Kövér József: Az egész részei

Az anyag a művészet teste, amibe a művész beleharap, és ősi, viszont a művészbe. Ez az első felismerés, mely kezdet és vég az alkotóban, mellyel mindennek az elején találkoztam. Az anyagnak van egy megfoghatatlan, amorf teste, testrészekkel összekötve, ott vannak előttem, láthatatlan vágyként és bennem, amit az elmém állandóan figyel, és ő is engem, keresve magában, és bennem a tartalmat, érzelmet, a hozzárendelt formát, színt, szavakat, mondatokat, és megpróbálja megadni a lehetőséget, a választást, a művészeti ágaknak, a választás értelmének a szempontjából, hogy melyik felel meg legjobban az alkotás számára, figyelembe véve a bennem lévő genetikai és fenotípus-kódot, mint döntő tényezőt.

A tengert nem tudom átúszni.

Kivettem belőle egy követ. Találkoztunk. Van egy polgári foglalkozásom.

A kő kemény teste, típusainak szerkezete, szabálytalan formája adta magát nekem, hogy gondolkodjam rajta, és tehetsz bármit, mondta, aztán ott forgott a retinámon, a csukott szememben is mindaddig, míg lelkemmel együtt, az első kőfaragó mozdulatok nem hatolnak belé. Ezernyi mozdulat, csak azért, hogy egyek legyünk. Testem végtelenül megszereti a kőport. Fogaim között a szárnyai, szememben a kőkönnyek, orromban megkeményedő maradványai, testemben a terhelés, amit fáradtsága ellenére sem engedek el. Napok, hetek hónapok, nem számít, mert a faragás maga a drog, a szabadság. Magamnak dolgozom. L’art pour l‘art. Lelkileg ez akkor változik meg, ha elvárásnak kell megfelelnie, mert a belső tudatomat kiegészíti egy külső tudat szándéka, és az elvárás megosztja a belső tudat magányát. A függetlenség hátára veszi a nem függetlenséget.

Ez nem baj, mert a vektorok hatása bővíti az anyagban rejlő lehetőséget, s rám is hat. Amire kérnek, az az agyag puha testében valósulhat meg, mintázással. Ez mondható el a viaszról is. A bőr jobban szereti. Ez a munka könnyebb koncentráltságot ad, törölhető, kezdhető újra s újra, az elfogadásig, de a felelősség nagyobb, mert a társadalomhoz szól, melynek van esztétikai tudata.

A szobrászatnak két lehetősége és két lelke van. Elvesznek vagy felépítenek. Nyelve viszont egy. Tömör, olyan, mint egy vers. Áll magányosan.

Aztán történik egy váltás, mely csak jön kívülről, kérdések nélkül, vagy az én hangulatomból, oly mindegy, és a vászonra papír felé fordulok. Három dimenzióból átváltok, színekkel beszélő két dimenzióba. Nem lesz tömör a nyelv, oldódik a színekben, még akkor is, ha műfaja változó. A festészet nyelve a próza nyelve, elviseli a feleslegességet is, talán. Ahogyan változik a megfesthető, alkalmazkodom a képi nyelvvel hozzá, átmenetileg, félig kilépve magamból, miként a festmény teste azt megkívánja. Nehezen tud a belső tudat kiszeretni magából, mert a megszeretett világát festi újra és újra, mint az író-költő, azt a negyvennégy betűt variálja egy életen át, de ki kell lépni abba a világba, melyhez kevés azonosulásom van. A fiókjaimat húzogatom. Ez az élő ember dolga.

A művészet anyaga vagy így vagy úgy ivódik a fejbe, és a kéz mozdulataiba, az izmusokhoz igazodva. Az idegpályákon változtatok, és a hozzájuk tartozó gondolati, érzelmi síkokon alkotás közben. A nyelv a képzőművészetben néma, az eszközei ellenben nem. Zajosak, vagy egészen halkan súrolják a hallhatóság határát. Mint anyag kikerül belőlem egy bizonyos stílusban, mely különböző mennyiségű munkát igényel, és vele arányosan a lelki, szellemi terhet is meghatározza. A téma ad lehetőséget a merengő érzésnek, és nem igényel leíró mondatokat, mert vagy nézhetően érezhető, vagy nem. Mennyivel gyorsabb a szem, mint a nyelv? Mennyivel kevesebb szó fekszik a retinámon, mint a nyelvemen? De arra alkalmas, hogy szavak legyenek belőle, leválik róla, így lesznek a mondatok. Lehet-e a szoborból festmény, lehet-e a festményből szobor? Megmozdul a szobor, lelépnek a testek a vászonról, odajönnek hozzám, és kérdőre vonnak. Beszélnem kell róluk, és nélkülük inkább, a szavak hangulatáról. Talán ez lesz irodalom.

Nekem megadatott egy testi eltévedt trauma, mely hosszú idő után visszavitt az irodalomhoz. Enélkül nem lenne az életem alkotó része. Nem én döntöttem el, hogy írni fogok újra, mint fiatal koromban tettem azt. Ez alatt az idő alatt csak azt tudtam, nem tudok írni, nincs miről, ott van a szobrászat, festészet világa, melyek nem traumából születtek, hanem a szépséget kifejező igényből. Milyenné lett emiatt a leírt nyelvem? Lehet-e egymást követve, perceken, órákon, heteken át, nem kiesve egyikből sem, írni? Lehet-e festés közben írni a megfestendő arcról, míg portré nem lesz belőle? Lehet-e kőfaragás közben mondatokat leírni? Lehet. És szembesülni a leírt tartalommal, annak terjedelmével, ami valamiért olyan.

A negyvennégy betű valamikor tömör, valamikor hosszabb, nem szalad el a végtelenbe, mert visszamegy az eredethez, a kőhöz, és tömör marad, mint a nevem: kő-vér.

Ébredés