Vasadi Péter: Tamás, Prágai Tamás…
Tamás, Prágai Tamás,
hová futottál, miért és mennyien vagytok, akik egyszerre csak kapják magukat, s minket, engem soha nem kérdeznek, és eltűnnek, ahelyett, hogy jönnének csapatostul, sereglenének itt a kertben, a fenyők körül, szednék össze a szemenként bámulatos tobozokat, fütyülnének meg dúdolnának a fák koszorúzta égdarabra, rigók röptére, cinkék pittyegésére fülelve – nem csak úgy elmenni. Én meg itt, még mindig.
A bolondulásig hiszem, hogy amit elmulasztottam, bepótolhatom, megölelni Téged azért a méltatásért, amit az Arany János-díj átvételekor mondtál el a Kortársban; Monostori Imre mellett ülve hallgattalak, s zavartalanul figyeltem a fejedet, a szájmozgásodat, a meggyőző, kissé rekedtes hangodat, hangsúlyodat, tiszta, hozzáértő okfejtésedet.
Nem tudok lemondani senkiről. Mindenki, aki elmegy, valamiképpen ítéletet mond rólam, s ezt nehezen viselem. Mi a csuda bajuk van velem?… Egyetlen igaz vigaszom van mindig, hiába mentetek el: nem és nem tudtok elmenni. Nem tudtok. Istennek van igaza. Azt mondja: miről beszélsz? Mind itt van velem. Nem elmentek, hanem megjöttek.
(Vasadi Péter)
Illusztráció: Vasadi Péter portréja
Ezek is érdekelhetik!
Kerék Imre: A harmadik fiú (Három vers) →
Konczek József: A csillaghegyi Lilla →
Utassy József: Isten faggatása (Három vers) →
