. Egyszerűen nem óhajt másokat terhelni. Fura, de képtelen elhinni, hogy valaki igazán kíváncsi lehet rá. Hát, nem a mai kor gyermeke, annyi szent! Puskini hősnőnek képzeli magát. Én Tatjana vagyok – mondogatja. Képes volt Anyegin-strófában verseket írni, hogy teljes legyen az illúzió.

Egyetemistaként még minden rendben volt vele. Magyar–angol szakos tanári diplomát szerzett az ELTE-n, nyelviskolákban és cégeknél tanított angol nyelvet. Hamar férjhez ment. Szorosan kötődött a földi világhoz, ahogy az el is várható egy fiatal, hús-vér teremtéstől. Aztán idővel rá kellett ébrednie, mily nagyon elkél az égiek kegyelme az idelenti világban. Egyetlen fia indokolatlanul sokáig készülődött odaát. Csoda, ha most aztán nehezen ereszti?

Na, és a költészet! Hát, azt nem az anyatejjel szívta magába! Hiába emlegeti oly gyakran, hogy a drága nagypapa már tizenhárom éves korában megjövendölte: belőle egyszer költő lesz. Mit szépítsem a dolgot: ha a világjárvány nem kényszeríti a négy fal közti tér unalmába, még ma is csak születésnapi köszöntőket farag az urának. Valójában érthetetlen, mi történt vele 2020 márciusában! Ha egy évvel később tör ki rajta az irodalmi láz, a COVID-oltás mellékhatásaként bejelentési kötelezettség terhelte volna.

Aztán úgy maradt. Régen a vigyázatlanul teherbe esett lányokra mondták ezt. Ő viszont a költészet szent őrületével lett viselős. Szerencséje volt. A kései indulás ellenére viszonylag hamar felfedezték. A kiadó maga ajánlkozott. Első kötetét, A Mindenség húrjait 2022 nyarán már a Vigadó téren dedikálta. Lobogó életkedvét megsokszorozta, hogy tizenéves kori álma valóra vált. Ugyan nem ülhet az istenített Kosztolányi kávéházi asztalánál, de helyet kapott a mai magyar irodalom képviselői között. Immár mint kétkötetes szerző.

Második versgyűjteménye Ideát címmel a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában 2024 áprilisában látott napvilágot.

Költészete klasszikus poétikai alapokon nyugszik, amire – bár titkolni igyekszik – nagyon büszke. A Mindenségbe ágyazott emberről, a természet törvényeinek megtartó erejéről, az együtt rezdülő létezők összhangjáról vallott gondolatai többnyire kötött, nem ritkán időmértékes versekben teljesednek. A feszes formai fegyelmen átüt a panteista filozófia, a gyermek mágikus mindentudásába vetett hit és az életszeretet. Kortársai szerint úgy ír, mintha a XX. század első negyedében mártotta volna tintába a tollát. E kritika hallatán csak megrántja a vállát. Mit tehet ő arról, hogy odafenn ilyen lelket utaltak ki neki?! Az ember hozott anyagból dolgozik. De titokban mindig igazít a művein az észrevételek után. Még magának sem vallja be, de iszonyúan meg szeretne felelni. Mindenkinek.

Ha alkot, megszűnik körülötte a világ. Feloldódik tér és idő. Egyetlen felfokozott pillanattá merevedik a létezés. Olyankor úgy érzi: most talán eljut majd Isten közelébe. És boldog…

Talán már túlzás is ez a nagy boldogság benne. Nem ártana leszállnia végre a Földre! Mert mire fel olyan elégedett?

(2026)