Voltjelen

szeptember 28th, 2026 |

Székely András Bertalan: Etnikai tisztogatás után mediterrán gyászfeldolgozás (Isztria, Fiume és Dalmácia olaszainak sorsa a XX. században)

Anyai ősapám, Francesco Anesini dél-tiroli olasz
születésű magyar szabadságharcos emlékére

Ez év nyarán az adriai Rimini tengerparti sétányán több tucat különös emléktáblára lettem figyelmes, amelyek első darabja ez volt:

A felirat magyarra fordítva így hangzik:

„Ez a szikla olyan, mint egy kőkönyvtár.
Ezek a kőtömbök olyanok, mint a könyvek.
Rimini önkormányzata pluralista nyelvi területet szentel Isztria, Fiume és Dalmácia száműzötteinek, valamint a határkonfliktusok és a Felső-Adria közelmúltbeli mészárlásai áldozatainak. A nacionalizmus és az ideológiai konfliktusok által egykor megrázott sokszínű népek visszatértek Európa szívébe, a kultúrák mozaikjába.

Emléknap – 2004. március 30-i 92. számú törvény.

Rimini önkormányzata, 2014. február 10.”

1984-től, amikor elkezdtem a szlovéniai magyarok és a magyarországi szlovének viszonyaival foglalkozni, érintőlegesen találkoztam az olaszországi szlovének és a szlovén tengermelléki olaszok helyzetével. Láttam isztriai, fiumei és dalmáciai olasz nyomokat és intézményeket, sőt a magyar–szlovén közös nemzetiségkutatás kapcsán megmutatták ljubljanai kollégáink a trieszti szlovén kutatóintézetet, szlovén médiumok szerkesztőségeit is. Örömmel konstatáltam, mint pozitív példát, hogy lám, így is lehet közösségi jogokat biztosítani. Ám sohasem volt alkalmam és indíttatásom a kérdéskör történeti háttere, a mögöttes alaposabb tanulmányozására. Akkor a kisebbségi megmaradás ilyetén lehetőségeit két a határon túli nemzetrészek sorsát szívén viselő anyanemzet gondoskodásának tudtam be, ami összehasonlításban Kádár Magyarországával nemigen volt elmondható.

Most viszont Rimini mólóján szembe jött velem mintegy harminc olasz, horvát és szlovén író neve, ami mögött nemzetiségi sorsokat sejtettem. Utána nézve a táblák indítékainak, Közép- és Délkelet-Európa, sőt Kisázsia múlt századi közösségi megpróbáltatásaival rokon történések tárultak fel. Ezeket kísérlem meg a következőkben dióhéjban, azok számunkra is fontos tanulságaival összefoglalni.

Egy nagy nemzet kisebbségi részeinek kálváriája

A szóban forgó területek a korábbi évszázadokban az egykori Velencei Köztársasághoz, az Árpádok uralkodása alatt és után részint a Magyar Királysághoz, másrészt a Habsburg birodalomhoz, Horvátország–Szlavóniához, majd az Osztrák–Magyar Monarchiához tartoztak. Fiumét és környékét Mária Terézia tengeri kijárat biztosítására ún. corpus separatumként a Magyar Koronához csatolta. Így – kisebb megszakításokkal – közel másfél évszázadig (1779 és 1918 között), mint csatolt rész betagozódott hazánk közigazgatásába. Élén a király által kinevezett kormányzó állt. A kiegyezést követően a kormányzó munkáját Budapesten egy külön tárca nélküli miniszter, a horvát-szlavón-dalmát tárca nélküli miniszter (köznyelvben gyakran csak Fiume-miniszter) segítette, aki a kormányüléseken képviselte a tengerparti város érdekeit.

A viszonylag konszolidált nemzetiségi együttélés megvalósult, de a hamu alatt önállósodási törekvések is elkezdtek parázslani. Az első világháború után, Ausztria–Magyarország szétdarabolása következtében Olaszország megszerezte Isztriát, valamint Dalmácia egyes részeit (például Zárát), majd 1924-ben Fiumét is annektálta. A dalmát tengerpart többi szakaszát az újonnan alakult Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (később a neve Jugoszláviára változott) vette birtokba.

Olaszország fasiszta rendszere a második világégés során a vesztes oldalra került, így a győztes szövetséges hatalmak jóváhagyták a területi veszteségeket. Az 1947-es párizsi békeszerződés alapján Isztria, Fiume (ma Rijeka) és a dalmát partvidék nagy része a Josip Broz Tito vezette Jugoszláviához került. E területek ma Horvátország és Szlovénia részét képezik.

Az olasz fennhatóság megszűnése után hatalmas demográfiai változás történt, amelyet isztriai-dalmát exodusként jellemezhetünk. Becslések szerint 230.000 és 350.000 közötti olaszajkú lakosság menekült el vagy hagyta el szülőföldjét az új jugoszláv rendszer elől. Mindez egyáltalán nem békés körülmények között történt, olasz kifejezéssel foibe-nek nevezik azt a mészárlást, amelyet a néprészük ellen elkövettek. Ez olasz katonák és civilek fizikai tönkretételét, megsemmisítését jelentette, akik Venezia Giuliából / Júliából, a Quarnaro / Kvarnerből és Dalmáciából származtak, s a második világháború alatt és közvetlenül utána a jugoszláv partizánok és az OZNA[1] követett el ellenük. Tágabb értelemben a „foibe” és az „infoibare” neologizmus olyan gyilkosságok szinonimájává vált, amelyeket a valóságban többnyire különböző módokon követtek el: az áldozatok többsége a jugoszláv hadifogolytáborokban vagy az oda történő deportálás során halt meg. A Venezia Giuliában, a Quarnaro régióban és Dalmáciában elesettek száma 3000 és 5000 között van.

A foibe mészárlást a júliai-dalmát exodus követte, vagyis az olasz etnikumú és nyelvű állampolgárok többségének kényszerű kivándorlását Velence Giuliából, Quarnaróból és Dalmáciából. E vidékeket először a náci Németország, majd Tito marsall Népi Felszabadító Hadserege foglalt el, és amelyeket később az 1947-es párizsi békeszerződések révén Jugoszlávia annektált. A kivándorlás oka egyrészt a totalitárius rezsim által gyakorolt elnyomás volt, amely megakadályozta a nemzeti identitás szabad kifejezését. Másrészt a térség nemzeti és társadalmi hegemóniájában bekövetkezett változások elutasítása, végül pedig Olaszország közelsége volt. E közelség objektív vonzerőt jelentett az üldözött és megfélemlített lakosság számára, annak ellenére, hogy az olasz kormány igyekezett megállítani, vagy legalábbis megfékezni a kivándorlást. Korábbi becslések szerint a júliai, quarnarói és dalmát népcsoport lélekszáma, akik 1941 és 1956 között emigráltak szülőföldjükről, 250.000 és 350.000 fő között volt. A 2020-ban közzétett újabb becslések szerint körülbelül 300.000 ember emigrált, közöttük hozzávetőleg 45.000 szlovénnal és horváttal, akik nem voltak hajlandók elfogadni az új diktatórikus rezsimet.

Tekintsük át ezek után az ún. trieszti krízist. A válság egy súlyos hidegháborús határvita volt 1945 és 1954 között Olaszország és a szocialista Jugoszlávia között Trieszt városáért és a környező Isztria területeiért. A konfliktust a szövetséges hatalmak végül a terület felosztásával oldották meg. A második világháború legvégén Tito jugoszláv partizánjai negyven napra megszállták Triesztet. Végül a brit és amerikai csapatok nyomására kénytelenek voltak kivonulni a városból. Az 1947-es párizsi békeszerződés a vitatott régióból egy semleges, független államalakulatot hozott létre Trieszti Szabad Terület néven, amelyet két zónára osztottak:

az „A” zónára, amely magát Trieszt városát és a környező északi sávot foglalta magába. Ezt brit és amerikai katonai igazgatás alatt tartották.
a „B” zónára, vagyis az Isztriai-félsziget északnyugati részére. Ezt a jugoszláv hadsereg ellenőrizte.

1953-ban katonai konfrontációra került sor. Amikor a nyugati szövetségesek bejelentették, hogy az „A” zónát átadják Olaszországnak, Tito mozgósította a jugoszláv hadsereget. A határokon lövöldözések és tüntetések törtek ki, a háború veszélye közvetlenné vált. Az 1954-es londoni memorandum értelmében a válságot végül diplomáciai úton rendezték. A felek megegyeztek a Szabad Terület végleges felszámolásáról és felosztásáról: az „A” zóna (Trieszt városa) hivatalosan is Olaszországé lett, a „B” zóna véglegesen Jugoszláviához került (ma Szlovénia és Horvátország része). Bár a gyakorlatban az 1954-es állapot maradt érvényben, a két ország jogilag csak az 1975. évi osimói egyezményben ismerte el kölcsönösen a kialakult államhatárokat.

Térjünk át a menekültek sorsára és a befogadás valóságára. A jugoszláv hatóságok vagyonelkobzási és államosítási törvényei miatt a menekültek szinte semmit sem hozhattak magukkal. Ingatlanaikat, bútoraikat és földjeiket hátrahagyva, egyetlen bőrönddel indultak el. Olaszország-szerte körülbelül 109 gyűjtőtábort alakítottak ki számukra. Gyakran egykori katonai laktanyákban, elhagyott börtönökben vagy koncentrációs táborok helyszínein (például a Fossoli táborban) szállásolták el őket. A családokat csak lepedőkkel vagy deszkákkal választották el egymástól, siralmas higiéniai körülmények között.

A menekültek komoly politikai ellenszélbe kerültek. Az Olasz Kommunista Párt (PCI) és szimpatizánsai „fasisztáknak” bélyegezték a menekülőket, amiért elhagyták Tito szocialista államát. A háború utáni, romokban heverő Olaszországban a helyi lakosság sok helyen teherként, a szűkös munkahelyekért és lakásokért versengő vetélytársként tekintett a nincstelen érkezőkre. A társadalmi kirekesztést jól illusztrálja, hogy 1947 februárjában, amikor a menekülteket szállító vonat – az ún. „szégyen vonata” – befutott Bolognába, a helyi baloldali vasutasok és tüntetők megdobálták a szerelvényt, kiöntötték a csecsemőknek szánt tejet, és megakadályozták, hogy a Vöröskereszt élelmet adjon nekik. A táborok kilátástalansága és a diszkrimináció miatt a menekültek jelentős része – közel 100.000 ember – végül örökre elhagyta Európát. Főként Ausztráliába, Argentínába, Kanadába és az Egyesült Államokba emigráltak.

Fontos kissé részletezni a menekültek vagyonának kárpótlási vitáit. A menekültek (esuli) által hátrahagyott hatalmas vagyon (házak, földek, gyárak) kárpótlása egy rendkívül bonyolult diplomáciai és pénzügyi játszma részévé vált. A párizsi békeszerződés (1947) kimondta, hogy Jugoszlávia elkobozhatja az elcsatolt területeken lévő olasz magánvagyont. Ennek értékét azonban be kellett számítani abba a háborús jóvátételbe (125 millió dollár), amellyel Olaszország tartozott Jugoszláviának a második világháborús pusztításokért. Ugyanakkor a körbe tartozás csapdahelyzete állt fenn. A gyakorlatban a jugoszláv állam nem fizetett a menekülteknek. Olaszországnak kellett volna kárpótolnia saját állampolgárait a Jugoszláviának elengedett jóvátétel fejében. Róma azonban a háború utáni gazdasági válság miatt csak elenyésző, töredékösszegeket fizetett ki a károsultaknak, ami évtizedes felháborodást szült.

A határok véglegesítése után a felek megállapodtak, hogy Jugoszlávia 110 millió dollárt fizet Olaszországnak a volt „B” zónában (észak-isztriai területek) hagyott javakért. Jugoszlávia ebből mindössze két részletet (kb. 17 millió dollárt) fizetett ki az állam 1991-es széteséséig. Jugoszlávia utódállamai felosztották a tartozást (Szlovénia 60%, Horvátország 40%). A 2000-es évekre mindkét ország külön bankszámlákra utalta a rá eső dollármilliókat egy luxemburgi bankba. Olaszország azonban sokáig nem volt hajlandó felvenni a pénzt, mert a menekültek szervezetei nem készpénzt, hanem a konkrét ingatlanok természetbeni visszaszolgáltatását követelték.

Az 1975. november 10-én az olaszországi Osimo városában aláírt egyezmény a hidegháborús európai diplomácia egyik legfontosabb dokumentuma volt. Ez a szerződés jogi szempontból is véglegesen lezárta a második világháború óta húzódó olasz–jugoszláv határvitát.

A szerződés legfontosabb pontjai:

A határok véglegesítése: A felek hivatalosan elismerték, hogy az 1954-es londoni memorandumban meghúzott ideiglenes demarkációs vonal a végleges államhatár. Ezzel Olaszország jogilag is lemondott a volt „B” zónáról (Észak-Isztria), Jugoszlávia pedig Trieszt városáról („A” zóna).
A kisebbségek védelme: A szerződés külön melléklete (Globális Statútum) garantálta a Triesztben maradt szlovén kisebbség, valamint az Isztriában maradt olasz kisebbség jogait (nyelvhasználat, iskolák, kulturális autonómia).
Gazdasági együttműködés: Megállapodtak egy közös olasz–jugoszláv szabadkereskedelmi és ipari zóna létrehozásáról Trieszt környékén, valamint közös infrastrukturális fejlesztésekről (utak, kikötők koordinációja).
Állampolgárság és vagyon: Szabályozták a határ menti lakosok szabad mozgását (kishatárforgalom) és a nemzetiségük miatti opciós jogokat. Az ingatlanok kárpótlásának kérdését azonban részben nyitva hagyták, amit a későbbi, 1983-as Római Szerződés próbált pontos összegekkel lezárni.

Miért volt ez történelmi jelentőségű? Olaszországban az egyezményt hatalmas belpolitikai felháborodás kísérte. A jobboldal és a menekültek szervezetei „árulásnak” tartották, hogy Róma végleg lemondott a történelmi olasz területekről. Nemzetközi szinten viszont az egyezmény a helsinki záróokmánnyal (1975) egy időben a térségi enyhülés (détente) mintapéldája lett, amely stabilitást hozott az adriai régióba. Jugoszlávia szétesése (1991) után Szlovénia és Horvátország, mint utódállamok hivatalosan is elismerték az osimói határokat.

Témánk szempontjából, az sem közömbös, mi történt a korabeli Jugoszláviában helyben maradt olaszokkal? Becslések szerint mindössze 30.000 – 40.000 olasz döntött úgy, hogy a szülőföldjén marad, és elfogadja a jugoszláv állampolgárságot. Őket a hivatalos jugoszláv terminológia „olasz nemzetiségnek” (italijanska narodnost) nevezte.

A kezdetekben bizalmatlanság és elnyomás vette körül az oda tartozókat. Az 1940-es évek végén és az 1950-es években a jugoszláv titkosszolgálat (UDBA) szigorú megfigyelés alatt tartotta őket. Potenciális „ötödik hadoszlopként” (olasz kémekként) tekintettek rájuk. A vagyonukat (üzleteket, kisbirtokokat) ugyanúgy kollektivizálták és államosították, mint a menekültekét.

Kulturális elszigeteltséget és asszimilációt kellett elszenvedniük. Bár papíron léteztek olasz nyelvű iskolák és kulturális egyesületek (például az Olasz Unió / Unione Italiana), a tanterveket szigorú kommunista propaganda uralta. Az olasz elit (tanárok, papok, értelmiségiek) többsége elmenekült, így a helyben maradt közösség szellemileg elszegényedett, és megkezdődött a gyors ütemű elszlávosodás.

Különösen drámai volt annak a mintegy 2000-3000 olasz kommunista munkásnak a sorsa, akik ideológiai meggyőződésből önként költöztek Olaszországból (pl. Monfalcone hajógyáraiból az ún. „monfalconesik”) Jugoszláviába (Fiumébe), hogy segítsék a szocializmus építését. Amikor 1948-ban Sztálin és Tito összeveszett, ezek az olaszok két tűz közé szorultak. Sztálinistának bélyegezték őket, és sokukat a hírhedt Goli Otok-i börtönszigetre (kényszermunkatáborba) zárták, ahol brutális kínzásokat szenvedtek el.

Ahogy Tito rendszere nyitottabbá vált Nyugat felé, az 1960-as évektől a helyi olaszok helyzete is javult. Isztria és Fiume térségében engedélyezték a kétnyelvűséget, és a jugoszláv turizmus fellendülésével a helyi olaszok fontos közvetítő szerepet kaptak az adriai idegenforgalomban.

Röviden tekintsük át ezután a kétnyelvűségi jogok érvényesülését a szlovén és horvát Isztriában. Bár Isztria ma két különböző ország (Horvátország és Szlovénia) között van felosztva, a régió erős regionális identitása és multikulturális hagyományai miatt az olasz nyelv védelme mindkét államban magas szintű, bár a gyakorlati megvalósításban vannak különbségek.

Szlovéniában – a volt „A” zóna déli részén – az olasz nyelv alkotmányosan elismert nemzeti kisebbségi nyelv a tengerparti régió négy községében (a magyar járásokhoz hasonló városkörnyéken): Ezek: Koper/Capodistria, Izola/Isola, Piran/Pirano és Ankaran/Ancarano. Itt hivatalos a kétnyelvűség, vagyis minden állami és önkormányzati intézményben, bíróságon kötelező az olasz nyelv használata. Az ügyintézőknek kötelező beszélniük olaszul. A vizuális kétnyelvűség hasonlóképpen szembetűnő, tehát minden utcatábla, helységnévtábla, közúti jelzés és hivatalos felirat kétnyelvű. Az oktatás és média területén egyfelől teljesen önálló olasz tannyelvű óvodák, általános és középiskolák működnek. Másfelől a szlovén közszolgálati média külön olasz nyelvű rádió- és tévécsatornát (Radio Capodistria, TV Koper-Capodistria) tart fenn.

Horvátországban az olasz nyelv helyzete helyi (önkormányzati) szinten szabályozott a volt „B” zóna nagyobbik részén. Az Isztriai megye (zsupánság) saját statútumában rögzítette a kétnyelvűséget, de a jogok gyakorlása a helyi olasz lakosság arányától függ.

A hivatalos és vizuális nyelvhasználat úgy fest, hogy azokban a városokban és községekben, ahol jelentős olasz kisebbség él (pl. Rovinj/Rovigno, Poreč/Parenzo, Pula/Pola, Umag/Umago), a közigazgatás és a táblák teljesen kétnyelvűek. A belső, tisztán horvát többségű falvakban ez kevésbé jellemző. Az oktatás és kultúra terrénumában kiterjedt olasz iskolarendszer működik (pl. a rovinji olasz gimnázium nagy múltú intézmény). Fiumében (Rijeka), amely közigazgatásilag nem Isztria része, szintén létezik olasz líceum és olasz nyelvű színházi társulat.

A közutak kétnyelvűségéről nem egyszer polémiák zajlanak. Időről időre politikai vitát vált ki, hogy az állami autópálya-kezelő (HAC) nem mindenhol hajlandó kitenni az olasz helységneveket a gyorsforgalmi utakra, arra hivatkozva, hogy az állami utak nem tartoznak a helyi önkormányzatok kétnyelvűségi jogszabályai hatálya alá.

Dalmáciában az olasz nemzetiségű lakosság jogai a 19. század második felétől kezdve fokozatosan megszűntek, ahogy a korábban domináns városi olasz elit elvesztette politikai és nyelvi privilégiumait a többségi horvát (szláv) lakossággal szemben. Az 1860-as évektől kibontakozó horvát nemzeti mozgalmak egyre erősebben követelték a horvát nyelv kizárólagosságát. 1909-ben a bécsi kormányzat hatályon kívül helyezte az olasz nyelv hivatalos státuszát a tartományban, így a közigazgatásban és az oktatásban is háttérbe szorult. Az első világháború után Olaszországhoz csatolták Zárát (Zadar) és néhány szigetet, de a második világháborút követően a jugoszláv fennhatóság alá került térségből a dalmáciai olaszok túlnyomó többsége elmenekült (az úgynevezett isztriai–dalmát exodus), és közösségük jogi, valamint számbeli jelenléte minimálisra zsugorodott.

A független Horvátországban a dalmáciai olaszok alkotmányosan elismert nemzeti kisebbségként élnek, ám a gyakorlati jogérvényesítésük jelentősen elmarad az isztriai olaszokétól a rendkívül alacsony lélekszámuk miatt. A függetlenség óta a dalmáciai olaszok száma elenyésző. A teljes horvátországi lakosságnak mindössze 0,43%-a vallja magát olasznak, és ennek a töredéke él a történelmi Dalmácia területén (becslések szerint mindössze 500–2000 fő az egész régióban). Emiatt jogaik gyakorlása szinte kizárólag a kulturális és civil szférára korlátozódik.

A horvát alkotmány név szerint nevesíti a dalmáciai olaszokat az isztriaiakkal együtt. Az országos olasz kisebbségnek egy garantált képviselői helye van a horvát parlamentben (Sabor), amelyet közösen választanak meg. Miközben Isztria megyében az olasz nyelv hivatalos státuszt élvez, Dalmácia megyéiben (például Zára vagy Split környékén) az olaszok aránya nem éri el a törvényi küszöböt. Emiatt a közigazgatásban, a bíróságokon és a kétnyelvű utcatáblákon az olasz nyelv nem számít hivatalosnak Dalmáciában.

A Kisebbségi Jogi Alkotmánytörvény garantálja a kulturális identitás megőrzését. Dalmácia nagyobb városaiban (Split, Zadar) működnek olasz kulturális központok (Comunità degli Italiani), amelyek állami és anyaországi támogatással ápolják a nyelvet és a hagyományokat. Dalmáciában nincsenek önálló olasz tannyelvű általános vagy középiskolák (szemben Isztriával), de a kulturális egyesületek szervezésében lehetőség van olasz nyelvtanfolyamokra és identitásőrző foglalkozásokra.

A kőkönyvtár

A történeti háttér és a déli szláv államokban élő olasz kisebbség mai helyzete ismeretének fényében más szemmel pillanthatunk rá a Rimini mólóján megörökített írók tábláira. A nevek mögött húzódó életutaknak csupán érintőleges felvillantása mögül is kirajzolódik, hogy mindegyiküknek köze volt a kisebbségi sorshoz, vagy megélt élethelyzet vagy írásaik tematikája révén. Zömük szépíró, de vannak tudományos kutatók, tanárok és gyakorló politikusok is a névsorban. Többségük olasz, különböző hatalmak fennhatósága alatt, de volt közöttük horvát, szlovén, magyar, zsidó, német gyökerű. Sokan elszenvedték a fenn vázolt határváltoztatásokat, vérengzéseket, menekülést, kényszerkitelepítést, mások irredentaként küzdöttek a régió Olaszországhoz csatolásáért, de volt közöttük a diktatúrában, az eszmében korábban hitt, ám később meghasonlott, munkatáborba hurcolt, majd a szabadabb anyaországba emigrált is. Egyesek gondolkodását a polgári, konzervatív vonatkoztatási rendszer, a keresztény vagy óhitű vallás, többekét a baloldali ideák befolyásolták, de előfordult, hogy épp a saját népükhöz tartozó eszmetársaikkal kerültek összetűzésbe. Többnyire az anyaországukban laktak / laknak, de van közöttük a mai Horvátországban vagy Szlovéniában élő kisebbségi személyiség is. Közös bennük viszont a mediterrán táj, a népük szeretete s az indíttatás, hogy cselekvően vagy tollal tegyenek is a közösség sorsának jobbításáért, akár az életük árán is, továbbá nem kevesen közülük fontosnak érezte / érzi a térségben élő népek kulturális együttműködését.

Néhányuk könyve magyarra fordítva a könyvespolcomon és a hazai könyvtárakban fellelhető, de döntően a világháló segítségével jelzem az olvasónak, kiket is örökít meg a 150 ezer lakosú olasz tengerparti város sétánya, ahol csak a nevüket és egy, fontosnak ítélt művük címét tüntették fel.

Giovanni Arpino – Il fratello italiano

1927-ben az akkor olaszországi Pólában született olaszként.

Silvio Benco – La corsa del tempo

1874-ben Triesztben született olasz író, újságíró, irodalomkritikus. Részt vett a Monarchiától való elszakadást szorgalmazó olasz irredenta mozgalomban. Újságírói tevékenysége miatt 2 évre bebörtönözték Linzben. A baloldali és kulturális sajtóban dolgozott. Mussolini rendszere elől egy kisvárosba menekült.

Enzo Bettiza – Esilio

1927-ben Splitben (YU) született. A második világháborúban a család aktív szerepet vállalt az olasz invázió elleni harcban is. 1944-ben, az olasz polgárháború alatt a várost visszacsatolták Horvátországhoz az új Jugoszláviában. Sok olasz család kénytelen volt elhagyni a várost, köztük az önmagát száműzöttnek tartó Bettiza is. 1946-tól olasz állampolgár, 1976-94-ig az Olasz Liberális Párt színeiben EP képviselő. Számos olasz újság szerkesztője és könyv szerzője volt. Újságíróként a kelet-európai politikának, különösen Délkelet-Európának és a jugoszláv térségnek szentelte figyelmét. A táblán szereplő regényének címe: Számüzetés.

Viktor Car Emin – Cavaliere del mare

1870-ben Abbázia környékén született horvát író. Olasz általános iskola után Fiumében magyar gimnáziumba járt, majd Capodistriában horvát–szlovén–olasz nyelvű tanítóképzőt végzett. Isztriából először az olaszok utasították ki. Abbáziában élt, Számos regénye és novellája Isztria múltjának és jelenének gazdasági-társadalmi és politikai problémáival foglalkozott.

Diego De Castro – Memorie di un novantenne. Trieste e l’Istria

1907 Piranoban (IT) született olasz jogász, katonatiszt. De Castro korunk egyik legérdekesebb és legvitatottabb témája főszereplőjének, valamint az olasz keleti határokkal kapcsolatos problémák egyik legnagyobb szakértőjének volt tekinthető. Nagyon jól ismerte a trieszti, isztriai és egész Olaszország olaszainak érzéseit, reakcióit, reményeit és illúzióit. Az 1954. évi határmegvonás részben az ő munkásságának köszönhető. De Castro öt könyvet írt ezekről a problémákról és sok cikket újságokban és folyóiratokban. Trieszt és Isztriával kapcsolatos emlékiratai alapművek.

Nedjeljko Fabrio – La chioma di Berenice / Exercitium vitae Elsa Fonda – La cresta sulla zampa

1937-ben Splitben szül horvát író és akadémikus. Fabrio irodalmi munkássága a rijekai témákhoz és a horvát–olasz kapcsolatok problémáihoz kapcsolódik. Regényben és drámában dolgozta fel az olasz nemzetiségűek elvándorlásának (esodo) nagy témáját a második világháború utáni időszakban. Nobel-díjra is jelölték.

Virgilio Giotti – Colori

1885-ben, Triesztben (Monarchia) született Virgil Schönbeck néven, apja csehországi német volt. A 20. század egyik legjelentősebb olasz költőjeként tartják számon, és a legnagyobb trieszti nyelvjárású költőként tartják számon. A Wikipédia szerint „Svevóval és Sabával ellentétben Giotti Triesztje nem Közép-Európa Habsburg-kikötője, hanem inkább az érzelmek és az emberek egyszerű képe: ’trieszti mivolta’, amely idegen a festői és folklorikus kereséstől, a dialektus használatában és a környezetben, a nagy lírai feszültségű költészet hátterében rejlik.”

Drago Jančar – Aurora boreale (Északi fény)

48-ban Mariborban született szlovén író és drámaíró. Ellenséges kultúra terjesztése miatt a jugoszláv hatóságok bebörtönözték, majd behívták katonának, ahol felettesei sorozatosan megalázták. Világszerte ismert és elismert alkotó.

Ivan Goran Kovačić – Jama (A gödör)

1913-ban a Monarchia-beli Lukovdolban született horvát író, édesanyja erdélyi zsidó volt. Verseiben főként szülőföldje kajkav nyelvjárását használta. 1942-ben önkéntesként beállt a partizánokhoz, a következő évben szerb csetnikek Boszniában meggyilkolták. Legismertebb verse A gödör, amelyben elítélte a horvát usztasák által elkövetett atrocitásokat és mészárlásokat.

Marko Kravos – Quando la terra cresceva ancora

1943-ban a dél-olaszországi Irpinioban született szlovén költő, író, esszéista. Szüleit az olasz fasiszta rezsim fogságba küldte. Iskoláit Triesztben, szlovénül végezte, Ljubljanában bölcsész oklevelet végzett. A trieszti egyetem nyelvészprofesszoraként is dolgozott. Saját művek mellett olaszról, horvátról és spanyolról fordít szlovénra.

Piero Luxardo – Dietro gli scogli di Zara

Született Padovában, 1952-ben. Vállalkozó és irodalmár. Olasz irodalmat tanított a Padovai Egyetem olasz tanszékén. A 20. századi szépirodalom a fő kutatási témája.

Marisa Madieri – Verde acqua (Zöld víz)

1938-ban Fiumében (IT) született, apja eredeti neve Madjarić, ami magyar származásra utal. 1949-ben száműzték a családot, Triesztben menekülttáborban is élt. A Wikipédia említi, hogy „Később erről az időszakról írt első könyvében, a Verde acqua- ban (…), amelyben elmeséli a fiumei kivonulást, a város identitását és egyéb, gyermekkorához és serdülőkorához kapcsolódó tényeket, melyekben az emlékezés egyben a gyökerek keresése is.”

Claudio Magris – Un altro mare (Egy másik tenger)

Trieszti (IT), 1939-es születésű olasz író, publicista, germanista, egyetemi tanár. Írói munkásságának középpontjában Közép-Európa kulturális összefonódása áll, elsősorban Trieszt és a környező területek szemszögéből. Legjelentősebb műve az 1986-ban megjelent Duna című könyv, amelyben a Duna országairól ír esszészerű szövegeket. A trieszti Egyetem tanára, Habsburg témából doktorált, az olasz szenátus képviselője is volt.

Laura Marchig – Dall’oro allo zolfo

1962-ben Fiumében született olasz költő, műfordító, újságíró, színházi és irodalomkritikus. Az olasz nemzeti közösség jeles kulturális aktivistája. Jelenleg a rijekai EDIT által kiadott olasz nyelvű havi kulturális folyóirat, a „La Battana” főszerkesztője, valamint a rijekai „Ivan Zajc” Horvát Nemzeti Színház olasz tagozatának igazgatója.

Biagio Marin – Elegie istriane

1891-ben Gradoban, Ausztria-Magyarországon látta meg a napvilágot. Velencei-friuli nyelvjárásban és olasz nyelven alkotó író, költőként élt, mindössze néhány száz szót használt verseiben. Fiatal korában vonzódott az irredenta eszmékhez, de kötődött a Monarchiához is. Költő, egyetemi tanár, könyvtáros volt.

Predrag Matvejević – Breviario Mediterraneo (Adriai breviárium)

Születési ideje és helye: 1932. Mostar. Bosnyák és horvát író és tudós volt. Apja orosz anyanyelvű ukrán, anyja boszniai horvát. Irodalomtudós, aki zágrábi, párizsi és római egyetemeken tanított. Világszerte a legismertebb az 1987-es ismeretterjesztő könyve, a Mediterráneum: Kulturális tájkép, amely a mediterrán régió kultúrtörténetének alapvető műve. 2001-ben azzal vádolt meg néhány írót, hogy háborús uszítást hajtottak végre a jugoszláv háborúk alatt, a pert elvesztette.

Carlo Michelstaedter – Poesie

1887-ben Görzben / Goriziában született. Olasz identitású askenáz zsidó filozófus, íróként alkotott. Fiatalon öngyilkos lett, családját később Auschwitzba hurcolták.

Anna Maria Mori – Bora

Pólában (IT), 1936-ban született olasz regényíró és újságíró. Firenzében száműzetésben élt, majd Rómában országosan elismert újságíró lett. Dokumentumfilmjei: “Isztria 1943-1993: ötven év magány” és az 1997-es “Isztria, az emlékezéshez való jog”. Utóbbi témát Nelida Milanival közös könyvében is feldolgozta.

Nelida Milani – Bora (A. M. Morival közösen)

Szülőhelye Póla, 1939. Máig ott él, írónő, a nyelvészet és szemantika professzora. Milani munkásságának témái közé tartozik a kétnyelvűség, a marginalizálódás, a trauma és különösen az isztriai-dalmát kivándorlás.

Pier Antonio Quarantotti Gambini – L’onda dell’incrociatore

1910-ben Pisinóban, a Monarchia-beli Isztriában jött világra. Olasz író, újságíró. Capodistriában nőtt fel, a trieszti könyvtárat igazgatta, ahonnan Tito bevonulása után menekülnie kellett Velencébe. 1945-től 1949-ig a Trieszt Szabad Területén élő olaszoknak szóló félig titkos rádió, a Radio Venezia Giulia vezetője volt. Miután 1954-ben Jugoszláviának ítélték szülővárosát, oda már nem térhetett vissza. Főbb művei ebből a száműzetésből származnak, és erősen önéletrajzi ihletésűek.

Milan Rakovac – Riva i druzi

1939. Rakovciban (Istria, IT) születt horvát író, újságíró. Haditengerészeti akadémiát végzett. Az isztriai és dalmát horvát identitást erősítő szervezetekben igen aktív. Kezdeményezésére 2000-ben megalakult a Tomizza Fórum, amely a szláv, román és germán szellemi érintkezés határvidékén a társadalmi és kulturális párbeszédet népszerűsíti évenkénti kulturális találkozókkal a határ három oldalán. 2024-ben aláírta a Közös Nyelvről szóló Nyilatkozatot, amely kimondja, hogy egy közös policentrikus standard nyelvnemzeti standard változatait beszélik Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában, Szerbiában és Montenegróban.

Alojz Rebula – Notturno sull’Isonzo

1924-ben San Pelagioban (IT) született szlovén író. Az olasz fasiszta rezsim megszüntette a szlovén iskolákat, így általános és középiskoláit olasz nyelven végezte. Ljubljanában klasszika-filológus diplomát szerzett. A kommunista nyomás miatt 1951-ben visszaköltözött Olaszországba, mivel bírálta a Tito-rendszert, kitiltották Jugoszláviából. Triesztben szlovén középiskolában tanított, közben részt vett a helyi és anyaországi szlovén irodalmi életben. Inspirációinak forrásai többnyire a szlovén tengerpart történelmi, kulturális és természeti világából származtak.

Paolo Rumiz – Viaggio istriano

1947-ben Triesztben világra jött olasz író, újságíró. A La Repubblica napilap szerkesztőjeként riportokat írt Jugoszlávia politikai felbomlásáról, a balkáni térség helyzetéről, a kommunizmus keleteurópai bukásáról és a populizmus térnyeréséről ezeken a területeken.

Umberto Saba – Canzoniere

Született 1883-ban Triesztben, német-zsidó vegyes házasságból. Költő, regényíró, antikvárius volt. Zsidó identitása a művei tematikájában is megmutatkozott. Munkái arra utalnak, hogy héberül és a trieszti zsidó dialektusban is tudott. 1943-ban Triesztből Firenzébe menekültek, majd tizenegy különböző rejtekhelyre költöztek, hogy elkerüljék a deportálást. Élete utolsó éveit Rómában és Goriziában töltötte.

Giacomo Scotti – Goli Otok

1928-ban Savianoban (Nápoly mellett) jött a világra. Olasz-horvát író, esszéíró, költő, szerkesztő, újságíró és műfordító. 1947-ben fiatal, buzgó antifasiszta kommunistaként Isztriába emigrált. A horvátországi Rijekában és az olaszországi Triesztben él és dolgozik. Scotti irodalmi munkássága átível az Olaszország és a volt Jugoszlávia határán, többek között az isztriai problémára összpontosítva. A legnagyobb port kavart művek közé tartozik a Goli Otok. Visszatérés a Kopasz-szigetre című esszé, amely 1991-ben jelentetett meg Triesztben. A mű első alkalommal foglalkozott hivatalosan az Észak- Dalmácia partjainál fekvő szigettel, amely évekig koncentrációs táborként és politikai fegyházként szolgált a Sztalint támogatók bebörtönzésére 1948-tól kezdődően. 1997-ben ismét Goli otok címmel az ott fogva tartott olaszok helyzetével is foglalkozott Tito Gulágjában.

Carlo Sgorlon – La foiba grande

1930-ben Cassaccoban (Udine környékén) született. olasz író. Regényei főként a friuli paraszti életre összpontosítanak, annak mítoszaival , legendáival és vallásosságával, a világháborúk drámájával és a foibe-val , a kivándorlók történeteivel, valamint a különböző etnikai és nyelvi csoportok együttélésének nehézségeivel. Pisai és müncheni egyetemi tanulmányai után Udinében élt, tanított és írt.

Scipio Slataper – Il mio Carso

1888 és Trieszt a születési adatai. Italo Svevoval a trieszti olasz irodalmi hagyomány megteremtője. Firenzei olasz filológiai oklevelével Hamburgban olaszt tanított, majd a Trieszt környéki karszton élt és alkotta meg főművét, Az én Karsztomat. Amikor Olaszország 1915. május 24-én hadat üzent Ausztria-Magyarországnak, Olaszországba költözött, és önként jelentkezett az olasz hadseregbe. 1915 decemberében a Gorizia városát körülvevő dombokon vívott negyedik isonzói csatában esett el. Fulvio, Tomizza, Claudio Magris és számos szlovén író munkásságára befolyást gyakorolt.

Giani Stuparich – L’isola

1891-ban Triesztben világra jött olasz író. Quarneroi olasz és zsidó szülők gyermeke. Önkéntesként három évet harcolt az első világháborúban, az olasz oldalon. Húsz évig szülővárosában középiskolai tanárként tevékenykedett. Mint újságíró 1932 és 1955 között torinói és római lapoknak dolgozott. Politikusként számos cikket írt Trieszt és Venezia Giulia kérdéséről. Számára magától értetődően nem fogadta el Mussolini ideológiáját.

Italo Svevo – Una vita (Egy élet)

1861-ben Triesztben született. Zsidó polgári család sarja, felvett írói neve az olasz-sváb kettős kulturális identitását fejezi ki. Würzburgban tanult, folyékonyan beszélt németül. Egy ideig Délkelet-Londonban is élt, előtte James Joyce Triesztben angolra tanította. Pirandelloval együtt a 20. sz. eleji olasz irodalom legjobbjaként tartják számon.

Fulvio Tomizza – Materada

1935. és Giurizzani di Materada (Isztria) a születési adatai. Édesanyja szláv származású. Olyan övezetben nőtt fel, ahol a nyelvjárások keveredtek (szláv és velencei szavak). Capodistriában járt olasz középiskolába, egyetem után Belgrádban és Ljubljanában is dolgozott. A „B” zóna 1954-es jugoszlávannektálása után Tomizza Triesztbeköltözött. Írói pályafutásának nagy része ott zajlott, beleértve három könyvét, amelyek fiatalkorának Isztriáján játszódnak. Olasz, szlovén és osztrák díjakkal is kitüntették.

Diego Zandel – Una storia istriana

1948-ban Fermoban látta meg a napvilágot. Fiumei származású olasz író. Családját a Fermohoz közeli Servigliano menekülttáborban szállásolták el, amely az Isztriából, Fiuméből és Dalmáciából érkezett, Tito Jugoszláviájából menekült olaszokat fogadta be. Ez a származás később nagy jelentőséget kapott könyveiben, amelyekben a foibe és az exodus is nyomatékkal szerepel. A teljes balkáni világra odafigyelve, amelyről a médiának is ír, ő a szerzője az első olasz monográfiának, amelyet a jugoszláv Nobel-díjas Ivo Andrićnak szenteltek (Mursia, 1981, Giacomo Scottival). 2023-ban Tomizza-díjjal tüntették ki, mint „olyan személyiséget, aki az idők során kitűnt a kölcsönös megértés és a békés együttélés eszményeinek konkrét megerősítésében földjeink népei között”.

Az etnikai tisztogatás párhuzamai, a gyászfeldolgozás lehetséges formái

Munkahelyi feladatként a szervezés oroszlánrészét bízták rám tizenegy évvel ezelőtt egy tudományos tanácskozás előkészítésében és lebonyolításában. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával a szegedi Gál Ferenc Főiskola (ma már Gál Ferenc Egyetem) és a Szeged-Csanádi Egyházmegye szervezésében 2015. február 20–22. között valósult meg Szegeden a „XX. századi népirtások Európában és a keresztény-zsidó együttélés színterei ma” elnevezésű nemzetiségközi tudományos konferencia.

Az intézmény Klebelsberg termében lebonyolított multidiszciplináris rendezvény egyediségét az adta, hogy egymás mellett tárgyaltuk az elmúlt évszázad etnikai és vallási közösségei megsemmisítésére, elűzésére, meggyengítésére irányuló olyan gaztetteket, amelyeket együtt még tudomásunk szerint nemigen tárgyaltak.

Elméleti előadások után konkrét példákat hallhattunk a lezajlott genocídiumokról. Az örményeket és a görögöket érintő, Kemal Atatürk nevéhez kötődő török népirtásról és elűzetésről több előadó (Kali Kinga, Krajcsir Piroska és Szidiropulosz Archimédesz) is szólt.

Az egész európai zsidóság ellen irányutó holokausztra, a magyarországi deportálásokra és a kérdés napjainkbeli oktatására dr. Latorcai Csaba, Ispánovity Márta és Szita Szabolcs hívta fel a figyelmet. A magyarországi németek kollektív bűnösségre épült kitelepítéséről dr. Tóth Ágnes, a kelet-, közép- és a délkelet-európai németség Szovjetunió-beli kényszermunkára való 1944/45. évi deportálásáról dr. Bognár Zalán beszélt, különös tekintettel Magyarországra. A Roma Holocaust – Pharrajimos témakörét Daróczi Ágnes, dr. Bársony János és Romani Rose dolgozta fel.

Az eszmecserén kiemelt szerepet kaptak az 1941–1948 közötti magyar–szerb kapcsolatok, valamint a déli szlávok elleni, valamint a magyarok ellen elkövetett délvidéki atrocitások és népirtások. Dr. Admir Mulaosmanović a kelet-boszniai muzulmánokat ért XX. századi atrocitásokról beszélt. Prof. dr. Lábadi Károly a horvátországi magyarokat, dr. Hornyák Árpád a szerbeket ért fizikai bántalmazásokat, jogsértéseket vette számba. Dr. Kovács Attila a szlovéniai magyarok és a magyarországi szlovének körében zajlott internálások, kitelepítések, deportálások témakörét taglalta. Dr. Sokcsevits Dénes egyetemi tanár az 1990-es évek első felében Horvátországban zajlott népirtás jellegű cselekményekről és azok történelmi előzményeiről szólt.

A lengyelek elleni népirtás a második világháború alatt címmel dr. Maciej Korkuć kutatót hallottuk. Hartyányi Jaroszlava az 1932-33. évi nagy ukrajnai éhínségről, az ún. holodomorról, mint a szovjet állami terror eszközéről tartott előadást.

A maga nemében úttörő konferencia anyagát a Gál Ferenc Főiskola folyóirat különszámban, konferenciakötetként jelentette meg.[2]

Az európai népek, népcsoportok múlt századi hasonló sérelmeit tovább sorolhatnánk a karéliai finnek szülőföldjükről való kitelepítésétől, a lengyel sziléziai, kelet-poroszországi németek, a csehországi 3 millió sorstársuk, a hazai németség elűzésén, a bácskai, bánsági svábok fizikai megsemmisítésén, asszimilálásán át Ceaușescu Romániájából a szászok, svábok és zsidók fejpénzért való eladásáig az anyaországukba. Ugyanígy a magyar–csehszlovák lakosságcseréig, ami a hazai szlovákok számára önkéntes, a felvidéki magyarok számára pedig kényszer volt, de Csehszlovákia a jogaiktól, birtokaiktól megfosztva magyarok tízezreit deportálta a Szudéta-vidékre is. Romániában diszkriminatív földreformmal, falurombolással, a Duna-deltába való deportálással, beolvasztással, koncepciós perekkel, megfélemlítéssel is gyengítették a nemzetiségeket. Tudjuk, hogy az első világháború után magyarok százezrei menekültek az anyaországba, akik nem kis része sokszor évekig pályaudvari vagonokban kellett éljen. Trianon után minden utódállamban ellehetetlenítették a magyar oktatást, sajtót, kultúraápolást, telepeseket költöztettek be a magyar többségű vidékekre, de súlyos asszimilációval sújtották a Romániához csatolt dobrudzsai törököket és bolgárokat is.

A királyi Jugoszláviában a kutatások szerint a 40-es években a partizánok több tízezer magyart gyilkoltak meg, ugyanilyen sorsra jutott 11.400 szlovén domobrán[3]. A Tito-rendszer szervei a nem nemzetként, hanem csupán nemzetiségként kezelt magyar és albán kisebbséghez tartozókat alsóbbrendű egyedként kezelték, megalázták, anyanyelvi jogaikat korlátozták, identitásukban gyengítették. (Koszovó elszakadása a demográfiai folyamatokon túl ezeknek is köszönhető.) Az 1990-es évtized első felében kirobbantott délszláv testvérháború során különböző súllyal, de szerb, horvát és bosnyák részről is történtek népirtás jellegű atrocitások. A baranyai fronton tragikus módon a Jugoszláv Néphadsereg és a Horvát Gárda egymással farkasszemet néző soraiba nem kis arányban tereltek magyar nemzetiségű katonákat. Az olaszok évtizedekig tartó megpróbáltatásairól e tanulmányban bővebben szóltunk. Kevéssé hangsúlyozott tény, hogy az orosz-ukrán háború kirobbantó oka a donyecki, luhanszki és odesszai oroszok nyelvi jogainak korlátozása, az ellenük zajlott fizikai népirtás volt. Korábban a második világháborúban az ukrán Bandera vezette nácik lengyelek és zsidók tízezreit likvidálták.

A példaként felsorolt érintett közösségek egészét és tagjait lélektanilag súlyosan megviselték a diszkriminációk, amely traumákat generációkon keresztül hordoztak s a kollektív emlékezetben, reflexeikben máig hordoznak. A nemzetiségi jogok biztosítása, az identitás megtartása, erősítése, az erőszakos asszimiláció tiltása, a többségi tolerancia biztosítása lehetőséget ad egyfelől a sebek gyógyítására. A társadalom- és individulálpszichológia eszközeivel lehetséges másfelől a kisebbségi érzés, a sérelmi reflexek csökkentése, ami bizony hosszú évtizedek munkáját igényli és számtalan tényező hátráltathatja.

Ilyen eszköznek éreztem mindazt, amit Riminiben tapasztaltam s igyekeztem némiképp a mélyére ásni. A sértett nemzet részéről az emlékezetpolitika is szolgálhatja a megbékélést. A menekültek tragédiája és az otthonmaradottak sorsa (akiket a jugoszláv hatóságok retorziói értek) évtizedekig tabutémának számított az olasz politikában a hidegháborús egyensúly fenntartása miatt. Az olasz parlament végül csak 2004-ben nyilvánította február 10-ét az Emlékezés Napjává (Giorno del Ricordo). Ez volt a 2004. március 30-i 92. számú törvény. A rimini Kőkönyvtárat a város önkormányzata tíz évvel később, 2014. február 10-én létesítette.

Mi magyarok 2010-ben jutottunk el oda, hogy a trianoni békediktátum napját törvényben a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánítsuk és a gyászt pozitív tartalommal töltsük meg. Illő mély beleérző képességgel viszonyulnunk a nem kevéssé hasonló sorsú, megcsonkított olasz nemzet traumájához…

[1] Az OZNA (Odeljenje za zaštitu naroda, magyarul Népvédelmi Osztály) a kommunista Jugoszlávia titkosszolgálata és politikai rendőrsége volt, amely 1944 és 1946 között működött. 1946 márciusában az OZNA-t átszervezték, és belügyi, illetve állambiztonsági szervekre osztották; ekkor jött létre a hírhedt UDBA (Állambiztonsági Igazgatóság).

[2] https://deliberationes.gfe.hu/index.php/deliberationes/issue/view/11/12

[3] A szlovén domobránok (szlovénül: Slovensko domobranstvo, németül: Slowenische Landeswehr, magyarul leginkább Szlovén Honvédség) egy fegyveres, antiszemita és antikommunista milícia volt a második világháború idején. Az alakulat 1943 és 1945 között kollaborált a náci Németországgal a megszállt szlovén területeken, elsősorban a kommunista vezetésű szlovén partizánmozgalom ellen harcolva.