Turai Kamil: Nagyvonalúan, csendben (Parcsami Gábor szíven ütő végverseskötete)

Amikor tavaly megajándékozott könyvével, több mindenen meghökkentem. Formáján, keleti kényúrra alító alkatán: szumósnak vagy mészárosnak véltem. Vagány kalapján, nem értelmiségre valló hányavetiségén. Szép fekete fiatal feleségén, akit előbb lányának tippeltem. Nevén: Par-csa-mi: Szingapurból vetődött ide? De aztán Ditzendy kollégával, s egy húros zenésszel pazar profi műsort állítottak össze. Önjellemzésül: „Nézd azt a dagi kis költőt, verset fabrikál a pályaudvar huzatcsöndjében. / Mit ír? Természetesen dagadt verset – amolyan pacalverset/ Olyan verset, amiben végtelenbe futnak a párhuzamos sorok, amiben vonatok gázolnak verslábakat/ amiben mindenkinek hiányzik valami valaki/ Olyan verset, amit hiába küldöz ide-oda, mert csak a Duna csapkodja álmait egyik parttól a másikig…”

Nem vettük észre, hogy folyton búcsúzott. Mintha a figyelmünket próbálta volna elterelni olykor szedett-vedett, hanyag soraival a végső útról. Sírfeliratát előre megírta (próbálta volna utólag): „Itt nyugszik / a nyughatatlan.” A látszat itt is megtévesztett: egyáltalán nem látszott „nyughatatlannak”. Sőt, lakonikusan szól a keserű elkerülhetetlenről is: „Hazamentél oda, / ahonnan nincs visszaút”. Szűkszavúan elintézi az örök elválást: „messze szállok / oda , ahol már te sem vagy.” Pontosít: „Ahonnan nincs visszaút.” Rögtön a Bevezetőben. Furcsa módon néz szembe az Utolsó Ítélettel. Az időtlenségbe tartva az időhiánnyal küzd: „Atyám, félek a feltámadástól – / mert annyi mindennel kell elszámolnom, / hogy nem lesz időm rá.” Tehát, nem a bűnei aggasztják, hiszen azokat meg tudja magyarázni. Hanem hogy lesz-e idő rá az örökéletben? Pedig már előre érzi a túlvilágnak tulajdonított veszélyeket. „Sötét van, / ebben a szobában mindig sötét van – // Ebben a szobában hideg is van / mindig hideg van – „Szerető felesége dacára is egyedül vacog: „a legeslegújabb trend/ a garzonmagány”.

Valami fenyegető jelenlét telíti képekkel a költő képzeletét: „azóta rövidebbek az éjszakák / a madaraink is halkabbak.” Konkrétan megnevezve még baljósabb a fauna: „fekete sirályok / a fehér vizű tenger fölött”. A „fehér” semmiképpen se a „jó” szinonimája: „ha valaki mégis / visszatér onnan/ – ahonnan nincs visszaút – / akkor kiközösítik / a fehér vonatra várakozók.” Drákói szigorral a meg-nem-nevezett ítélőbírák. Értelmetlenek tűnő szerzetesi parancsoknak kell engedelmeskedni: „az út során nem szabad megállni – / ha ezt bárki megszegi / azonnal le kell szállnia”. Dantei túlvilágjárás rajzolódik itt elénk. Sőt, Etana útja az isteni miliőbe. Adyval szólva: szállani, szállani, szállani egyre. De belejátszik túlvilági kalandozásunkba itteni röpke életünk romlandó illata: „valami bűzlik / már messziről bűzlik”. Kénytelenek vagyunk jobb híján magunkra gyanakodni. Önmagunkkal szembenézve rá kell ébrednünk mulandóságunk taszító visszásságaira: „és fájnak a találkozások / önmagunkkal”.

A szerető feleség időleges hiányát is kozmikus tragédiaként éli meg költőnk: „hiányzol / mint a hullócsillagoknak a tenger…” Hogy eltűnjenek benne? Hogy újjászülessenek belőle? Ki tudja, mi a kedvezőbb? Ahogy égető dilemma a veled-is egyedül, nélküled is veled: „pohár mellett egy papírlap / – szintén nekem / szeretsz, elutaztál / velem”. Talán már ellenemmel is eggyé váltam? Akárkivel éled, osztod meg sorsod, az én is vagyok egyúttal? Hisz búgó hívással szólítja párját, egyúttal a távolság madaraira alludálva. „jöjj, édes, bújj a szívemhez / hófehér az, mint a bőröd / hófehér, mint a sirályok csöndje.” Antagonisztikus ellentétek feszítik a férfit, hogy’ lehet ezt a sorscsapást megélni, túlélni? „Mondj valami szépet a madaraimnak” – szinte idillikus szerelmi jel-jelen. Úgyabbul folytatódik. „Legszívesebben ágyba bújnék Veled.” De ahelyett, hogy extázisba konkludálna, a teljes veszendőségbe, ti. mindez azért, hogy „ELFELEJTSELEK”. Nem csoda egyébként az önellentmondó ágy-jelenet. Hiszen „ágyamban izzadt álmok / elmaradt érintések / ki nem mondott szavak.” Ritka, hogy a maradéktalan boldogság vezesse orgiasztikus magasságokba:” mondtam / nemzek neked / fiút / csillagfiút – / hogy ragyogjunk.” Csakhogy, a valóságban ácsingózó várakozás, áhítatos és egyedülvaló kívánkozás, mégoly asztrális fénybe-ködbe vonva is a valót: „annyiszor sétáltam el / ablakod alatt / ahány magányos csillag / lehull éjszakánként az égről”. Nem is tudjuk már: a magány, a halál, az ájult szerelem közelíti a Nőhöz? Összevissza bonyolódva keresztezik egymást a vívódó vágyak, helyzetjelentések: „beléptem ezen a kapun / hogy hazamenjek / Hozzád”.

Parcsami Gábor hálás természetű, igazságszóló lény volt, amíg élt (azóta meg pláne). Nagylelkű kiadónkat, istápolónkat, Szondi Györgyöt azért dicséri, amit életfeladatául tűzött maga elé: „hogy fekete legyen újra / ami feketének teremtődött…” Vagány, vagabund költőtársát Restár Sándort stílusos italképpel búcsúztatta: „vörösebb volt, mint a vörösbor / amit mindig vodkával gyorsítottál”. A másik részeges, korán eltávozott költőtárs, Ladányi Mihály is megkapja végső mementó-sorát: „ez a kis részeges köpcös / megitta az utolsó pohár vörösborát”. De hírességtől távoleső szerencsétlen árvagyerek ugyancsak visszhangot vert Gábor szívében: „kiskabátját elcserélte egy hamburgerre”. Hiszen jómaga is megszenvedte gyerekkorát. Esendő anyjára emlékezve idézi fel a fájdalmas epizódot: „hogy én vagyok a fiad // nem mész a Duna-partra / hogy beleugorj / önmagadba.” A családi összetartozás a felnőtt fiúban erősen szubjektív: „Nagy tüzek égtek unokámnak Sámuelnak / égben / az összes felhő megperzselődött.” Saját maga a költő érezhette a semmibe vett alkotó szégyenteljes gyalázatát, de a dacos „csakazértis” visszavágásait is: „alamizsnát csak én adok / Nektek / e verssel / mely lehet, hogy nem jó / de / jó” – vág vissza már-már gyerekes magabiztossággal. Nem volt könnyű az ellenséges közegben lépéseket tennie, többnyire a passzív ellenállás önnyűvő módszeréhez folyamodott: „fagyos ködben csak hallgatok / vészfékezésből jelest kaphatok.” Vagy az abszurdba fordította tehetetlen dühét. „ha hazaérsz… / cipődet pedig dobd be a mosógépbe.” Utolsó éveinek kedvelt műfaja a végletekig tömörített képtelen z a n z a: „zanzát írni a legkönnyebb / ha valami nem tetszik: írd le / ha tetszik: állítsd a feje tetejére.” Így jön létre Parcsami Gábor fejtetőre bucskázott antilírája.

Igazi hobóként Gábor a tűzfalakat, a köztereket veszi célba: „van képzelőerőm / amivel graffitit festek / a meztelen tűzfalakra.” Ami fontos, nem kell rögvest leírni: „az beléd vésődik, / mint a csönd / – a versed csöndje.” Valami mély tragédiára utal „az ablak alatti üvegdarabokban / sikoly csönd / és elhervadt piros rózsa várta.” Mint Pilinszkynél a hóhér ablakában szalonnaszag, muskátliszag, úgy alludál Parcsami az ítéletvégrehajtó végzetes veszendőségére, magányára: „mióta a hóhér / nyugdíjba ment / senki sem látott ablakában / semmilyen virágot.” A számonkérés és számadás kötelessége sújtja a P.G. delikvenseket: „a vásznon lepereg előttük / az egész magányos életük / majd elindulnak / eltökélt megnyújtott léptekkel / ugyanoda, ahonnan jöttek.” Örökre visszafojtott elégtétel, kitörni készülő jogos bosszúvágy feszíti a költő-főhőst. Egyenesen a szeretve tisztelt Mestert, aki nyilván nem felelt meg elvárásainak, veszik célba: „visszamentünk hozzá, s agyonvertük”. Ez a magába fojtott életre szóló önvád fordul nála megmagyarázhatatlan élemedett lázadásba : „lázadni jó / – de nekem ne magyarázd meg.” Ez a veszekedett spontaneitás teszi egyebekben közvetlenül izgalmassá Gábor líráját. Olyan belső mozgalmakkal szembesült, amit maga sem értett.

Apró életképekben értesülhetünk Gábor mindennapjairól. „Felmostam és levittem a szemetet is / a kutyával és a hörcsöggel / lementünk a sarki csehóba.” Elképzelhetjük, milyen látványosságai voltak a kocsmában a hörcsöggel az iszákosoknak. Visszafelé dettó: „– eldobott féldecis üvegek / és sörösdobozok / táncolnak előttünk / a hazafelé vezető utakon.” De legalább táncolnak. Sokkal rosszabbul járnak az általa elolvasott könyvtári könyvek: „a következő nap is kivettem egy könyvet / elolvastam /majd elégettem / és kifizettem a büntetést.” Akár valóságosan történt az eset, akár virtuálisan (ami rosszabb) a tett dadaista-szürrealista zazenje kiugrasztja belőlünk az ellentmondást, a tagadást. Mi értelme Sztálinként elégetni a pláne nem is ellenszenves szépirodalmat? S aztán hetykén törleszteni? Micsoda hajdani betyárvirtus ez? Nem egyedüli öntörvényű önalázata! Hány foka a túldimenzionált ember-forradalomnak? „Sztár vagyok s agyontetovált / sztárságom maga az ingovány / turulra ülök, repülök / ha megfizetsz, örökre eltűnök.” Már halála előtt el-eltűnt – kompenzáció nélkül, mint utoljára nagyvonalúan, csendben. Az ingoványból költőisége turul-madara mentette fel a Mennyekbe! Mert imádkozni azt tudott. Ha verejtékezve is: „izzadságszagú az imám / takarómon kék hangyák mászkálnak”. Ezeket a távoli képzettársításokat tudta nehezen befogadni a „szakma”! Mi köze a lelki életnek a kék hangyákhoz? Ugyanúgy, mint ama szürreális műtőasztalon a varrógép és az olló találkozása, Parcsaminál sárga hegedű és piros bicikli: „fiam ma a sárga hegedűn / sárga nótát húzz / mert piros a bicikli.” Mert miért?

Parcsami Gábor: Garzonmagány (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025)

A kötetről, a szerzőről még:

https://magyarnemzet.hu/kultura/2025/12/parcsami-gabor-ihletett-versek

https://konyvkultura.kello.hu/kritika/2025/04/05/garzonmagany

https://konyvkultura.kello.hu/kritika/2026/01/07/versbe-faragott-szobrok

Egy könyv* kapcsán, négy közelítésben | Napút Online

http://www.naputonline.hu/wp-content/uploads/2026/08/parcsamipartium_2026_1-1.pdf