Füleki Gábor: Két vers
Egyesülés
Örök lényét beburkolva őrzöd:
 értelmen túli azonosság,
 keresztbe tett kezek sánca.
 Óvó öl lángja, ha
 ősegész-valóba rántana:
 köszönet, hála.
 Meghal karjai között.
A tájban égsz, parázslik
 minden titok,
 bársonyló vízgyöngy-iramlás,
 nyíló pillanatok.
 Aranycsepp-fonál
 remeg fényfinoman,
 hogy rádtaláltam,
 lüktetőn nőttek az árnyak
 szobánk sarokhomályában.
Örvénylés, csattogó szárnyak,
 egymásra tárult homlokok:
 derengő ráereződés.
 Szétperegnek a fátylak
 sziklafájdalmú arcukon,
 borzongó gyík veti bőrét.
Vadgesztenye fullánkburokban
 védett, kéjsima magvak,
 hasadt fenyőtű, két-egy;
 sejtjeik tánccá avatva
 egymásba néznek,
 időből-térből kitapadva,
 tűnő hártya, két
 barna, szép test.
Csontfogoly tudatuk egybering
 zuhanva álló kévefényben,
 húsvadont járó érszövevény,
 kő-óvó gyökér, hunyt csoda;
 teljes érzésű kelyhein
 áll a kép tisztán, tündököl,
 nem múlik soha.
Hajnal
Mosdatlan, ködúsztatta táj,
 vén varjú rekedt hangja száll –
 fülembe jutva megzilál,
 vággyá facsarva szinte fáj.
 Buszok zúgnak már, zsong az út,
 ónszürke ég hajnalba fúlt,
 útlámpák fényévé fakul,
 opál-lassan magába hull.
 Krákog, köhög, ébred a város,
 minden hang, szín olyan csodás most;
 békém vágyammal összeforrt,
 egy percre teljessé sodort.
A láng
 egy az égi homlokon
 mosdatlanul fenn
 békém lobog
 a tűz
 egy a földi dombokon
 mosdatlanul leng
 békém dohog
 a fagy
 egy az égi lombokon
 mosdatlanul lenn
 libeg
 békém a jég
 egy a földi ormokon
 mosdatlanul cseng
 békém hideg.
Burokban őssejtek ezek.
 Világnyi költőtáska rejt
 hím, nő, idő és terek,
 pont, mely Istenben kikelt.
 Elektronja tán egy atomnak
 e kozmosz, mely körülölel?
 S ez atom is világparány,
 s világokat rejt mindahány?
 Kezembe vettem egy követ:
 beléje zárva hány világ?
 Számunkra örökre süket,
 esély sincs egymáshoz járni át.
 S tán egy irdatlan entitás
 tűnődve kavicsot forgat,
 szédülnöm nem kell, nem vitás,
 világom szét nem omolhat.
 S ez óriást is kozmoszával
 magába rejti egy atom:
 valami kisisten poharában
 ivásra vár az asztalon.
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele (2016)

        
        
                    
                    
                    
                    













