Jakab István: A kerítés túloldala
Erőt kell gyűjteni.
A nő lerakta a kanalat az állványra.
A férfi hetekig biztatgatta magát. Hetekig beszélte le.
A nő vizes rongyot, nejlont kötözött az agyagra. Össze kell készülni. Utolsó házaknál lövöldöznek mostanában. Igaz, nem házakra, hanem akiket a falu szélére löktek az elmúlt századok.
Nem, mondta a férfi, egy ilyen nő, nem áll szóba veled. Nézz magadra. Reggeltől estig újra kiüti aszott cigányos képed a borosta. A hajad minden éjjel elalszod. A legkisebb erőlködésre kiver a víz.
A nő már alig várta, hogy odaérjen. Nem az utat nézte, hanem a vénséges, romos parasztházat látta maga előtt a falu szélén. Kilőve az ablakokat.
A férfi hazahozta a lányait az iskolából, óvodából. Amióta terepjárók köröznek a falvak szélein, mindig értük megy. Otthon is folyton ki-kilesett az ablakon. Az utcára ráhajolt a délután, éles árnyakat vetett. Hátrébb egy földút, a szélein bodzabokrok, kökénysor. Jó fedezék. Éles szemmel nézett át a sarjadó levelek közt. Valamennyire csak megvillanna a távcsövön a fény. Senki sem tudja annyira mozdulatlanul tartani sokáig. Senki. Igaz, most nappal háttal lenne, de csak megcsillanna rajta a derült ég.
Másfelől meg egy imatöredék: Legalább a kocsija megállna a ház előtt. Látni, ahogy átszalad az úton, hogy kitárja a kaput.
A nő, mintha csak megidézte volna, odaért, kitárta a kaput, beállt. Ajtónyitás: elébe szaladt a rendetlenség.
Addigra már ott állt a férfi a kerítés túloldalán. Hátulról ráköszönt, kezét csókolom a nagyságnak. Nemhiába őrködött éjjel-nappal félig éberen. Most már egészen úgy rákönyökölt a kerítésre. Jó estét, mondta a nő, odamosolydulva a régies mondatért, pedig éppen hogy beesett a láthatár mögé a nap. Hozzátette még, pedig nem szabadulva szabadult volna, örülök, hogy látom. Udvariasságnak szánta, sőt talán igazságnak, amely pírként az arcára égett, bocsánat, tette hozzá, s eltűnt az ajtóban.
A férfi utána kiáltott, nem kell valamit bevinni?
Nem, kiáltott vissza a nő a konyhából, pedig talán mégis talált volna egy-két nehezebb darabot a csomagtartóban. Akkor megyek, mondta a férfi sértődés vagy a fájó kitaszítottság beletörődése nélkül a hangjában. A nő kijött, kihallotta belőle, amit a férfi bele sem akart tenni, nézte, ahogy a férfi ellép a kerítéstől. Ilyen könnyen lerázta? Már megy?, próbálkozott.
Ha nem kell segítség, mondta a férfi, és már nem tudott ügyelni, hogy ne szivárogjon át valami a sértettségből. Nem szokta ily gyorsan lerázni.
A mise után, mondta a nő, ahogy a kocsi hátuljához lépett, holnap. Mi is lesz a mise után? Na mindegy, kotyogsz meggondolatlanul. Csak úgy kicsúszott.
A férfi várta, hogy befejezze a mondatot: Mi történik a mise után, holnap? A nő odaballagott a kerítéshez, közelre, a férfi is visszafordult. Holnap, súgta a nő, amikor úgy vélte, elég közel ért hozzá a férfi, s így is elhangzik odáig.
Ráekhózta a férfi: holnap, és bólintott hozzá, jó, jó, holnap. Most már rövid a nap. Hosszan meredtek egymás szemébe. Holnap, mosolyodott el.
Aztán ketten kétfelé araszoltak a kerítés tengelyétől. A férfi öt lépés után visszanézett. Ha most ő is, akkor. Mi lesz akkor? De a nő nem nézett vissza, csak az ajtóból, leszelte épp a férfi kihúzott hátát a ház éles fala.
A férfi kiöltözött másnap reggel, és derékból kihúzta magát. Hadd lássák végig az utcán szálfatermetét. Két oldalán a lányai: bokrok, amik közül kinyurgul egy jegenye. Megakadt rajta egy-két tekintet, méricskélték, eléri-e boglyas ágaival az eget. Régimódi fekete szalagos kalappal nyomta le göndör haját, de így is szélesen kibodorodott alóla. Annak szólt a figyelem. Ágóka, és Enci, mint fecskék az ereszaljon: reggelivel teli gyomorral fecserésztek egész úton.
A férfi egyre csak fülelt, jön-e utánuk. Hallani-e Adrienn surranó macskalépteit? Mindig utánuk, minden egyes hétvégén, amikor leugrott a városból. Csendes, lapos talpú cipőt viselt mindig.
Apa, szólt rá rosszallóan a nagyobbik, ahogy tőle hallotta, hol jársz?
Ha azt elmondhatná.
Hogyhogy hol, tekintett le koncnyi mosollyal a komoly nagylányára, hát itt, te pupák, a járda kövén.
Odahajolt, adott egy citromillatú puszit. Ha sima képét megcsapkodja a pacsulijával, mindig leveszi a lábáról Ágókát.
Jaj, apa, de jó süti illatod van! Kinek szagosítottad be magad?
Kinek, kinek, vigyorodta el magát, hát neked tündérem – és elvörösödött. Minden titkát kitalálja ez a kölyök. Amióta egyedül maradtak, összenőttek, mint a házasok. A veséjébe lát. Átfogta a vállát, az oldalához szorította, hátha olyan közelről nem látszik a lélek legapróbb rezdülése. Enci is hozzábújt féltékenyen. Ha valaki most hátulról látná őket… Ej, ez az új szomszéd… Azt se tudni, honnan jött. A városból, elmondta, rögtön az első alkalommal, amikor áthozott egy tányér süteményt a lányoknak. Hangsúlyt nyomott a lányokra, tehát nem neki. Város, város. Olyan nagy halom kő az, gyorsan melegszik, gyorsan hűl. Vagy lassan? Egykettőre lucskos a hó. Valósággal szédült, ha nagyritkán ügyeit intézni vagy anyagért fölutazott. Büdös, korom, zaj, ez a város. Iszonytatóan nagy épületek. Mintha mindegyik el akarná hessenteni az embert. Mit akarsz itt? Menj dolgodra. Hiába apellálna, de hisz éppen abban járok. Zúg, mint a méhkas, állandóan. Alig győzött hazamenekülni a zöldjei közé. Fúrt-faragott, kapált, gyomlált, locsolt napokig, hogy felejtsen.
De most még épp csak nekiindult a veteményezés. Néha alig mozdult ki egész héten. Épp csak a legszükségesebbekért, bolt, posta. Pletykálkodtak előtte a sorban a mámikák, s ami a legdöbbenetesebb, a fiatal csitrik is. Kerítők, csalók, ügyeskedők. Érdekli-e őt?
A régi időkben legalább a kutaknál őszinte szót hallhatott az ember. Lehetett ismerkedni, puhatolózni. Ki fogadja el a segítő szándékot? Most? Nyomókar nélkül a kutak. Szűkre préselt világ ez, mindenféle különleges fából egymáshoz ragasztott ábrás intarzia. Ezt a gyönyörűséget mellé ragasztották a kapujával, csikorgó zárjával. Azt is megolajozhatná valaki… Nem is rossz ötlet. Miért nem merte eddig fölajánlani?
A templomajtóban még egyszer megfordult, hátha szellőként követték őket. Egy ág, egy fűszál, egy ibolya nem bókolt még az árokparton. Már biztos a helyén ül. Átfutott rajta a reggel. Hallotta-e a kapuját, a kapujának zsanérját megnyikkanni? Lefoglalta a költögetés. Ágót még csak-csak föl tudta verni, de Encikébe alig tudott életet lehelni. Mint egy kis rongyzsák, nyaklott öltöztetés közben a keze között. Szokta is mondani, miből vagy te, sóból? És akkor össze-vissza puszilgatta a puha bőrét.
Na, apa visongott a kislány, szúrsz.
Dehogy szúrok, már rég lehúztam a kutyaszőrt. Nem érzed, milyen illatos vagyok? Kész hollandi sütemény. Dehogynem, tapadt rá a két karocska, adj még csókmézes puszedlit.
Gőzölgött a kakaó az asztalon. A kenyér megvajazva, a mézes ibrikben a kanál. Enci szerette, ahogy girlandokat rajzol a mézzel a kenyérre. Ez most mi, kérdezte. Ezt most kis szívem, egy bálna. De az is lehet, hogy denevér. Kivett fogsor. Zergelebbencs. Répacsalán. Túróabrak. És együtt vihogtak. Ágó már nagyosan elkente késsel, és már arra is ügyelt, ne csöppenjen le a harapás széléről. A kicsi körül morzsák, ragacs, ráadásul otthagyja a héját. Sehogy nem sikerült rábeszélni, hogy az a legfinomabb. Pedig Ágó is segített, nézd Enci, mondja, milyen finoman ropog. Anya is, mutat a falra, ahol fekete szalaggal átkötött képen egy fiatalasszony mosolyog, úgy szerette a gyürkét. Gyürkét? Serclit. Apa, mondd már magyarul.
A reggeli már rég a holdban. Mintha haladt volna vele a sötétben: gyomorból a patkóbélbe. A padsorokban sehol Adrienn mosolyának fölverő napsugara.
Pedig az autója még ott dekkol az udvarán. Csak nem esett baja? A telek hátulról nyitva. Az akácok közt bárki leereszkedhet észrevétlen. Kifigyelték, hogy nincs férfi a háznál. S most a másiknál se. Ideális időpont, a fél falu hangosan kornyikál a templomban. Egy sikoltást meg se hallani. Ilyen idők! Elfogynak az erdőről a fák, a kertből a termés. Lézengők, téblábolók mindenütt. A bányák bezárva, kohók úgyszintén. S egyik napról a másikra. Kanalat gépek marnak, forrázó kádat nem vesz senki, mert gázzal pörzsölik, ahol még, a jószágot. Alig ölnek már. Igaz, mióta el kell kábítani, sunyi csöndben takarítják el az ólból. Mondjuk, attól még tudják, nem buta állatok azok. Az előkészületekből, vagy abból a feszültségből, ahogy az ólba lépnek. S a disznóölők helyett megjelentek az ember vadászok. Elemér legszívesebben otthagyta volna a misét. Vért látott mindenütt. Faluvégi putrik falán, ahogy telibe trafálják őket söréttel. Mindenfélék szervezkednek itt. Vagy valakik szervezik őket, akik hasznot húznak a háttérben. Érdekes lehet egy ilyen terv. Amikor összeülnek, térképpel az asztalon. Tisztára, mint a tábornokok. Fölrajzolják a frontvonalakat, bevésik, aztán elégetik a térképet. Vagy nem? Hogy áll össze egy ilyen grandiózus vállalkozás? És tényleg: kik a háttérben? A gyűlölet országává zülleni, szégyen. Hol is olvasta: félelem igazgat minket, s nem csalóka remény? Szórakozottan, hitetlenül mormolta az imát. Hogy lehet indulattal a szívben imádkozni? Ő is csaknem az utolsó házban lakik, és amilyen fekete hajú, lehetne célpont. Határozottan cigányos a képe a fekete hajával, pedig fele fölmenője német. De hát minden tudott vérségi história mögött szétszivároghat sötét nyirokként a szeretés, a megkívánás láthatatlan, krónikátlan története.
Néha fölriadt esténként, amikor kocsi lassított a ház előtt. Egyszerre várta Adriennt és a lövést. Letérdelt, fölállt, mint egy gép, ahogy a szeme sarkából látta a többiektől. Kezet szorított a lányokkal, padszomszédokkal. Tette, de nem tudta, mit. Tudta, de nem a lelke teljes egésze. Máshol lebegett, ha nem suhant.
Hazafelé húzta magával a lányokat. Csak nem esett semmi baja! Aggódása átlendült, ha a rossz helyett jóra gondol, az valósul meg. Reménykedjünk a napban. Csak előcsalja valahogy Adriennt. Szikrázott a firmamentum fölöttük. Virágokat ültet a verandán, vagy kirázza a szőnyegeket. Vagy kaput nyit, zár, vásárolni megy. Na de vasárnap? Ez nem város. Ha meglátja, máskor, szombaton, vagy péntek délután, ha előbb ideér, mindig odaszól, puszta udvariasságból, mire lehetne másra magyarázni, kell-e valami. Ugyan, hogy merne valamit is kérni tőle. Mire eléri az ember a negyvenet, alig lát át szemérme falán. Pláne, ha a felesége évek óta halott, s belekövült a gyászba. Pláne, ha falun él.
2
Nem mehet így tovább. Ki sem mozdult a házból, hadd higgyék, még alszik. Azért résnyire nyitotta az ablakot, hadd óvakodjon be minden utcai zaj. Korábban mindig nyitott ablaknál aludt, de Elemér azt tanácsolta, zárkózzon. Nagyon keskeny résen beférnek. S tudja, nem a felnőttek ám, hanem a surranó gyerekek, akik ellen nincs ítélet. Gyorsak, ügyesek. Így aztán csak akkor nyitotta ki, amikor fölkelt a nap. A függönyt is félrehúzta, hadd üsse a falat a narancsos világosság.
Hallotta, hogy a nyikorgó bőrtalpú cipőjével Elemér elindul a lányaival a misére. Pont egy óra kell. Hallotta azt is, ahogy a nagyobbik lányka rászól az apjára, nem zárja be a kaput? Mit tudnának innen elvinni? Aztán mást gondolhatott, mert ráfordította a kulcsot.
Ami igaz, az igaz, hagyta rá Adrienn. Nem sok mindent. Hanem a rend. Azt kéne ellopni, átlopni észrevétlen ide. Egy-egy hétvége alatt alig haladt a rendtevéssel. Még mindig mennyi kidobandó kacat. Persze, most nem ez a feladat. Kivárta az időt, míg hallótávolon kívül kerülnek, kinyitotta az ajtót, apró kerek kosárral kiosont a kertbe. A fészerben emlékezett egy kevés reves szalmára. Benyitott, senki. Valami mocorgott itt. Biztos valami kóbor macska. Egy kupac szétbomló bála a sarokban. Mozgó szalmaszálak. A poros ablakban pókháló. Sarka kitörve. Nem emlékezett, hogy így találta-e. Odalépett a bálához, kitépett belőle, eligazgatta a kosár alján. Bement, a szobában belehelyezte a só kerámiából maga által festett apró alakokat. Birkák, teve, pöttöm Jézus, Mária, a magas, sovány József. Arcát vagy fél óráig formázta, hogy feltűnően hasonlítson. Rámosolygott, hátha életet lehelhetne belé.
Egy csapódás. A szívéhez kapott, elejtette a kosarat. Dobogó szívvel lesett ki: az ajtó! Nyitva felejtette az ajtót. Odafutott, lesz, ami lesz. Föltépte, körbenézett, benyitott mindenhova, sehol senki. A frászt hozta rá a feledékenysége. Visszament a fészerbe. A földön a kosár, a József eltörve. Az egyik birkának is a feje. A Józsefet a markába szorította, csaknem elsírta magát. Ez nem jó jel. Gyorsan. Berontott a konyhába, megvizezte. Megfutott rajta a festék. Nem érdekes. Semmi sem érdekes. Csak az idő, az órájára nézett.
Úgy kalimpált a szíve, mint lány korában, amikor először állt meg előtte egy lakli a tánciskolában. Milyen meggondolatlanul hozzáment a főiskola alatt. Más táncba viszik most. Ha. De hát mindig úgy néz utána. És ahogy köszön! Nem a száj és nem is a torok, a tüdő, inkább a csontok búgnak úgy, vagy a föld alatt a tárnák, ha fejtenek. Csak aki már elveszett, bele a másikba, az szól így. A két lány is hogy lesi, azokkal az okos gülüszemeikkel minden mozdulatát. Szegény kis anyátlan árvák. József körül a pásztorok kissé aprók, lányosak. Véletlenül-e? Lehervadhatatlanul bazsalygott az orra alatt, még valami dalocskát is dúdolt, körbejárta, nézegette a kosarat. Hát most kosarat ad ennek a mulya szomszédnak. Ha már ennyi héten át hiába csorgatta a nyálát érte. A legszebb ruháit vette föl a kedvéért. Szoknyákat, pedig sohasem szerette igazán. Bordó kabátot, vajszínű sállal. Minden szombat reggel, mint egy kislány a boltban, a próbafülkében, legalább egy órát forgolódott a tükör előtt. Na, ma nagyot nézhet, hogy nincs a padjában. De akkor lesz még nagyobb a csodálkozás, ha hazajön. Idegességében elszívott egy cigarettát. Kiment, végigpásztázta az utcát. Csak egészen távol mozgolódtak, egy autó indult, valahol messze, a falu hátsó fertályán kakas kukorékolt. Veszélyesen tiszta idill. Ezekbe robbantják bele a töltényeiket.
Az üres porta hátulról szinte intőn nyakon legyintette, mint egy jószágot, vagy aki lopni készül. Ne te, ne. Hová merészkedsz?
Nem először jár már itt. Orrába lopta a sülthagyma szagát a konyha. Az ajtó elé tette a kosarat. Megforgatta, hogy jól látsszon Mária társa. Hogy jól lásson ez a József mindent. Egy kis cetlire ráírt valamit. Odategye? Minek. Elemér úgyis kitalálja. Muszáj kitalálnia. De mi van, ha mégsem? De hisz tudja róla, hogy szobrászkodik. Érteni kell a jeleiből. Hisz lényegében már eddig is értett. Csak a mersz…, a két lány…, a mosolygó asszonykép a falon. A nehezedő évek… Tisztán érezte, mintha kölcsönadta volna a belsejét, Elemér szívének megugrását, ahogy meglátja a szent családot. Egész lelkét beleadta. Nem lehet közömbösen elmenni mellette. Máriának pontosan kikeverte a saját haja színét. Még ha nincs is itt az ideje, liturgikusan. Pedig ő sokszor úgy érezte, tavasszal volna logikusabb. Érti ő a meghaló-feltámadó istenek rítusát, de akkor is. Ez most neki itt születés, és nem csupán újjá. A kocka el van vetve, leugrott a lépcsőről, kicsit megbicsaklott a bokája. Rá se ránts, szaladt hazáig. Egyszer, egy másik életben, vagy száz kilométerre innen, istenem, milyen messze, örömében lerohant egy hegyi utcán. Alig tudott megállni. A fiú meg csak nézte, hogy mi van vele. Boldog volt, semmi több. Semmi?
3
Egyfolytában az asszonyon járt az esze. Miért nem jött? Látta szétvert fejjel a konyhában. Vagy a zárt spalettákat. Az udvaron a kocsi keréknyomainak kikaparását.
A lányok egy oldalon, Ágó kezét fogta csak, valamin éppen összevesztek, valami játékszeren, hogy kié legyen előbb, ha hazaérnek. Elemér ingerülten rájuk ripakodott, de aztán elszégyellte magát, mit tehetnek az árvácskái, ha neki hiányzik. Nehéz elfelejteni Cirombást. Micsoda anya volt. Minden veszekedést elsimított egy-egy jó szóval. Fölnézett az égre, majdnem fennhangon odaszólt, milyen keservesen teltek az évek, Cirmos, nélküled. Aztán hosszú lélek csönd, valahol cinke szólt egy távoli fán. Elemér nyelt egy nagyot.
Fölsóhajtott. De most itt van Adrienn. Ne haragudj. Hűtlenség.
Nem vagyok képes síron túli hűségre, mint a költő.
Mintha állna a fejfa előtt, és szavalná. Volna egy nő, aki lejár a városból. Érdeklődik a lányokról. Megkérdi, kell-e valami a boltból. Süteményt hoz az árváknak. Jó, talán kedvesebb, mint mások, akik csak szánnak. Talán egyszer, ha sokáig itt ragad. Akár majd a jövő héten. Most már nem lesz alkalom. Ebéd, aztán csomagol, megy haza a néma szobraihoz. Leszalad a síkra kocsijával, át a dombokon, elnyeli a betondzsungel. Még azt sem tudni, hol lakik. Budán-e vagy Pesten? Mit nyújthat egy ilyen nagyszerű asszonynak egy vidéki műbútorasztalos? Mit mondasz, Cirmos? Bár hamar megtalálták a közös hangot. De hogyan alapozhat két-három beszélgetésre? Mit lehet ebből kifaragni? Még a durváját se. Aztán hol vannak még a cikornyás rátétek? Mindenesetre meg kell próbálnia. Majd csak lesz valahogy. Talán még az elutasítás is jobb. Nem, az mégse. Akkor megint talpra kell állni. És ott lesz a szomszédban az örökké figyelmeztető kudarc, amíg túl nem ad rajta, ha egyszer kifosztják.
A kislányok kinyitották a kaput. Apu, szaladt előre Ágó, van itt valami.
Az ajtóban megtalálták a kosarat. A lányok leguggoltak, nézegették, Ágó kérdőn nézett az apjára, Enci pedig nekiszegezte a kérdést:
Honnan került ez ide? Anyutól?
Igen, mondta a férfi. Azt hiszem, tőle, azzal sarkon fordult, nekilendülve repült a szomszédba. Már majdnem a csöngőhöz nyúlt, amikor meglátta, hogy Adrienn ott áll, karját összefonva, a veranda sarkának támaszkodva, mintha napoztatná az arcát. Vagy mintha egész életében így várta volna, behunyt szemmel, bazsalyogva. Ugye nem szegezték a falnak? S már előtte is termett örömét szétrobbantó aggodalommal. Ekkor fölpattant Adrienn szeme.
Az ölelkezésre a lányok is odaértek, tétován megálltak előttük. Ő lesz az új mamátok, örültök? És egymásra nézve, mintha jelet adnának, leguggoltak, hogy át tudják ölelni a nyakukat. Elemér úgy képzelte, és amit képzel az ember, sokkal erőteljesebb valóság, mint amit majd a nevében végrehajtanak, hogy így érik őket a sörétek. Hátra is kapta a fejét, de a nyitott kapumetszet üresen tátongott, s ameddig ellátott a mezőn, sehol semmi, egy terepjáró sem. Attól még persze egy távcsöves puska célkeresztjében lehetnek.
Illusztráció: Kádas Tibor fényképfelvétele (fortepan.hu)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
