Amanda Brooke: Tegnapi napfény
(regényrészlet)
Hollynak az az alaptalan félelme támadt, hogy már nem a kertjében van. Még félig vakította a fény és csak a kezeit tudta használni, hogy megtalálja az irányt és felfedezze környezetét. Eltűnődött, hogy vajon a holdóra fényének ereje lökte-e messzebbre, mint ahogy észlelte, aztán megérintette a talapzat felületét: kemény és hideg volt, de megnyugtatóan ismerős. Az óralap tetejének segítségével bizonytalanul feltápászkodott.
Bár a kígyózó fehér fény még mindig a szeme előtt lebegett, ismerős épületek homályos körvonalait vette ki: a kertet, a stúdiót és a házat. Rápillantott a holdórára és a szíve megdermedt. A gömb és a rézszerkezet eltűnt, ahogy a fadoboz is, amely korábban a tetején helyezkedett el. Körbefordult a talajt pásztázva, feltételezve, hogy talán a közelbe eshettek, de csak a tökéletesen lenyírt pázsittal szembesült. Szíve erősebben vert volna, ha már nem a legnagyobb ütemben kalapál. Mi történt? – kérdezte magától.
Hirtelen felismerte, hogy nem csupán a sokk miatt remeg. A hőmérséklet jó pár fokkal csökkent, s a pólóját most eléggé vékonynak érezte. Megpróbálta megnyugtatni reszkető testét azzal, hogy a szeme előtt kavargó, jeges gőzfelhőként kiáramló légvételeire koncentrált. A nyugalom gyorsan elillant, amint az otthona kényelmét keresve a ház felé fordult. Korábban keresztülsétálva a kerten csak a hold gyenge ragyogása segítette, semmilyen mesterséges fény nem szűrődött ki a házból, mert nem kapcsolt fel benn lámpát. Ám most a konyhaablak fényárban úszott.
A fejét ért ütés zavarta össze az érzékeit, vagy ez csak képzelgés, és az emlékezete űz tréfát vele? Mély lélegzetet vett és várt egy pillanatot, hogy alaposan körülnézhessen. Ez sem segített.
Valami nem stimmelt az eléje táruló látványban, helyesebben: sok minden nem stimmelt, és úgy tűnt, Holly nem képes tisztán gondolkodni. A házhoz közeledve bizonyossá vált, hogy épelméjűsége megkérdőjeleződik. Pontosan az épület előtt állt az üvegház, amely a nappali teljes szélességéig, egészen a hátsó ajtóig elnyúlt. Az üvegház sötétségben volt, de gyenge fény ragyogott a nappalin túl.
Tántorgó lépésekkel és az elveszett valóság érzésével a konyhához vezető ajtó irányába vánszorgott. Ahelyett, hogy egyenesen visszasétált volna oda, amit otthonának vél, az ablakon át, tolvajmód kukucskált. Megkönnyebbülésére a konyha üres volt, de ahogy alaposan körülnézett, zavarodottsága az aggodalmat is felülmúló hátborzongató rémületté alakult. A konyha még mindig az ő konyhája volt, ugyanazok a szekrények, ugyanaz a tűzhely, ugyanaz a hűtő, még az az asztal is ugyanaz, de a legkisebb kétség sem fért hozzá, hogy nem ugyanaz a konyha, amelyet nemrég elhagyott. Azon kezdett tűnődni, mennyire rossz és biztos, hogy a fejét ért ütés megmagyarázhatta volna, hogy miért halmozták fel mindenütt bébifelszerelés hatalmas készletét.
Csak azzal a meggyőződéssel tudta mozgásra bírni magát, hogy épp a hallucináció valamely formáját éli át. Vissza akart jutni a házba és menedékre lelni az ágyában, megszüntetni az alternatív univerzumot, amelyről úgy tűnt, hogy az elméje hozta létre a saját személyes rettegéseként. A hátsó ajtó felé lépett és megpróbálta kinyitni, de a kilincs nem mozdult. Bár hideg és ellenálló érzést keltett, úgy tűnt, hogy a keze egyáltalán nem fejt ki rá hatást. Azon merengett, hogy ez a holdórától kapott sokk utóhatása-e. Ujjait szorosan a kilincs köré fonta és olyan erőfeszítéssel, mintha kastélykapukon akarna bejutni, végül kitárta az ajtót. És a rémálma még sötétebb lett.
A helyiségből más szag áradt: otthoni főzés és meleg tej keveréke, miközben Holly a gyorsan elkészíthető tészta és az áporodott bor illatára számított. Nem érezte elég erősnek vagy magabiztosnak magát ahhoz, hogy túl messzire menjen a konyhában, ezért nekitámaszkodott egy közeli szekrénynek. Várt és fülelt, remélve, hogy legalább az egyik érzékszerve józanul működik. Nem akart mást, csak hallani az üres ház ismerős csendjét. Ám nem kellett sok idő, és a füle is csatlakozott az épelméjűségének kikezdő játékhoz. Az egyik helyiségből távoli hangokat hallott, amelyek azonban közeledtek. Akárki is volt a házban, épp most lépett be a hallba. A hátsó ajtóra pillantott, amely az egyedüli menekülési lehetőséget jelenthette, ugyanakkor ez vezetett a hallhoz is, amelyik bármelyik pillanatban kinyílhat.
Holly nem mozdult. Ez az ő háza, és minden joga megvolt arra, hogy itt lehessen. Akkor miért érezte a saját otthonában úgy magát, mint egy idegen? Két hangot tudott kivenni, egy férfiét és egy nőét. Halkan és tompán beszéltek, szívverésének hangja mellett, hogy mit mondtak. Azonban hallotta a már ismerős nyikorgást, ahogy a bejárati ajtó kinyílt.
Rövid pillanatig nem koncentrált a közelgő fenyegetésére és megpróbált szembenézni a valósággal. Mi történt vele? Ez tényleg hallucináció lenne? A fejét ért ütés téveszti meg? Tovább volt kiütve, mint gondolta? Napokat töltött eszméletlenül a kertben, míg jogtalan betelepülők gyökeret vertek a házában? Bár valószínűtlenül hangzott mindez, szívesebben hitte, hogy igaz, mintsem hogy fontolóra vegye a saját szellemi épségét.
A konyhán keresztülsétált, azt tervezve, hogy beles a hallba, amikor az ajtó szélesre nyílt előtte. Elállt a lélegzete és botladozó lépéseket tett hátrafelé, amint valaki feltűnt előtte.
– Tom! – Holly sírt. – Hála az égnek, hogy itt vagy!
Mindkét karját kinyújtotta felé, de aztán ledermedt. Az előtte lévő férfi úgy nézett ki, mint az ő Tomja, de olyan sok minden ismeretlen volt rajta, hogy megrémült. Haja rövidre volt vágva, sokkal rövidebbre, mint bármikor, amikor ismerte, de nem ez rémítette meg igazán. Hisz nemcsak nem volt zilált, ami normális lett volna rajta, hanem soványnak is tűnt. Ám mégsem ez fagyasztotta meg a nő szívét velejéig. A szeme tette. A gyönyörű zöld szem feléje nézett, aztán rajta keresztül. Üresnek, méghozzá halottnak látszott.
A férfi elfordult, anélkül, hogy észlelte volna a jelenlétét. Felvett egy pár női bőrkesztyűt, amely a konyhaasztalon lévő notesz tetején hevert. – Megvan – kiáltott, mielőtt megfordult és távozott a konyhából.
Ahogy az ajtó bezárult és újra magára hagyták, Hollyt szédülési hullám kapta el. Végül eszébe jutott, hogy levegőt vegyen. Megőrizve lélekjelenlétét az ajtó felé támolygott, ahol a férfi eltűnt és a szokásosnál kisebb erőfeszítéssel sikerült kinyitnia. Tom a bejárati ajtónál állt, háttal neki. Diane is ott volt, a küszöbön állt, keze a férfi karján, s hozzá beszélt. Részben visszatükröződött a hall tükrében, hogy ott tartózkodott egy harmadik alak is. Bár Holly nem volt biztos benne, de úgy vélte, hogy az apósa, Jack az.
Ellenállt az égő vágynak, hogy Tom karjaiba rohanjon és annak, hogy megkérje a férfit, tegyen jóvá mindent. Aztán eszébe jutott, ahogy keresztülnézett rajta és a félelem álló helyébe szögezte.
– Tudod, hogy hol vagyunk, ha szükséged lenne valamire – mondta Diane Tomnak.
– Tudom, anyu. Jól leszünk.
– Tudom, mindannyian megegyeztünk és most jött el az idő, hogy gondoskodj magadról, de ha szükséged van rám…
– Tudom – erősködött Tom. – Tudom, hol vagy.
– Egyedül hagyhatod a fiút, Di – szólalt meg Jack. Egy kar jelent meg Diane derekánál, ahogy próbálta a feleségét elrángatni.
– Olyan törékeny apróság. Szóval, ha bármiben bizonytalan vagy, hogy mit tégy, leírtam mindent az asztalon lévő jegyzettömbbe. Ezenkívül mindig a vonal végén vagyok. Ha bármi van, hívj.
– Hívni foglak, de tudod, hogy mindent elrendeztem. Bár nem annyira, ahogy Holly rendezett el az utolsó pelenkáig Libby érkezésére. Azt gondolnád, tudta, hogy sohasem jön ki a kórházból – hangja megtört, és szünetet tartott, hogy a zokogását visszanyelje. – Tudom, hogy nem tudom helyettesíteni őt, anyu, de gondoskodni fogok a babánkról. Olyan drága áron érkezett.
– Szegény Holly. Hisz ez annyira rossz. Olyan jó anya lett volna. Miért kellett… – Diane nem tudta befejezni a mondatát. Egyszerűen hagyta, hogy arcáról legördüljenek a könnycseppek.
– Nem mondhatod ki azt a szót, anyu. Nem mintha nem tudnám feledni – szólalt meg Tom. – Meghalt. Holly meghalt.
Holly megragadta az ajtókilincset. Vajon a félelem vagy a határozottság okozta-e, de úgy tűnt, hogy kissé visszanyerte a tapintóérzékét és határozottan érezte a kilincs markolását; nem úgy, mint az épelméjűségét. Alig tudott levegőt venni a sokktól, és teljesen gyengének érezte magát. Futni akart, de nem tudta a figyelmét a borzalomról elterelni, amelyet előtte játszottak le… Mintha autók ütköznének össze lassított felvételen.
– Elég ebből – erősködött Jack. – Kijelentettük, hogy ma hazamegyünk. Egyetértettünk, hogy ez lesz a legjobb.
– Azonban egy hónapnál kevesebb telt el. Tom világa a feje tetején áll – érvelt Diane.
– Apunak igaza van – szólalt meg Tom, miközben hátát határozottan kiegyenesítette. – Ha most nem tudjuk megtenni, akkor csak nehezebb és nehezebb lesz.
– Ha folytatod a bőgést, nem fogod látni az autóhoz vezető ösvényt – figyelmeztetett Jack.
– Legalább hadd segítsek vinni a csomagodat – erősködött Tom, s a küszöb felett egy lépést tett.
– Mi lesz Libbyvel? – zokogott Diane.
– Elég biztonságos a nappali és az ajtót bereteszelem.
Alighogy Holly látóteréből az alakok távoztak, egy hang hallatszódott a nappaliból. Annyira idegennek hatott a házban, hogy elengedte az ajtó kilincsét, mintha túl lett volna töltve elektromossággal, a holdórához hasonlóan.
El akart fordulni és elfutni, de volt valami a kisbaba sírásában, ami megragadta a mellkasát. Még sohasem érzett ilyen reakciót kisbabasírásokra. Elfordulás helyett a hallba ment és belépett a nappaliba.
A csecsemő a szoba sarkában lévő bölcsőben feküdt. Szeme tágra nyílt és éber volt. Ragyogó zöld, Tom szemének a tükörképe. Amikor meglátta Hollyt, nemcsak a sírást hagyta abba, hanem az egész teste elernyedt és lecsendesedett. A leggyönyörűbb dolog, amit Holly valaha látott. Maréknyi szőke haja apró fürtökben borította a homlokát. Orcája tökéletesen kerek és rózsaszín, ajka íve a legédesebb Cupidóé. Holly nem tudta megállni, és óvatosan végigsimította angyali arcának oldalát. A kisbaba azzal viszonozta, hogy a keze felé mozdult, kis szájával táplálékot keresve.
– Szóval mit keres egy ilyen apró csoda, mint te, egy rémálomban?– suttogott Holly.
A baba ficánkolt, kacagott és a nő ösztönösen feléje nyúlt. Megállt egy kicsit, amint késztetést érzett, hogy megfogja. Soha életében nem vágyott arra, hogy megfogjon egy kisbabát, és nem bírt felidézni olyan pillanatot, amikor tényleg megtette. Indult, hogy felvegye, kezeit a teste alá csúsztatta, ujjai érintették a takaró puha, meleg gyűrődéseit, amelybe be volt takarva. Ügyetlen ujjai nem ütköztek ellenállásba és nem érzett a kezeivel súlyt, ahogy megpróbálta kiemelni a bölcsőből. Sikertelensége miatt a homlokát ráncolta, azonban nem számított, hogy mennyire erősen próbálkozott, a kisbaba határozottan a bölcsőben maradt, és megérezve Holly hiábavaló igyekezetét, sírni kezdett, mégpedig sokkal élesebben, mint azelőtt.
– Jövök – szólt Tom testetlen hangja s Holly hallotta, ahogy a hallba, majd a konyhába rohant.
Hátrált a bölcsőtől és növekvő pánikkal nézett körül a szobában. A kandallópárkányon sorbarakott részvétnyilvánító laphalom sem kerülte el a figyelmét, de sokkal inkább búvóhelyet keresett. Átosont a hatalmas, udvarra néző ablakhoz és épp akkor bújt az árnyékba, amikor Tom megjelent kezében a cumisüveggel.
Felvette a gyermeket, és leült a két kanapé közül a közelebbire, hogy megetesse. Tulajdonképpen szembenézett vele, és bár Holly tudta, hogy nem rejtőzött el teljesen, még mindig nem volt jele annak, hogy a férfi észlelte volna, hogy ő is ott van.
– Végre egyedül – sóhajtott, miközben a kisbaba gyorsan nyakalta a tejet.
A szobában csend honolt, a baba nyeléseinek és Holly egyenetlen légvételeinek hangját leszámítva. Azt gondolta, a légzése olyan hangos, hogy Tom biztosan meghallja, de ennek még mindig semmi jele nem volt. Érezte, hogy a sokk által előidézett viszonylagos dermedtség cseppnyi vigaszt nyújt, az agya minden pillanatot megállított volna, hogy megpróbáljon értelmet találni a történtekben… Ám helyette mégis azt választotta, hogy a Libbytől származó szabályos, elégedett nyelésekre koncentrált.
– Tudom, hogy itt vagy – törte meg a csendet a férfi.
Holly karja és háta libabőrös lett. Mintha önkívületben lenne, kilépett az árnyékból.
– Itt vagyok, Tom – mondta.
A férfi az udvarra néző ablak felé pillantott, épp Holly baljára, de a szeme újra réveteggé vált.
Fordította: Kovács Mercédesz
Forrás: Amanda Brooke: Yesterday’s Sun, London: HarperCollins 2012 44-52. o.
Kovács Mercédesz a 2016-os Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója.
Illusztráció: Amanda Brooke portréja
Cimkék: cédrus, műfordítás, próza
