Medárd-áldozat – Zsávolya Zoltán versei

Medárd-áldozat

„És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.”
(József Attila: A Dunánál)

Viharnyomok. A puszta villamossín
terepe beton/föld-erőcsatornák
tömkelegét tárja szemünk elé;
mini porhegyhátak, apró szennyvölgyek:
tornádótérképe elfolyt esőnek;
gallytörmelék, püffedt-kiszáradt férgek,
szemét, cetlik, pár vesztett ötforintos,
tizenöt méterenként egy tízes
formátlanul talmi tükörezüstje.
Ezekig bárdként suhint az erős nap.

Olyan világvég ez, útjai messze
metszik egymást, voltaképp, nem is erre…
A kereszt iksze felismerhető,
csak úgy eltolt: szellős, mint egy mező,
már több mező… Bár aztán végük is van.
Tágasság ez, vagy maga a bő Kozmosz?
S ha már: „Quo vadis rajt’, domina Nemesis?”
Patinája nem tudni, hol akadt el
érkeztében, de a tér épületei
részint nadírmélységek, részint zenit-.

Szemközt a házról Netanjahu is tud,
biztos…, legalábbis sejdíti, na,
elméletileg, mégha a gyakorlat
szigorúbbra vezeti is mostanság.
Neonszínek fémlángolt glóriája
övez itt modernül ősfalakat,
melyek alapja egykori indóház.
Lépcső – zárva. Szürke vasúti talpfák
legókockái mérik-távolítják
a bazi marhavagontornyot a magasba.

Kisebb (nem kicsinyelt!) tragédiák
játszódnak ma is erre, hars ágboguk
elér néha a koszos színpadig,
melynek neve: A Feltétlen Megálló.
Mindenképp meghökken, és visszanéz
félpapucsban egy boncoshajú némber,
miközben sodrófával cséphadar
nézeteltérésben az emberével.

S mielőtt Kőbánya felé aláhull,
megcsuklik még a sárga-fehér tájfun:
Tátra-kocsiknak kettőse, nem egy
és nem három; hajszálra kiszámított
erő, meg nyugalom; lendületet vesz,
hogy majd rázkódással száguldjon innen,
végig a volt MÁV-rész oldala mellett.

E mintavétel nem valami „minta-”…
Teszem azt, jellemző? – Úgy teszünk, mintha
nem volna mindegy. Fugázatunk közé,
lassan, mint levegő, lassan, mint bármi,
ami ott van, természetes, de mégsem látni,
gittes anyag gyűlik kézen-közön:
nyárelő helyett máris a nyárközép.

Nyári sor

Beleürítek… Kék légóceánt
tesznek körforgásba mozdult levek
errefelé; mennydob centrifugál ki
képzelt középről mind a szélekig,
ahol legalább „Ég Vize” az ég…
De teljes Egy-Bolt, bontatlan a Store
felettünk! S mellettünk mélysárga „bícs”
hull szét bódéra, koszlott pergolák
álárnyékára, homokvárra, dűnék
nagy, pihés seggű alakzataira.

Ezekbe beleül másik pihés segg.
Másik vagy egyik, mondjuk, az „Igazi”…
Bottal kotor, horgászbambuszt suhogtat,
evezőlapátéllel hadonász. Ott,
ott, a túlpartnál nyolc méter a mély,
melyet nem hinne lábáztatás innen,
ha nem tanúsítaná „helypatrióta”
évtizedes vagy talán -százados
tudással, emlékkel, tapasztalattal. –
A strandig nyúló fagyizóban: asztal.

Beleürültem. Kiengedtem magam,
akár a szieszta a közúton túl;
a helység minihegyvonulatánál,
ahol latin-amerikai drogbárók
automatafegyverű, fedett feljárós
nyaralóerődjeit megidéző
nyaralóerődők magaslanak,
rogyva egyszersmind lábukra alá…
(Fedezékünk nem feltétlen ilyen,
a paraván is megteszi, hirtelen.)

Magamat beleürítettem, beleoltom;
Store-nak híva nem veszítek a dolgon.
Arról ugyan fogalmam nincs, Miért Itt?
Mért egész’ addig, míg az este majd
itatósba göngyöl be láthatatlan,
és felszív, elold. S ezt is észrevétlen,
mintha nem történne ez sem, igen!
De megkérdezem már, hogyhogy sosem
biztos annyi legalább: védhetetlen,
üres helyem messze, távolra felhúz!?

Egy csillagkép szólt. Tán a Kaszahúgy?
Mindenesetre annyi mondható
róla bízvást: világos bőrű csöcs
az égmező tarlóján júliusban.
Magasan áll és nagy, mint a torony,
mozgáspályáján pár botlató csillag…
Bohóc a Holdban, church-ként toldott nevű
városra nézve le? Hát, nem tudom,
milyen útján követi nagygyűlés
szellemi önmozgását, hogyha van. – – –
Nemcsak ő órjás, hanem a veszély is:
megszólal csak, s már deklamál, szaval,
kicentrifugál középről a szélig.
Eső moshatja el, ha arra tart.)

Lovas szobor
[Szobor, lovon]
(Utándobás a „Jókai 200”-hoz)

A diadal a mérsékelteké lesz. – – –
Kemény Zsigmond!? Az túliszik, lueszt
szed össze, míg te rápihensz
pár kiegyensúlyozott rózsatőre,
melyet megápolgatol csendesen.
Halkkal, gondosan és intenzíven,
mint vízparton tüdőbajos leánykát;
a Balatonnál szinyelve, igen,
írod meg azt, mikor a semmi vált át
a társadalmi nihilből – mibe?
(Ahogy az ember magáig belábol
szigetre szívódva el városából.)

Szét ne bökdösd a rózsát! Hogyha mégis,
és visszaszúr, úgy kísérletileg
igazoltatott: van, rubinpiros. Vér.
És e ragyogó életnedv: tied!
Felfénylik, vörös, kicsit ragad is, hát,
ne a maflát add, inkább úri biflát
mondj fel a hölgyeknek mint eminens!
Özvegyeknél az aestheta hymens
leendsz, csak az asszony, az meg ne tudja.

Lám, mindig így volt, és majd ezután
sem megy másként. Szemléld a Kettőt!
Önkéntelen comparatistica…
S feleségeid átlagát ha vonod,
centrum jön ki, mértani, számtani.
De mit bizonyít, támaszt alá mindez?
Mi az, ami vezet és tanít minket? –
Nem épp Középszer csúszkál díszlovon.