Suhai Pál

Öcsém újabban családfakutatásba kezdett. Így terelődött rám is a szó. Hitelt érdemlő bizonyítékai alapján állíthatom: magam is Ádámig-Éváig vagyok visszavezethető. Ebben osztozom valamennyi kortársammal, ősömmel s reménybeli leszármazottammal. „Reménybeli”: ha lesznek még ilyenek s az ivaros szaporodásról az emberiség időközben át nem tér a faj klónozására (mint ezt Jean Baudrillard A rossz transzparenciája című könyvének szívbe markoló soraival máris vizionálja). Szabó Lőrinc még nem tudott ilyesmiről, Kortársak című verse mégis hasonlóképpen nyilatkozik: „Az igazi haza az Időé // […] Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven; / s tetszik, nem tetszik, látni kell: / ellenségünkkel is közösebb sors köt össze, / mint azután majd bárkivel.” Kijelentése zavarba hoz. Egy szócikknek az utókor számára is íródnia kell. Márpedig a föntiek szerint utókor: ufókor. Kinek írjam hát most e sorokat? S hogyan? Milyen nyelven, hogy még ők, utódaim is érthessék? Tapasztalatom szerint csakis a vers nyelve képesíthet erre. A jó vers állja az Idő próbáját. Ha bármit üzenni szeretnék, üzenjem versben tehát. E bölcsesség jegyében sütöttem ki magamról a következőket. „Sütöttem”: vigyázat, még forró. Óvatosan tessék fogyasztani.

SP

Ha ki olvas, tudja mért:
Nézz tükörbe könyvemért.
Ismer engem, könnyen ért.

De akinek több a lóvé
s tenne bármit érte tűvé,
magát teszi végül lóvá.

Suhai de Bezenye
írta mindezt. Bizony e
fickó költő, de henye.