Miért írok… ? (Bánki Éva, Fellinger Károly, Hegedűs Gyöngyi)
*
*
Bánki Éva
MIÉRT ÍROK?
Írok.
Mikor befejezhetném helyette a nagymosást,
összekapkodhatnám a diókat a kertemben,
vagy elmehetnék úszni egyet. Cseveghetnék a szomszédasszonnyal,
ahelyett, hogy azzal hencegnék, hogy őt képviselem a versekben.
Írok.
Pedig a tenger nem azért él és lélegzik,
mert én a parton megállás nélkül sóhajtozom helyette.
Nem álmodok régóta katedrálisokat.
Hiszen az idő erőszakos, nem hagyja magát visszaforgatni.
Írok.
Mert Isten nem tud egy algoritmust, egy útlevélszámot,
egy facebook-profilt felemelni. Neki emberek kellenek.
Meg kell alkotnom magam, mást nem tehetek. Írok hát.
Ő porból teremtett. Én szavakból – hamisan, rosszul,
úgy-ahogy. De tudnod kell. Én csak emiatt létezem
*
*
Fellinger Károly
ÖNTERÁPIA
*
A versírás számomra késztetés, önterápia, valami ilyesmi: kiírni magamból a fájdalmat, az örömet, a felháborodást, a megilletődést, a megrendülést. Egyfajta megtisztulás. Ilyenkor nem alkalmazkodik az ember, nincs helye itt az önzésnek, sem a világgal való megalkuvásnak. A költő védtelen, József Attilával élve, akár a szükségét végző vadállat. Vagy olyan, mint János, aki jutalomfalatokkal, bécsi virsli darabkákkal eteti az udvaron a jól tojó tyúkokat, majd amikor az udvar szélére megy megkönnyebbülni, a kakas belecsíp a fütyijébe. Ezen persze lehet viccelődni, nevetni, de mi van, ha János mégis én vagyok, vagy a hozzáértő nagyérdemű az?
A költő ellazul, ég és föld között lebeg – elsősorban és kizárólag önmagának ír, de néha nehéz ezt saját magának is őszintén, hitelesen bevallani. Főleg, ha a világ, a politika küldetéstudatossá teszi.
Az írás ugyanakkor védekezés önnönmagammal szemben, látni, milyen esendő vagyok, s milyen gerinctelen dolog az alkalmazkodás.
A költő, amikor rájön, nem világmegváltó dolog, amit csinál, és megélni sem lehet belőle, egyszerre felszabadul az elvárások alól, de ugyanakkor fél is, mert saját maga rabjává válhat. A világra szabadíthatja vele Nárciszt.
A költőnek a szabadság az Istene, a bumerángja. Tudja, vele kivételez a sors: ha elhajítja a bumerángot, az akkor is visszaszáll a kezébe, ha nem egy helyben várakozik, hanem bejárja a fél világot, vét a saját Tízparancsolata ellen.
Amikor írok, mintha mindig egy utolsó lehetőséget adnék magamnak, Istennek, a mindenségnek. Hiszem, hogy földi létünk jobbá és élhetőbbé tehető, hogy nincsenek véletlenek, születésünk sem lehet az.
Ilyenkor úgy érzem, lubickolok, én vagyok az aranyhal, aki teljesíti a halász három kívánságát.
Ugyanakkor vallom, hogy a művészetnek, ha kifog, azonnal fel kell falnia engem, hogy képes legyen túlélni a hétköznapokat, az ünnepek, a csend fülsüketítő visszhangját. Mert a testem nélkül kívánni sincs ereje.
*
*
Hegedűs Gyöngyi
Azért írok, mert nem tudok nem írni.















