Merza József: Koldus a küszöbön
A metróbejárat felől hegedűszó szűrődik át a zsibongáson. Aki kicsit odafigyel, valamelyik brandenburgi koncert hangjaihoz hasonló dallamot fedezhet fel benne. Nem kell arra mennem, anélkül is tudom, hogy kövér cigányzenész rögtönöz a klasszikus zenére. Előtte, az aluljáró kövezetén nyitott hegedűtok fekszik, a művészetét értékelő járókelők abba dobják be a fém- vagy papírpénzeket. Jólesik egy pillanatra odafigyelni, mert biztosan, bár elég nagy szabadsággal tolmácsolja Bach zenéjét.
Az egykori diabolt feljárójánál idősebb asszony ül a lépcső tetején. Keveset beszél, ritkán mond ki kérő mondatokat. Nem cirkalmazza a szöveget, pénzre van szüksége. Ellentétes stílust képvisel a szálloda sarkához vezető lépcső alján félig ülő, félig fekvő férfi, aki lábát mutogatva megállás nélkül, egy cicerone ékesszólásával zúdítja kenetteljes mondatait az arra járókra. Most nincsenek lenn perui vagy bolíviai zenészek, akik a remélt adomány fejében dél-amerikai hangulatot varázsolnának az aluljáróba. Nem látom azt a fiatalembert sem, aki itt talál gyakorlóteret fuvolajátékához, s így aratja le művészete honoráriumát, ötletesen párosítva a hasznosat a jövedelmezővel. Viszonylag kevés az újságárus, aki egyetlen, fóliába burkolt példányt lobogtat, a hajléktalanok nem alkotnak csatárláncot az áttörni igyekvő gyalogosokkal szemben.
“…mindenki szeretne valamit, mindenki azt szeretné, amire szüksége van, és nem szerencsés dolog magyarázgatni valakinek, hogy ne akarja azt, amit nagyon akar…”
Koldusok, kéregetők, előadók, árusok világa keretezi a dolgaik után siető emberek világát. Mindenki ugyanazt, bár lehetőleg másképpen csinálja. Heinrich Böll clown-hőse, Hans Schnier például XXIII. János pápáról gitározott a templom lépcsőjén és sapkájába cigarettát is tett, hogy inspirálja az ötlettelen adakozókat. Nagyon árulkodó trükk az önmagát agyondohányzó író részéről. De hát mindenki szeretne valamit, mindenki azt szeretné, amire szüksége van, és nem szerencsés dolog magyarázgatni valakinek, hogy ne akarja azt, amit nagyon akar.
Állni és nézni az aluljáró világát látszólag elég egyszerű dolog. Itt minden világos és egyértelmű. Van, aki kér, és van, aki ad – vagy nem ad. Ám vannak jól öltözött koldusok is, akiknek nem pénzre, hanem valami másra van szükségük. Kinek jó barátra, jó szóra, társra, belső békére, kinek vonzó életcélra. Ezt így nem látjuk, kívülről, az emberre általában nincs ráírva a belső szegénység, a belső hiány. Itt van például ez az értelmiséginek kinéző férfi, aki napjában többször is átmegy az aluljárón, s bár nem koldul, mégis a nélkülözők közé tartozik. Hosszasabban kell figyelni, ha észre akarjuk venni, mi foglalkoztatja. Szokásos útjai során időnként bemegy a közeli templom főbejáratán, kijön a mellékajtón, nézegeti a közeli könyvesboltok kirakatait, szót vált az idős újságárussal, találkozik arra járó barátaival, beszélget, magára marad, továbbmegy, nézelődik, időnként sóhajtozik. Nem különös ez sem a mai, sem az egykori világban.
“Clio új lapot nyit, s ezeken az oldalakon más történet kezdődik. Vagy mégsem? Csupán aktualizált díszletekkel és új szereplőkkel folytatódik tovább ugyanannak a tragédiának új felvonása?”
Ez az ember, könnyű kitalálni, én vagyok. Istent keresem, nemcsak most, hanem az egykori feljegyzések tanúsága szerint jó három évtizede. Persze, korábban is kerestem, nagy igyekezettel, csak hát arról nincsenek okmányaim, legfeljebb egy használt misekönyv, egy kissé szakadt Kempis, néhány kézzel másolt kórusmű, jegyzetfüzetek, emlékképek. A kortársaim által jól ismert könyvek azt az érzést keltették bennem, hogy minden a helyén van, szellemi biztonságban élek az egyébként egyre inkább megváltozni látszó világban. Megvívtam a többszörös küzdelmet az újabb és újabb nehézségekkel, kitartottam, elfáradtam, újból erőre kaptam, majd egy pillanatban nagyon egyedül éreztem magam. Ekkor elsírtam a 151. zsoltárt, majd továbbigyekeztem, hiszen bőven volt tennivaló, amit csak én magam végezhettem el. Ha körülnéztem, barátaimat láttam. Ők ugyanazt gondolták, amit én. Nem álltunk meg. Lehet egy pillanatig erőtlenné válni, de hamar össze kell szedni magunkat, ezt várják el tőlünk, ezt várjuk el önmagunktól. Egyszer azonban furcsa fintort vág felénk a történelem. Azt sem várja el tőlünk, amiről azt gondoltuk, hogy elvárja, legfeljebb nem beszél, mert nem beszélhet róla, mert megtiltották neki és ő engedelmeskedett az erősnek. Clio új lapot nyit, s ezeken az oldalakon más történet kezdődik. Vagy mégsem? Csupán aktualizált díszletekkel és új szereplőkkel folytatódik tovább ugyanannak a tragédiának új felvonása? Mégsem siklik új sínekre a világ? Hiszen szép reménye nemcsak nekem, nekünk, hanem sok más másként gondolkodó barátunknak is volt. Háború után, forradalom után, rendszerváltás után. Isten az ura a történelemnek vagy valaki, valami más?
Sechine, sechine, vi vájt bisztu, gólesz, gólesz, vi láng bisztu – tör fel a jiddis sóhaj. Isten, Isten, de messze vagy, szétszóratás, szétszóratás, de hosszú vagy. Egyedül vagyunk, magunkra maradtunk, egyedül kell immár tovább remélni vagy nem remélni. Messiásban, földi Izraelben, égi mennyországban, testnek feltámadásában, az örök életben. Intézményekben nehéz reménykedni. Az intézményeket hivatalnokoknak találták ki és azok irányítják. Azok is védik meg őket, csalafinta csűrés-csavarásokkal, emberi szavak megtévesztő fordulataival.
“Miért van, hogy szép szavaiktól nem változik meg a világ, nem csillapodik az éhségünk, nem múlik el a viszály? Ezek nem egy keserű, tönkrement ember kérdései, ezek egy kutatáshoz szokott ember módszeres vizsgálódásai.”
Az önmagára valamit adó embert nem törik meg a történések csavaros fordulatai. Lehet, hogy átmenetileg kedvetlen lesz, de utána összeszedi magát, hiszen az adja élete alapvető értelmét, hogy meg akarja érteni az okokat és következményeket, hogy élni tudjon a holnap új világában. Miközben tudja, mi fordul rajta, mit kell magának megtennie, titkos biztatásra vágyik, s szenvedélyes koldusként nyújtja karjait kifelé e zárt világból, amelynek oly jól ismeri örök, változatlan, madáchi törvényeit. Egy élet tapasztalata áll mögötte, de mégis, újra és újra megkérdi: tényleg egy hatalmas világ foglyai vagyunk, semmi mások? Lázárként ülünk egy nagyúr küszöbén, s nem jönnek a szolgák, hogy morzsákat dobjanak nekünk? Az utcán sok ember járkál, sokan mondanak okos ígéreteket, jól meg is élnek belőle, vagy legalábbis öntudatot ad nekik. Miért van, hogy szép szavaiktól nem változik meg a világ, nem csillapodik az éhségünk, nem múlik el a viszály? Ezek nem egy keserű, tönkrement ember kérdései, ezek egy kutatáshoz szokott ember módszeres vizsgálódásai. Úgy tűnik, hogy ebben a különös valóságban, amit világnak nevezünk, s amelyre mindenféle magyarázatot próbálunk adni, s amelyben magunk sem tudjuk, hogy mik vagy kik vagyunk, az elég biztosnak látszik: akárki vagy akármi fiai vagyunk is, keresésre születtünk. A világból vagyunk és mégis szemben állunk vele. Szólítjuk a bennlévőt és szólítjuk a kinn állót, ha van ilyen.
Ennyire gyötörnek téged ezek a dolgok? – kérdi valaki. – Nem tudsz felnőni, szabadulni gyerekkorod örökségétől? Tényleg, nem tudok, bár azt észrevettem, hogy e gyötrelmek olyanokra is rátörhetnek, akiknek, hogy úgy mondjam, zavartalan gyerekkoruk volt. Én már azzal is beérem, hogy – az idegeimbe szívódott örökséggel – kinyílt szemmel nézem a feltáruló, eddig ismeretlen világot. Gyötrelem helyett feladatnak tekintem megismerését, annyira-amennyire lehetséges megértését. A fáradt értelem és gondolkodás óráiban pedig csatlakozom a keveset töprengő kéregetőkhöz, utcai zenészekhez, mert tudom, hogy a gondolattalan percekben is születhet felismerés, megvilágosodhat valami. Daudet bohócához hasonlóan bezárkózom egy képzeletbeli templomba és hányom a bukfenceket, mert ehhez értek, s várom, hogy elmosolyodik-e a Szűzanya szobra. Én igyekszem megtenni a magamét.
“Daudet bohócához hasonlóan bezárkózom egy képzeletbeli templomba és hányom a bukfenceket, mert ehhez értek, s várom, hogy elmosolyodik-e a Szűzanya szobra. Én igyekszem megtenni a magamét.”
Este lett. Elhangzott a harangszó, a templomot bezárják. Kiürülnek a lépcsők, kicserélődik az aluljárók népe. Megérkeznek a hajléktalanok, a koldusok pénzüket számolják, később elindulnak meginni esti adagjukat egy mellékutcában. Én is megnézem a táskámat, van-e benne valami. Egész életemben mindig ügyeltem arra, hogy ne tekintsem saját dolgaimat más adományának. Nagyon kell vigyázni, hogy ne tévesszük meg magunkat önmagunkkal. A pénz meg a cigaretta jól megkülönböztethető, gondolataink, érzéseink, meglátásaink félrevezethetnek minket. Hihetjük, hogy nem mi vagyunk eredeti gazdái napi szerzeményünknek. Nehéz a szellemek megkülönböztetése. Jobb kevesebbet hinni, mint vágyakozva többet. Nem csapom be magamat. Úgy látom, ma sem jutottam többre. Miben reménykedhetek? A bohóc fáradtan leül, a Szűzanya szobra nem mosolyog, a dicső szentek továbbra is az eget nézik. Nincs fényes felhő, sem zeneszó. Mégis, mintha halkan szólna valami. Mi is ez? Hát persze, a saját énekem. Az a szerény művészet, amit én tudok, amit megtanultam egy életen át, amihez hűséges vagyok, amit kaptam vagy örököltem, nem tudom, de amit csendben ismételgetek, mert szép és megvigasztalja a lelkem. Ennyim van, ezzel beérem, többet itt már nem várok.
2005. március
Illusztráció: Hidasi Márk fényképfelvétele (2016)
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
