Végh Tamás: Post mortem, Januári töredékek

Post mortem

1.
Prelűd

Felleges éj úszik a sínek felett,
s mint mindig, tisztázatlanok a körülmények,
hogy miért kószálnak tinédzserek őrizetlen
a budapesti éjben, kiszámíthatatlan végzetük felé.
A lány végül is döntött, úgy lépett a vonat elé,
s a fiú már közben a folyóhoz ért, ki tudja miért?

Beláthatatlan következmények szállnak,
mint a füst, a pótolhatatlan űrben,
s a felszínes fecsegésű nagy magyar éj felett
tompa fényű hold bolyong, mint lápi lidérc,
s mély hallgatásba botlik mindig a kérdés: miért?!

(Álmomban hirtelen a túlsó partról int valaki felém,
nyelve alatt obulusa fénylik, de már elment a révész.
Tetten ért gyilkosok várják már a part innenső végén,
s nem kérdik meg tőle, hogy feltámadunk-e még?

2.
H. S. emlékére

Mert sohasem ér véget a gyász, ezért magatokban
mosolygós képét őrizzétek, pohárral a kézben,
ez legyen mindig, amit felidéztek, amikor az arca
emlékeitekbe visszatér. Nevető szemmel áll a kertben,
derűs szívvel, s kezében csillog a félig telt pohár.
Inkább erre gondoljatok, s ne a kórházi fehérre,
amikor már véglegesen feljegyezte arcát a halál.

3.
„Fanfárok a közösségi emberért”

Hét éve, hogy májusban hideg, sziromszaggató
szelek kavarogtak a fejünk felett a Turai temetőben,
amikor egy osztálytársunktól búcsúztunk nehéz
szívvel, a polgári szertartás szabálya szabta rendben,
mégis méltóságos csendben kísérte el a fél falu,
azt a közösségi embert, aki hatvanon még innen,
oly hirtelen elment, akár a Babánk ugyanez évben,
s utánuk még oly sokan keltek útra abban túlvilági
szélben vitorlázva át a Sziget felé, a túlsó partra…

4.
Intermezzo

A művészet balzsamírjával gyógyítgatjuk
a valóság ütötte sebeket, s az idő vándorlása
olyan körülöttünk, mint a halál bizonyossága,
változatlan, statikus állandó, fehér villámlás
az égen, bennünk örökké nyíló remény-virág…

Akik születnek, egyszer mind visszatérnek,
de mi csak előre nézünk, s hátunkba merednek
sóbálvány tekintetek, s az állandóság igézetében
vándorol magába mind, életük a mű, s életmű-díjat
nyújt át az idő, ha a túlpartra érnek rendezetlenül…

5.
Méltatlanság

Hisz fiatalon, de méltósággal viselt súlyos
betegséggel, pont úgy, amint az ezeréves vének
küzdenek elismerésre méltó esélytelenséggel,
tragikus hirtelenséggel, tudatos tévedések áldozataként,
s mindhiába hittek ők az orvosi csodába, vakcinába
kódolt halálba hullt mind, vétlenek, de az átkozott
véletlen kiiktatta őket magva szakadt életükből,
de te csak nézzed, hátha meglátod programozott léted…

S a többiek hirtelen felindulásból, aljas indokból,
előre megfontolt szándékkal, kegyetlen brutalitással,
hideg fejjel néztek félre, józan irgalmatlansággal
papért szaladtak, vagy orvosért, húzták a harangot,
s feleltek rá vészjósló, sötét tekintetű varjak,
mint az eltévedt, partra zavart, kóbor nimfák,
s csak jajgatott arctalan-sötéten a tragikus kórus.

Méltatlan ez hozzánk, méltatlan
ez az utánunk kavargó megátalkodott csönd,
ez a jelszavakba csavart árulás, több és jobb
kell hogy legyen az, ami a holnapba vált,
ahol a Rend fehér fényben tündököl…

Januári töredékek

I.
Ne tévesszenek meg a madárnyomok a hóban,
ne tévesszen meg a fehérlő csöndbe borult áhítat,
vakító teljessége a tájnak. Valaki megint elment
felejtve, jeltelenül, s valaki helyette itt maradt…

II.
Kinézek a télbe az ablakon át, s az visszanéz rám,
szívemre száll fehér álom, könnyű hó-szakadás.

III.
Szél verte jóslataink porhó-ködben kavarognak,
s a vacogó fagyban még együtt lépünk a téllel,
telve reménytelen reménnyel, régi kincseinkkel,
készen állunk a nagy, karácsonyi lélekindulásra.

IV.
Sohasem az igazi tél a nehéz, a veretes rend,
ami mindeneket megzaboláz, nem a munka,
amit ilyenkor tenni kell, lapáttal, seprűvel,
nem, mi súlyosodunk egymásra az időben…

V.
A szálerdők fái maguktól az útra dőlnek,
nem, a január még nem ért véget,
vigasztalan, kettős hava a fergetegnek,
lassú, ködtestű hónap, végtelen éj…

Illusztráció: Die Toteninsel (Böcklin)