Németh András: Négy vers
Valahol, Svájcban
Jó. Legyen szűrésmentes. A hír. Az Alpokból.
És jusson köcsögnyi figyelem álmos tejnek,
mielőtt a nem hozamfikarcnyi, dús tőgyek
fejés elől netán kitérnek.
Aludjon a mázasfüles edényben
testes, nyári éjszaka. Négyen
vannak csak istállószorgalomébren
higéniafeszt fedél alatt
muszájból, szájukon akcentuslakat.
Sziciliára sehogyse hat
ez a Rilkének túlidegen, falat
kívül, belül állatsterillé
tett világ. Mégis, magához emelné
kenyér miatt a csokoládé
alapanyagát adó teret eggyé
tevő pár bakterember ezt is.
Meg önérzetből. Ránézésre bugris
tehenet ébresztenek English
meat előjavából, odaterelve
bóvlikeleti giccsvázákhoz, hogy leverje
a farkával mind, művirágostól, a földre,
a külső, lunaküszöb ablakpárkányokról.
A gyávaságról
Kaptam. Egy könyvet. Kölcsön.
Dedikált, örökbecsű
példány. Vigyáznom kell rá.
Ó, de majd elvesztem, hőn
szeretett, botorbetű
botlás helyett csak naggyá
tett, regényes hír, rögtön
fura pletyka lép a mű
szintjére, megdolgozná
a holt szöveget mélyen
átélő olvasókat.
Ezért szerepet fogok
váltani, kár, muszájból,
bárhogyan, fenntartások
nélkül pótolnék hiányt.
De semmiképp sem lopnék.
Bár az ellenségeim,
tudom, lopnának értem.
Tartós kapcsolatra készülve
Kéretlenül, mennyit adjak
neked a testemből? Hogy elhidd,
szeretlek. Akár a keszeg vérét
szívó pióca vagy ölelő karok
snélkül párzó, undornyálkás
giliszták, ha a genezisre
rátapadva, meztelenőszintén
mutat meg mindent belőlük a másik
utáni sóvárgás. Talán
azt kéne eljátszanom az ágy
színpadán, tudok melletted én is
feküdni, majd évtizedek
múlva, ahogy te mellettem, és
együtt értjük meg, mi a társtalanság.
Spóraesélyekről, esélyspórákról
pólusközeli zuzmóként
Erejét – már – fitogtatva.
Hajthatna bennünk északabbra a szél.
Bebizonyítani, betakarható
a kő. A lélekhumusz nélkül pőre
sziklák érdesre fagyott, vénfekélyes
mellén rongyruhák lehetnénk, amiket
megritkult rénszarvasfogak tépnek le.
Jól tudjuk, rajtunk férfiujj már úgyse
forrósodna át, a száj gémberedett
hangokhoz bújna, a csók újra éhes
napot, virágokra vágyó fényt vetne,
de a magok szemei lehunyva. Hó
gondol miránk, földzsírt nekünk hoz a tél,
a miénk – már – egy nyúlhulla.
Illusztráció: Tichy Gyula tusrajza (részlet)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
