Fordításmű

szeptember 6th, 2026 |

Dazai Oszamu: Fuss, Melosz! (1940)

Melosz háborgott. Úgy döntött, hogy le kell számolnia az elnyomó zsarnok királlyal. Mit sem értett Melosz az országláshoz. Birkapásztor volt. Fuvolázott és a nyáját terelgette, másból sem állt az élete. De az igazságtalanságot úgy a szívére vette, mint senki más. Ma pirkadatkor kelt, hogy hegyen-völgyön keresztül a majdhogynem huszonöt mérföldre eső Siracusa városába jöjjön. Melosznak nem volt se apja, se anyja. Asszonya sem. Ketten éldegéltek tizenhat éves húgocskájával, aki igencsak szégyenlős volt. Esküdni készülődött a falu egyik becsületes pásztorával. A menyegző is közelgett már. Így aztán Melosz eljött Siracusa városába, hogy az esküvőre menyasszonyi kelmét, a lakodalomba étkeket, miegymást vegyen. Előbb összevásárolta a szükséges holmikat, aztán már csak a város főutcáján ténfergett.

Volt Melosznak egy gyermekkori barátja. Szelinunciusznak hívták. Szobrász volt Siracusa városában. Melosz úgy gondolta, meglátogatja. Oly rég nem látták egymást, már előre örült a találkozásnak. Ám ahogy rótta az utcákat, lassanként felébredt benne a gyanú. A város csendes volt. Naplemente után már csak természetes a sötétség, az egész város azonban szörnyen elhagyatott volt, de nem csak az éjszaka miatt. Ez a szokás szerint kedélyes Meloszt is felzaklatta. Szembejövő sihederektől tudakolódzott: mi történt azzal az este is dalt zengő, zsibongó Siracusával, amilyennek két évvel azelőtt látta. De azok csak a fejüket rázták és nem feleltek. Melosz tovább ment, mire kis idő múlva egy aggastyánnal találkozott, akit már rámenősebben kérdezgetett. De az öregember sem válaszolt. Melosz két kezével megragadta, s kérdések özönével vallatóra fogta. Amaz unszolására zavarodottan csupán ennyit mondott:

– Királyunk gyilkolja a népét.

– Miért gyilkol?

– Azt állítja, hogy elfajzottunk. Pedig egyikünk szíve sem gonosz.

– Sok embert gyilkolt meg?

– Igen. Először a sógornőjét. Azután saját gyermekét, majd a húgát, és annak gyermekét. Saját feleségét. Sőt a bölcs Alekiszt is.

– Micsoda?! A király megtébolyult?

– Nem, az esze a helyén van. Azt mondja, nem bízhat meg az emberekben. Mostanra már saját alattvalói lelkében sem bízik, s ha csak egy kicsit is fényűző életet él valamelyik, azt azonnal elfogatja. Aki a parancsának ellenszegül, keresztre feszíti. Ma hatan vesztették életüket.

Melosz dühbe gurult, mikor ezt meghallotta.

– A király megbolondult. Vesznie kell!

Melosz egyszerű férfi volt. Elment vásárolni, s egy hátizsákkal a hátán bemasírozott a királyi palotába. Ott aztán egyből el is kapták a járőröző katonák. Átvizsgálták, mire a zsebéből egy tőr került elő, amiből nagy felfordulás támadt. Meloszt a király színe elé vitték.

– Mit akartál tenni ezzel a tőrrel? Beszélj! – Dionisz, a zsarnok uralkodó halk, de parancsoló hangon beszélt. Fakó arcának szemöldökráncai olyan mélyek voltak, mintha vésővel vájták volna belé.

– Megszabadítom a várost az elnyomótól – válaszolt Melosz méltóságát megőrizve.

– Méghogy te? – vigyorgott megvetően a király – Ebadta szerzet! Nem értheted magányomat.

– Miket beszélsz! – vágott vissza dühösen Melosz. – A legszégyenteljesebb vétek, ha kétségbe vonják az ember lelki akaratát! Az uralkodó csak népe hűségében kételkedhet.

– Ti tanítottátok meg nekem, hogy jogom van a kételkedésre. Az emberi szív csupa ármány, az emberi szív eredendően nem több, mint maga az önzés. Nem lehet hinni neki – mormolta a király megnyugodva és egy nagyot sóhajtott – …hisz én is a békére vágyom.

– Miféle béke? Hogy megvédd önmagad? – most Melosz mosolygott megvetően. – Milyen béke az, hogy ártatlan embereket ölsz?

– Elhallgass, te söpredék! – válaszolt a király felemelt fővel. – Száj lehet bármilyen erényes, nekem viszont ki kell ismernem az ember bensejének legmélyebb titkait. Neked sem fogok kegyelmezni, ha majd a kereszten az életedért könyörögsz!

– Milyen ügyes vagy! Igazán büszke lehetsz magadra, agyafúrt király! A halálra készen állok. Soha ne könyörögjön az ember az életéért! De…. – kezdte volna mondani Melosz, egy pillantásra azonban a lába elé meredt. – De ha jót akarsz tenni velem, a kivégzésemig adj nekem három napot. Hadd házasítsam ki egyetlen húgocskámat. Harmadnapra elrendezem a menyegzőt és visszatérek. A szavamat adom!

– Te idióta! – nevetett fel rekedtes hangon a király. – Te aztán szemrebbenés nélkül tudsz hazudni! Azt mondod, hogy vissza fog térni a szabadon engedett madár?

– Visszatér bizony, – erősködött kétségbeesetten Melosz. – Megtartom, amit ígérek. Bocsáss meg, de csak három napot kérek. A húgom visszavár. De ha annyira nem bízol szavaimban, hát úgy is jó. Van egy Szelinunciusz nevű szobrász itt a városban. Egyetlen igaz barátom. Őt hagyom itt neked a túszom gyanánt. Ha elmenekülnék és nem térnék vissza harmadnap estére, a barátomat öld meg helyettem. Kérve kérlek!

Miután a király ezt meghallotta, elégedetten kuncogni kezdett. Biztos volt benne, hogy Melosz soha többé nem jön vissza. De érdekesnek találta, ha úgy tesz, mintha elhinné a hazugságait. Hisz neki az is jó, ha harmadnap a túszt öleti meg. Szomorú ábrázattal fogom megfeszíttetni azt a férfit, mert nem lehet megbízni az emberekben – mondom majd. Hadd lássa széles e világon minden becsületes emberfia!

– Legyen úgy. Hívd csak a kezesedet. S térj vissza harmadnapra. Ha nem, megölöm a barátodat. De jöhetsz megkésve is. Akkor bűnödet örökre megbocsátom.

– Ho…hogyan?

– Há-háá… Késlekedj, ha kedves az életed. Ismerem lelkedet.

Melosz bosszúsan dobbantott. Egy szót sem volt kedve szólni.

Barátját, Szelinunciuszt éjnek évadján a palotába hívatták. Így, két év után a zsarnok Dionisz színe előtt találkozott barát a baráttal. Melosz töviről hegyire elmondott mindent. Szelinunciusz pedig némán bólintott, s szorosan magához ölelte Meloszt. Barátok közt nem is volt többre szükség. Ezután Szelinunciuszt megkötözték, Melosz pedig abban a minutumban útnak indult. Az égbolton, nyár elején csillagok milliárdjai csillogtak-ragyogtak.

Melosz egy szemhunyásnyit sem aludt, ment, amilyen gyorsan csak tudott, s másnap délelőttre meg is tette a tíz mérföldes utat a falujába. A nap már magasan járt, az emberek éppen akkor értek ki a mezőre, hogy elkezdjék a munkát. Melosz tizenhat éves húga is bátyja helyett őrizte a nyájat. A lány elámult, amikor a kimerültségtől tántorgó bátyját megpillantotta. Meglepődöttségében kiabálni kezdett, hogy kérdőre vonja.

– Nem történt semmi – Próbálta mosolyra bírni Melosz a húgát. – Hagytam egy megbízást a városban. Ezért nemsokára vissza kell mennem. Holnap megtartjuk az esküvődet! Minél előbb, annál jobb!

Erre Melosz húga elpirult.

– Ugye boldog vagy? Hoztam neked egy gyönyörű menyasszonyi ruhát. És most menj, tudasd a falubeliekkel, hogy holnap megtartjuk az esküvőt!

Melosz lassú léptekkel újra elindult, amikor pedig hazaért, felékesítette a házi szentélyt, elrendezte a székeket a lakodalomra, majd azonnal bezuhant az ágyába és rettenetes mély álomba merült.

Az éjszaka közepén ébredt fel. Felpattant, s már ment is a vőlegény házába. Megkérte a húga jövendőbelijét, hogy a lakodalmat holnap tartsák. A vőlegény alaposan elcsodálkozott, azt válaszolta, hogy ez bizony nem megy, várjanak még szüretig, mert nincsenek felkészülve. Melosz csak erősködött, hogy nem tudnak várni, esküdjenek meg holnap. De a vőlegény is megmakacsolta magát. Nem tudtak dűlőre jutni. A vita hajnalig tartott, amikor is végre sikerült lecsillapítania a fiút, aki megadóan beleegyezett az esküvőbe. Délben megtartották a lakodalmat. Mire a fiatalok letették az esküt az istenek előtt, sötét felhők borították be az eget, hamarosan csöpörögni kezdett az eső, nem sokkal ezután pedig már úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. A lakodalmi vendégsereg ezt baljóslatú előjelnek vélte, de mégsem törődött vele, továbbra is tűrte a nagy meleget a kis házban, vidám éneklésbe fogtak, s hozzá tapsolni kezdtek. A lakoma az éjszaka beköszöntével egyre elbűvölőbb lett, s már senkit sem zavart a kinn zuhogó eső. Melosz is tele volt örömmel, s egy időre még a királlyal kötött egyezségről is megfeledkezett. Azt kívánta, bárcsak egész életében itt maradhatna, s együtt élhetne ezekkel a jó emberekkel, most azonban teste nem az övé volt, nem rendelkezhetett vele. „Azonnal indulni kell”, suttogta magában. Mégis arra gondolt, maradt annyi ideje, hogy másnap estig a tíz mérföldnyi utat meg tudja tenni. Addig aludhat még egy szemhunyásnyit, aztán már indul is. Akkorra talán az eső is alábbhagy. Ott akart maradni a házban, ameddig csak lehet! Még egy olyan férfinak is, mint Melosz, lehet olykor efféle kötődése. Késő este, nagy megrökönyödésre az örömtől megittasult menyasszonyhoz lépett:

– Gratulálok! Nagyon elfáradtam, ezért szeretnék lepihenni. Ha felkeltem, máris indulok vissza a városba. Fontos dolgom van ott. Most már van egy remek férjurad, akkor sem leszel magányos, ha én nem vagyok itt. A bátyád legjobban az emberekben való kétkedést és a hazugságot gyűlöli. Ezt te is tudod. Ezért ne legyen a férjed és közötted soha semmilyen titkolózás. Bátyád meglehet jóravaló ember, legyél hát büszke rá. Csak ennyit akartam mondani.

A menyasszony álmodozó tekintettel bólintott. Ezután Melosz megveregette az újdonsült férj hátát.

– Mi sem voltunk ám felkészülve. A házunkban nincs más kincs, mint a húgom és a juhaim. Legyen minden a tiéd. Csak annyi még, légy büszke rá, hogy Melosz öccse lettél.

A vőlegény szégyenlősen tördelte kezét. Melosz felnevetett, majd a többi falubélitől is elbúcsúzott, s otthagyva a násznépet behúzódott a karámba, s úgy elaludt, mint akit agyonütöttek.

Másnap hajnalban ébredt. Melosz felpattant. Ó, az egekre, csak nem aludt el? Nem, mégsem, ha most rögtön indul, akkor még bőven odaérhet a kiszabott időre. Mindenképpen meg kell mutatnia a királynak, hogy lehet bízni az emberekben. Majd nevetve fog felsétálni a vesztőhelyre!

Melosz kényelmesen öltözködni kezdett. Az eső már csak kicsit szemerkélt. Elkészült. Ekkor széles kézmozdulatokkal szélsebesen futni kezdett az esőben, akár a kilőtt nyíl.

Ma megölnek. Futok, hogy megölhessenek. Futok, hogy a barátom életét megmentsem. Futok, hogy szétzúzzam a király agyafúrt ármánykodását. Futnom kell! Hogy megöljenek. A becsületed fiatal korban is meg kell óvnod! Édes hazám, isten veled!

Így gyötrődött az ifjú Melosz. Többször is majdnem megtorpant. De futás közben hangosan szidta magát. Elhagyta a falut, átvágott a szántóföldeken, majd a szomszéd faluba érkezett az erdő túloldalán. Magasan járt a nap, már az eső is elállt, az idő pedig melegre fordult. Melosz öklével letörölte homlokáról a verítéket és arra gondolt, hogy minden rendben lesz, ha már idáig eljutott és már nem bánta, hogy ott kellett hagynia a szülőföldjét. A húgomék biztosan szép párként élnek majd. Aggodalomra semmi ok! Csak azzal kell törődnie, hogy egyenest a királyi palotába jusson. Még olyan nagyon sietnie sem muszáj. Visszanyerte szokásos nyugalmát, s szép hangon, kedves dalocskájába kezdett. Így bandukolt először két mérföldet, majd hármat, mikor az út feléhez érkezett, – s ekkor milyen váratlan balszerencse – , Melosz lába hirtelen megtorpant. Egy folyó keresztezte útját. Az előző napi nagy esőtől kiöntött a forrás, s irdatlan, sáros víztömeggé gyűlt össze, eközben egy csapásra lerombolta a hidat, s a visszahangozva alázúduló áradat nekilökődött a hídtartó oszlopoknak, majd recsegve-ropogva visszapattant. Melosz földbe gyökerezett lábbal nézte. Körbetekintett, és teli torokból üvölteni kezdett, de az összes hajót és csónakot elrabolták a hullámok, ráadásul a révésznek se volt sehol semmi nyoma. A feldagadt folyó olyan lett, akár a tenger. Melosz ott guggolt a parton, szemében férfikönnyek, kezét az ég felé, Zeuszhoz emelte, s így fohászkodott.

– Ó, csillapodj háborgó áradat! Időm percről percre fogy. A nap már delelőre jár. Ha az ár nem szűnik és nem érek még időben a palotába, jó barátom miattam fog meghalni!

A sáros folyó, őrjöngő táncot ropott, csak zúgott hevesen, mintha csak Meloszt gúnyolná. Itták egymást a hatalmas hullámok, tekeregtek, hánykolódtak, s tűntek el egymás után. Erre Melosz is készülni kezdett. Át kell úsznia, nincs más megoldás! Ó, istenek, lássátok ti is! Megmutatom nektek, hogyan győzöm le az ádáz folyót, a mocskos áradatot a szeretet és az igazság rettentő erejével! Melosz nagy csobbanással a habokba vetette magát, s birokra kelt a tomboló, zabolátlan hullámokkal, amelyek, akár száz óriáskígyó, egyszerre csaptak le rá. Minden erejét karjába gyűjtve hasította szét maga előtt a dübörgő, hánykolódó hullámokat. E dühöngő, eszeveszett küzdelem láttán vajon megesik-e rajta, az oroszlán gyermekén, az istenek kegyelme? Mire nagy nehezen meg tudott kapaszkodni egy túlparti fatönkben. „Köszönöm!” Melosz megrázta magát, akár egy paripa, s már loholt is előre. Egy percet sem vesztegethetett. A napsugarak már nyugat felé hajlottak. Lélegzetét kapkodva törtetett fel a hegygerincen, de amint felért, egyszerre csak egy csapat útonálló termett előtte.

– Megállj!

– Mit akartok? Napnyugta előtt a király palotájában kell lennem. Eresszetek!

– Még mit nem! Amid csak van, hagyd itt, aztán mehetsz!

– Egyebem sincs, csak az életem. Még azt is a királynak fogom adni!

– Azt most nekünk adod!

– Akkor ti a király parancsára tartóztattok fel, ugye?

A banditák egy szót se szóltak, csak a magasba emelték furkósbotjaikat. Melosz hirtelen lehajlolt, s mint egy sólyom, nekiugrott az egyik közeli tolvajnak, és elragadta tőle a furkósbotot.

– Sajnálom, de az igazság miatt! – kiáltotta, s egy suhintással hármat is leterített közülük, s az útonállók sorában teremtett résen keresztül, a hágón át futásnak eredt. Egyhuzamban leért a völgy aljára, de bizony mérhetetlenül fáradt volt, a délutáni nap is szörnyen tűzött. Nemegyszer megszédült, de megemberelte magát, s tett még néhány bizonytalan lépést, utána térde rogyott.

Képtelen volt talpra állni. Tekintetét az égre emelte és keservesen sírni kezdett. „Uram isten, átúsztam a folyót, legyűrtem a banditákat, s úgy futottam, mint egy megszállott. Idáig jutottam, most már nem fáradhatok ki szégyenszemre! Hiszen akkor kivégzik szeretett barátomat csak azért, mert hitt bennem. Ritka hűtlen barát az ilyen, pont olyan alak, amilyenre a király számít!” Így szidalmazta magát, de egész teste sajgott, már egy lépést sem tudott megtenni. Nagy nehezen az útszéli gyepre vetette magát. Ha a test fárad, a szellem is megadja magát. Most már nem számít – hőshöz méltatlan gondolatok vertek tanyát a szívében.

„Eddig tartott a küzdelmem. Egy pillanatra sem akartam megszegni az ígéretemet. Az istenek a tanúim, mindent megtettem. Már megmoccanni sem tudok, eddig bírtam a futást. Nem vagyok hitszegő. Ha képes lennék rá, kezemmel felszaggatnám mellkasom, s megmutatnám vérvörös szívemet. Akkor láthatnák, hogy csak a szeretet és igazság miatt dobog. De ebben a lényeges időben kifogytam minden erőmből. Én aztán szerencsétlen férfi vagyok! Biztos vagyok benne, hogy mindenki kinevet! A családom is nevetség tárgya lesz. Becsaptam a barátomat. Félúton összeesni ugyanannyi, mintha semmit sem tettem volna. Ó, jaj, most már teljesen mindegy! Ki tudja, talán ezt a sorsot mérték rám. Bocsáss meg, Szelinunciusz! Mindig bíztál bennem. Én sem csaptalak be. Igazi jó barátok voltunk. A gyanakvás fekete fellege egyikünk szívére sem vetült. Még most is csak vársz rám ártatlanul. Ó, jaj, biztosan vársz engem! Köszönöm, Szelinunciusz! Mélyen hittél bennem. Maga a gondolat is elviselhetetlen! Hiszen a barátok közti bizalom kincsére lehetünk a legbüszkébbek a világon! Szelinunciusz, én futottam. Nem akartalak elárulni! Higgy nekem! Siettem, ahogy csak idáig bírtam. Átverekedtem magam a sáros vízfolyamon. Áttörtem a banditák gyűrűjén, s egy szuszra lerohantam a hegyoldalon. Mindezt én akartam. De ennél többet ne kívánj tőlem! Hagyjál békén! Most már mindegy. Vesztettem. Mocskos alak vagyok! Nevess ki!. A király azt súgta, késlekedjem, s akkor kezesemet megöli, nekem pedig megkegyelmez. Gyűlöltem a király aljasságát! De most minden úgy van, ahogy megmondta. Késni fogok. Ő meg egymagában fog kinevetni, s szabadon ereszt, mintha mi sem történt volna. Ha ez történik, az rosszabb lesz, mint a halál. Áruló leszek örökké. Földünk legszégyenletesebb fajzata! Szelinunciusz. én is meghalok. Hadd haljak meg veled együtt! Az biztos, hogy te hiszel bennem! Vagy ez csak önbecsapás volna? Ó, jaj, talán erényként túlélhetjük? Van egy házam a faluban. Juhaim is vannak. A húgom és a férje biztosan nem fognak elüldözni a faluból. Ha belegondolok, igazság, bizalom, szeretet, mind jelentéktelen ostobaság! Ölj embert, hogy élhess magadnak! Hát nem ez volt az emberek világának törvénye? Akárhogy is, mindez oly képtelenség! Gyalázatos áruló vagyok!. Mindenesetre saját magadnak kell megcsinálni! Nincs más megoldás.” Végtagjait kinyújtva elterült a földön és azon nyomban álomba merült.

Hirtelen vízcsobogás hangja ütötte meg fülét. Fejét felemelte, lélegzetét visszatartva hallgatózni kezdett. Úgy tűnt, a víz közvetlenül a lába előtt folyik. Feltápászkodott, s azt látta, hogy egy sziklarepedésből halk csobogással forrásvíz tör fel. Mintha csak vonzaná, Melosz odahajolt a forráshoz. Két tenyerét egymás mellé helyezte és abból kortyolta a vizet. Egy nagyot sóhajtott, mint aki mély álomból riad fel. Már tudott járni! Gyerünk! Fáradtságát kipihente, ami halvány reményre adott okot. Reményre, hogy eleget tud tenni a kötelességének. Hogy majd végez magával, így a becsülete nem szenved csorbát. A hanyatló nap vörös fényében lángoltak a fákon a levelek, az ágak. Még van idő napnyugtáig. „Valaki rám vár. Kétségek nélkül, nyugodtan vár engem. Hisz bennem. Életem titka most egy cseppet sem számít. Hogy majd a halálommal kérek bocsánatot! Meg kell jutalmaznom a bizalmát. Most csak ez számít. Fuss hát! Melosz!”

„Megbízik bennem. Korábban csak álom volt az ördög susmorgása. Rossz álom. Felejtsd el. Amikor az öt lényeges szervünk elfárad, rosszakat szoktunk álmodni. Melosz, ne szégyenkezz! Végül is te igazi hős vagy! Hiszen talpra álltál, s újra tudsz futni! Köszönöm! Mint az igazság szolgálja halhatok meg. Ó, jaj, a nap mindjárt lebukik. Kérlek várj, Zeusz! Születésem óta becsületes férfi vagyok. Hagyd, hogy úgy is haljak meg.!”

Útjából félrelökte a járókelőket, úgy futott, mint valami fekete szélvész. Keresztülrohant meglepett, földeken lakomázó emberek között, félrerúgta az útjába tévedt kutyákat, szinte átrepült a patakok felett, tízszer gyorsabban, mint ahogy a nap lenyugodott. Ahogy elrobogott egy csapat utazó mellett, különös beszéd ütötte meg a fülét.

– Azt a férfit mostanra már keresztre feszítették.

„Ó, jaj, az a férfi, miatta futok én most annyira! Nem hagyhatom, hogy meghaljon! Siess, Melosz! Nehogy elkéss! Itt az ideje, hogy megtudja mindenki a szeretet és igazság erejét! Ne törődj azzal, hogy süvít a szél!”

Melosz mostanra már szinte teljesen meztelen volt. Levegőt is alig kapott, több alkalommal is vért köpött. Már látszik! A messzi távolban feltűntek Siracusa tornyai. A tornyok csillogtak-villogtak a lemenő nap sugaraiban.

– Ó, jaj, Melosz úr! – jajveszékelt egy hang a szélzúgásban.

– Ki vagy? – kérdezte Melosz futás közben.

– Filosztratosz vagyok, uram. Barátja, Szelinunciusz tanítványa – üvöltötte a fiatal kőfaragó, miközben futva Melosz nyomába szegődött. – Késő már, uram. Minden hiába! Ne fusson tovább, most már nem segíthet rajta!

– Még nem. A nap még nem bukott alá.

– Éppen most feszítik meg. Jaj, elkésett! Sajnálom, ha csak egy kicsit korábban jött volna!

– Nem. A nap még nem bukott alá. – Melosz, mellét feszítő érzések közepette egyre csak a lebukó vörös napkorongra bámult. Csak futott, mást nem tehetett.

– Kérem, álljon meg, hagyja abba a futást! Most uram élete forog kockán. Szelinunciusz mindvégig hitt a barátjában. Még akkor is, amikor a vesztőhelyre vitték. Még amikor királyunk gúnyolódott vele, akkor is csak annyit válaszolt, jön Melosz, és úgy tűnt, mindvégig élt benne ez az erős hit.

– Épp ezért futok. Futok, mert hisz bennem. Nem számít, odaérek-e, vagy sem. Még az emberélet sem számít!. Én most valami elképesztően hatalmas ügy miatt futok. Kövess, Filosztratosz!

– Elment az esze? Hát akkor fusson csak. Ki tudja, talán még odaér. Fusson hát!

Még csak mondani sem kellett. Még a nap nem bukott alá. Maradék erejét összeszedve Melosz folytatta a futást. Feje üres volt. Nem gondolt semmire. Csak valami érthetetlen, hatalmas erő ragadta magával, úgy futott. A nap lassan lesüllyedt az imbolygó láthatár mögé, s mielőtt az utolsó fénycsóva eltűnt volna, Melosz, mint a forgószél, szinte beröpült a vesztőhelyre. Időben odaért.

– Várjatok… Nem ölhetitek meg azt az embert. Itt vagyok, itt van Melosz, visszajött. Visszajött, ahogy megígérte. – Nagy hangon akart a tömegre rivallni, de torka felmondta a szolgálatot, csak tompa hörgés, alig hallható hang hagyta el ajakát, így a megérkezéséből semmit nem vett észre a sokadalom. Az oszlop, amelyet azért állítottak, hogy azon keresztre feszítsék a megkötözött Szelinunciuszt már biztosan állt, őt pedig akkor emelték lassan fel a keresztfára. Ahogy ezt Melosz meglátta, minden bátorságát összeszedte, szétválasztotta maga előtt a tömeget, éppen úgy, mint akkor ott a sártól duzzadó folyónál.

– Hóhér, én vagyok az! Én vagyok, akit meg kell ölni! Én vagyok Melosz. Itt vagyok, én hagytam kezesül őt magam helyett! – miközben rekedt hangon, tiszta erejéből ezt üvöltötte, a kereszt talapzatához kúszott, felkapaszkodott az oszlopon, majd beleharapdosott barátja lábába. A tömeg felhördült:

– Éljen! Kegyelmet! – üvöltötte egyszerre a tömeg. Szelinunciusz köteleit leoldották.

– Szelinunciusz – szólt Melosz könnyes szemmel. – Üss meg! Pofozz fel teljes erődből! Egy alkalommal útközben rosszat álmodtam. Ha nem ütsz meg, nincs jogom arra, hogy keblemre öleljelek. Pofozz meg!

Szelinunciusz, mint aki érti a dolgot, bólintott egyet, s olyat ütött Melosz jobb orcájára, hogy belezendült az egész tér. Azután mosolyra húzta a száját.

– Melosz, pofozz meg! Ugyanúgy, ahogy én téged. Az elmúlt három nap alatt csak egyszer kétkedtem benned. Életemben először. Ha nem pofozol meg, akkor nem ölelhetlek a keblemre.

Melosz nagyot üvöltött, miközben egy hatalmas pofont kevert le Szelinunciusznak.

– Köszönöm, barátom – szólaltak meg egyszerre, aztán megölelték egymást, miközben örömkönnyekre fakadtak.

A tömegben innen is, onnan is szipogás hallatszott. A zsarnok Dionisz pedig a tömeg mögül meredt a két férfira, majd nyugodtan közeledett feléjük, végül elvörösödve így szólt:

– Kívánságotok teljesült. Megnyertétek a szívemet. A bizalom soha nem lehet üres ábránd. Kérlek benneteket, hallgassátok meg kérésem: fogadjatok társul magatok közé.

Ekkor a tömeg üdvrivalgásban tört ki.

– Éljen a király! Éljen ezer évig!

Ekkor egy leány skarlátvörös köpönyeget nyújtott Melosz felé. Melosz zavarba jött, nem értette a dolgot, mire barátja finoman kioktatta:

– Melosz, te anyaszült meztelen vagy, érted?!? Vedd fel gyorsan azt a köpenyt! Ez a bájos leányka nem bírja már nézni, ahogy itt pucéran mutogatod magad.

Erre a hős lángvörös lett.

(Egy régi legenda, továbbá Schiller nyomán)

Japánból fordította: Vihar Judit

Dazai Oszamu (1909-1948) korának egyik legígéretesebb írója, Akutagava Rjúnoszuke írói tevékenységének folytatója. Gazdag földbirtokos családból származott, mégis a nincstelenek, az elnyomottak szószólója lett. Rövid írói pályafutása során, melyet több, végül sikeres öngyilkossági kísérlettel szakított meg, többféle stílusirányzatot követett. Leghíresebb művei: Sajó (1947) (Hanyatló nap), Bijon no cuma (1947) (Villon felesége), Ningen sikkaku (1948) (Többé nem ember). Itt közölt elbeszélésének címe: Hasire Meroszu (1940), melynek érdekessége, hogy szülővárosában, Kanagiban (ma: Gosogavara) egy helyiérdekű vasútat Hasire Meroszunak neveztek el az elbeszélése után.