Miért írok… ? (Benedek Szabolcs, Kontra Ferenc, Péntek Róbert)

Benedek Szabolcs

Miért írok?

mert még rendületlenül
él bennem a remény
hogy egyszer legyőzöm a
hétköznapi mélabút, fölemelem
az átizzadt párnáról
a fejem, felülkerekedek
a kávészagú reggelen, nem
kérdezem többé, meddig
vesztegel még
a megállóban a villamos
az irodába csak nyáron süt be
a nap, olyankor fölforrósodik
az udvari beton, télen befütyül
a szél a becsukhatatlan ablakon
értekezlet értekezletet követ
darabos a sárgaborsó-főzelék
a laptop folyton lefagy, tiltva
vannak a legfontosabb oldalak
de verset írni ilyenkor is tudok
elmesélhetem, hogyan vág pofán
nap mint nap a megfoghatatlan
unalom, történet se kell
hozzá, hogy elmagyarázzam
miért keserít el a kora esti eső
lám, a város lucskossá változik
szikrát szór a takaró, ha
rugdosom, és amikor nagy
nehezen elcsöndesedik a fölöttem
lakó, mielőtt rám törne
a csillapíthatatlan zokogás
minek is aludni egy újabb
darabjaira hulló nap előtt
az utolsó pillanatban mégis
eszembe jut, hogy holnap
megint írhatok

Kontra Ferenc

Az írás tükre

Miért is írok? Mert nekem ez természetes. Soha nem kellett rá magyarázatot találnom. Ahogy az ember azt sem határozza el, hogy lélegezik-e, úgy az írás is egyszerűen hozzám szegődött. Nem választottam, inkább felismertem magamban.

Mintha minden mondat ugyanúgy indulna útjára. Arra sem emlékszem, hogy úszni hogyan tanultam. Az írás számomra olyan, mint a víztükör. Néha elsimul, néha mozdulatlannak látszik. A felszínen csend van, de a mélyben áramlások feszülnek egymásnak. Sosem lehet biztosan tudni, mi rejtőzik odalent, és talán éppen ezért érdemes újra meg újra belenézni. Az ember azt hiszi, ugyanazt látja, pedig minden pillantással valami más tárul fel.

Az írás soha nem hagyott cserben. Emberek igen. Körülmények is. De a papíron a mondatok türelme végtelen maradt. Mindig volt bennük patron, mindig volt elég festék. Sokszor csak utólag értettem meg, hogy valójában nem is a történetet írtam, hanem mindig újra önmagamat próbáltam megfejteni.

Mindig bíztam abban, hogy az a legbiztosabb, amit leírtam. Nem azért, mert tévedhetetlen lett volna, hanem mert attól a pillanattól kezdve már nemcsak emlék volt, hanem nyoma is maradt. Az emlékezet folyton átírja a múltat. A leírt mondat viszont megőrzi azt az embert, aki akkor voltam. Nem javítja ki, nem szépíti meg, nem mentegeti.

Az évek során az írásaim szétszóródtak az időben. Ha visszanyúlok hozzájuk, különös érzés fog el. Van, ami ma is élesen kirajzolódik, mintha csak tegnap történt volna. Más szövegek elhalványultak, idegennek tűnnek, mégis tudom, hogy hozzám tartoznak. Néha olyasmi bukkan elő egy régi kéziratból, amire már egyáltalán nem emlékeztem. Ilyenkor nemcsak a szöveget találom meg újra, hanem azt az embert is, aki leírta. Azt is megértem, miért maradt sok minden a dossziémban, nem is kell, hogy minden megjelenjen.

Egyre gyakrabban szemlélem az egészet úgy, mintha már meghaltam volna. Mintha nem alkotóként, hanem olvasóként tekintenék egy életműre. Furcsa távolság ez. Fél évszázadnyi a tükre. Kirajzolódnak benne az összefüggések. Tisztábban látom, mi miért látott napvilágot, melyik könyv milyen inspirációkból nőtt ki, melyik mondat milyen veszteséget vagy éppen iróniát hordozott. Talán akadna, amin ma változtatnék. Egy-egy mondatot átírnék, ahogyan mindig is szoktam. De ennek már nincs jelentősége. Nincs mindenre magyarázat. Az elkészült mű végül leválik az emberről. Közben már nemcsak az én emlékeim kötődnek hozzá, hanem azoké is, akik elolvasták. Az ő történeteik is beleszövődnek.

Első regényemet negyven éve írtam. Pontosan emlékszem arra az időszakra. Éjszakánként forgolódtam az ágyban, és nem azon gondolkodtam, hogyan folytassam másnap. Meg kellett állítanom a pillanatot, csak aztán alhattam el. Akkor értettem meg, hogy az írás nem a befejezésről szól.

Az olvasó lesz a beavatás része. Hagyom néha, hogy kiderítse, mi történt valójában.

A múlt ma már a horizontig ér. Minél távolabb kerül, annál inkább egyetlen tájjá rendeződik. A történeteknek is történetük lesz. Nemcsak azt mesélik el, amiről szólnak, hanem azt is, hogyan és miért írtam őket.

Péntek Róbert

Fel-el(l)et

A világ Ige-szerkezetű, kinyilatkoztatás, párbeszéd, hisz érzékelhető jelekkel az érzékfeletti jelentések a megismerésben áttetszővé válnak, azt mondjuk ilyenkor: „Aha, világos!”. A szellem fénye felragyog az értés mozdulatában. Az archaikus ember még tapasztalta ezt adott módon szólt hozzá a világ látható szövete, textile mögött a kijelentő érzékfelettiség, hisz jelentést csak értő, beszélő lény adhat. A mai, testbe zárt individuumnak a világon keresztüli érzékfeletti beszéd nem adódik. Ezt már csak belső, tudatos munkával tapasztalhatja. Ez a kiinduló állapot, a világ elhallgatása látszólagos függetlenségének az ára.

Az értés, a megismerés világprincípium. A világ, mint beszédjel, mint a beszélő istenség (az Atya) szavakká vedlett hallgatása lassan már beszélő nélküli szöveg lett, textus-textúra, majd dolgok jelentés nélküli világa. Minden olvasás arra emlékeztet(het), hogy a világ szöveg. A mély, meditatív olvasás a jelektől a jelentések felé egészen az ősbeszélő Logoszig vezethet. A világ Isten általi költemény, amelyben a lélek ölén a Szellem kiköltheti önmagát, maga is társszerző lehet a világsors szöveg-szövetében. Ez az emberi szabadság útja, a szöveg és Isten feltámasztása az érzékleti világ koporsójából. Ez a mozdulat az alapja a kultusznak, az égből érkező megszólítottságra adott felfelé felelős feleletnek, arról ad jelt, hogy értjük és képesek vagyunk válaszolni.

Juhász Ferenc legbensőbb költői kérdésére – mely címét adta esszékötetének Mit tehet a költő? –, így válaszolt: „csak tűzliliomot ültet a Lét szívébe.” A költő útja anyanyelvének szellemén keresztül a teremtés kijelentő beszédaktusáig vezet. Lénytagjainak, énképeinek rétegeit, mint költeményeink témáit, szervező erejét kimondva juthatunk beljebb és feljebb. S egyesek, kevesen megismerhetik örök, önmegszólító kotlós-énekükben, egyre nagyobb csendben a Lét szívének hangját énekük (Én-ek) akaratában. Ez az Én igézetük ősbeszélője, személyiségük, nyelvük, sorsuk, éltük narratívája, adottsága felett. De minek a Lét szívébe tűzliliom? A lélek anyai ölén, a Logosz, a világszó, a Fiú, a lángnyelvű, tűzzel keresztelő, szeplőtlen liliom – Goethe meséje tanulságos lehet – és az ültetés tevékeny, teremtő-áldozó mozdulata dobbantja új életre bennünk a világ dolgaiban elhaló Istent.

A költő lénye világtojásában örök lényét, a világszót, az Igét költi, a tojásban a sárgája a Nap, az Igazság napja, a Sol iustitiae, mely a Fiú képében ragyog fel. A mulandó személyiség, életmű csak tojáshéj, vedlemény. Hermann Hesse Demain című regényében visszaköszön ez a kép a világtojásról. A költő útja verseinek tojáshéjain, mulandó lényrétegein vezet a feldobbanó szívig, ahol a dobogás már nem adott, hanem a költő ősanyanyelvének újra elsajátítása.

Mert végül is minden egyéni költői stílus, nyelvezet, forma, minden beszélt nyelv ugyanannak az örök Igének az egyre individuálisabb artikulációja, interpretációja és így megtörése, hajlítása, elhangolása, beszédhibája is. Nagy László mondja Ki viszi át a Szerelmet című versében: „káromkodásból katedrálist”, azaz minden emberi szó csak káromkodás az Igéhez képest, annak megtörése, de ez a költői művészet legnagyobb szépsége is e lét-tragédia mellett: Isten házát megépíteni a nyelvből, s hogyha méltó a textus-templom, felhangozik benne a szívdobogás, az ének.

A költői biográfia is szellemi vezetés: kegyelem által felülről, élethanyagságában, tudattalan sötétségében alulról íródó mű. Ezt a kettősséget ragadja meg Hesse említett regényének örök életútdrámája, az önmagunkra találás útjáé Sinclair beszélő nevében, hisz a ’sin’ angolul, de germán eredettel is bűnt, míg a ’clair’ franciául, latin eredettel tisztát, nyilvánvalót, világost jelent. De ahogy Pilinszky mondja a Magamhoz című versében: „ne hagyd a sorsod csillagokra, benned érjen a végzet.”

Miért írok? Valóban ez a helyes kérdés? Régen, az emberi tudat gyermekkorában a rapszodosz megszólította az isteni világot alkotóerőért és témáért, s ő csak hallgatva dalolt, tolmácsolt. Mást nem is tehetett a költő, hisz képességforrása és téma-inspirációja is égi adódás volt. Ma elhallgattak az égi múzsák, cserébe a kezünk is szabadon írhatna, de inkább gátlástalanul firkál legtöbbször. De az individuum kerülőútján, szabadon, tudatosan beláthatóak a következők: Mind az Isten elbeszélésében történünk általa és történik általunk. Ez az epika látótere. Drámájában megszólítjuk egymást, az Egy-Mást. Ez a drámáé. Költeményében alkotja meg magát általunk, magunkat általa. S végül a líra szemszöge.

Szóval nem miért írok? a helyes kérdés, hanem a: jelenleg ki tudatos a bennem megszólaló alkotóerőben? ki írja a biográfiám és benne a költeményeim? honnan származik a hatalom, akitől szót kapok? A hamvasi karnevál álarcai a szignók. Mégis aláírom, mert a kijelentő e formában is felelős minden szaváért. „Egyszer ki akarom mondani magam, addig meg verseket írok.” Én-szó című versem soraival kívánok minden költő kortársamnak helyes és becsületes elmélyedést ehhez a súlyos és leglényegesebb kérdéskörhöz.